A ma már alig ismert, ám a két világháború között a legolvasottabb magyar írónak számító Munk Artúr 1886-ban született Szabadkán mérsékelten vallásos zsidó családban A városi gimnázium elvégzése után Budapesten szerez orvosi diplomát. Rövid cselédorvosi kitérőt követően, kiváló angol nyelvtudásának köszönhetően hajóorvosként dolgozik többek között a Fiume – New York között közlekedő óceánjárón, a Charpatián, amely elsőként siet a hajótörést szenvedett Titanic utasainak megmentésére. Az első világháború idején hadiorvosként teljesít szolgálatot. 1917-ben esik orosz fogságba, ahonnan csak 1921-ben térhet haza. Továbbra is orvosként dolgozik, miközben folyamatosan tesz közzé írásokat a Bácsmegyei Naplóban, amelynek ő szerkeszti az Orvosi dolgok című rovatát. Az igazi ismertséget az orosz hadifogságban szerezett élményeinek emléket állító eseménynapló, A nagy káder[1] (1929) hozza meg számára. A kötet igazi közönsikernek bizonyul: két év leforgása alatt négyszer, más források szerint ötször is kiadták. 

Munk a többi hasonló memoárszerzővel ellentétben különleges, privilegizált státuszú fogoly: orvosra mindenütt és mindenkinek szüksége van, vörösöknek, fehéreknek egyaránt, így hadiorvosként hol a vörösök, hol a fehérek mozgósítják: „Egyik mozgósításból a másikba estem, csak a szín változott: Fehér helyett vörös lett minden.”[2] És Munk orvosi esküjéhez híven gyógyít is mindenkit becsülettel, lelkiismeretesen. Olyannyira hogy a Jekatyerinburgot elfoglaló csehek előtt, életét is kockára téve, letagadja, hogy a kórházban vörös sebesültek is vannak: „Mindegy: emberek… Ezek is emberek. Az ő életük se olcsóbb, mint az enyém, vagy másé… csakis annak van joga megfosztani őket az élettől, aki adományozta nekik…[…] Eh… én csak a kötelességemet, orvosi kötelességemet teljesítem… Esküm kötelez…. Nekem mindegy, hogy kínai, vagy kirgiz, vagy kongó néger… ha beteg és segítségemre szorul….”[3] Munk mindenütt, így 1921-ben Petrográdban is igyekszik magát hasznossá tenni: kikönyörgi, hogy a város börtöneiben sínylődő, súlyosan beteg, skorbutos, éhező magyar tiszteket meglátogathassa és gyógyszert vihessen nekik.[4]  

Sajátos helyzetéből fakadóan viszonylag rövid időt tölt fogolytáborban, jobb (néha kimondottan jó) ellátásban részesül. Bár figyelmét nem a fogolytáborok belső élete foglalkoztatja elsősorban,  azért ő is beszámol a hadifogolytáborok társadalmának látványos átalakulásáról, a gyártóműhelyek (cipőkrém-gyár, kefeüzem stb.) létrehozásáról, ahol főhadnagyok és kapitányok egyaránt kénytelen voltak munkához fogni. Kevesebb megpróbáltatás éri, mint a többi hadifoglyot, de azért neki is sok szenvedés jut osztályrészül: ha rövidebb ideig is, többször is látja és megtapasztalja a fogolytáborokat, egy kis időre még börtönbe is zárják, orvosként pedig mérhetetlen szenvedések tanúja lesz, sőt a flekktífuszt ő maga sem ússza meg, kevésen múlik, hogy egyáltalán életben marad. 

Plasztikusan mutatja be, hogy Jekatyerinburg, illetve a környező kisvárosok és falvak lakói miként élik meg, hogy hol a vörösök, hol a csehek, illetve a fehérek, majd újra a vörösök uralma alá kerülnek. A vörös és a fehér csapatok ide-odahömpölygése, a hatalomváltások az embereket állandó színlelésre, igazodásra késztetik. Nem kis iróniával ecseteli a szerző Jekatyerinburg látványos átváltozását, miután 1918 júliusában Kolcsak csapatai elfoglalták a várost. „A tegnap még véres szájú vörös Jekatyerinburg július 25-re fordulva hirtelen »elfehéredett« és a frissen leesett hónál is fehérebb lett. Még a cári rezsim alatt sem volt olyan fehér, mint a Kolcsak-hadsereg bevonulása napján… […] a városban mindenki hirtelen fehér lett, mindenki szidta a vörösöket, a hadifoglyokat és az – idegeneket.”[5] A hadifoglyok ellen ennek megfelelően valóságos hajtóvadászat indul: bebörtönzésükhöz, deportálásukhoz kivégzésükhöz a legkisebb besúgás is elegendőnek bizonyul. Munk egyszerre csak arra lesz figyelmes, hogy a hadifoglyok egyik pillanatról a másikra teljesen eltűnnek a város utcáiról.[6]

Míg a vörösök alatt a szerző példátlan éhezést, áruhiányt, virágzó csempészetet, zugkereskedelmet tapasztal, és az utcákon fizikai munkára kényszerített egykori előkelőkbe botlik, addig a fehér rendszerben látványosan újraindul a polgári élet. Hirtelen kinyílnak a kávéházak, a teaházak, a templomok, az üzletek, megjelennek az áruk, az utcákon ékszerekkel, briliánsokkal felcicomázott úrinők vonulnak.[7] Munk maga is igyekszik igazodni: úri külsőt ölt magára, merthogy – miként a szerző megállapítja: „A legjobb útlevél […] a fehér rezsim alatt az úri öltözék lett.”[8]

A fehér és a vörös rezsimek közötti nyilvánvaló különbségek dacára Munk lát azért meglepő hasonlóságot is. A halálbüntetéssel fenyegető plakátok, a rekvirálások és fosztogatások mindkét rendszer sajátjai, ezzel érzékelteti az író, hogy az erőszak, a gazemberség politikai színezettől független jelenség. Miként az egyik muzsik keserűen kifejti: „Ez is, az is ígér fűt fát, de nem ad semmit, csak vesz. Mindenünkből kifosztanak. […] De hogy melyikük ért jobban a fosztogatáshoz, annak az Úristen a megmondhatója…”[9]

Munk politikailag egyébként mindvégig semleges marad: sem a fehérek, sem a vörösök mellett nem foglal állást. Ez az elfogulatlanság teszi lehetővé, hogy a szerző egyik oldal gaztetteit, vérengzéseit sem hallgatja el. A polgárháború falut sújtó következményeit, a vörös rekvirálásokat, vérengzéseket, az egyre több áldozatot szedő flekktífuszt is erős képekben ábrázolja. Munk mindemellett a Cseka működéséről is tapasztalatot szerezhet. A fehérek estében pedig Markovitshoz hasonlóan kiemeli, hogy gyakorlatilag vadásztak a hadifoglyokra, vagy azért, mert a vörösök szolgálatába álltak, vagy azért, mert nemzeti alapon szervezkedtek. Ő is hangot ad annak, hogy a magyar katonák belépése a vörös katonák közé többnyire nem ideológiai megfontolásból, hanem kilátástalan helyzetük miatt történt.

„Csak szemesnek áll a világháború, a becsületes ember tönkre megy benne, elpusztul”[10] – vonja le a következtetést Munk még a frontszolgálat tapasztalatai alapján. Ám a hadifogságban a szerző ugyanezt éli meg: „A fogságban úgy látszik, az erősek, az élelmesek, a szemfüles szélhámosok maradnak meg, a gyengék, gyámoltalanok elpusztulnak. Milyen furcsa: akárcsak a fronton…”[11] Keserűen állapítja meg: míg a lövészárkokban pusztulnak az emberek, addig a háborúval való üzletelés, spekuláció hatalmas vagyonokat hoz létre.

A szerző kitüntetett figyelmet – sőt a kötetben A világháború szélhámosai címmel külön fejezetet is – szentel a háború emberi jellemet, erkölcsöket romboló erejének: a szélhámoskodásoknak, a hazudozásoknak, a kegyetlenséget sem nélkülöző alakoskodásoknak, a kisebb–nagyobb aljasságoknak. Ahogy a fronton a lógósok, a szimulánsok, a tiszti rangot színlelők, úgy a hadifogságban a parasztasszonyt szerelemmel hitegető, majd egy alkalmas pillanatban minden vagyonától megfosztó plenik (hadifoglyok) egyaránt a háborúhoz kapcsolódó lealjasodás markáns szimbólumai. Ez voltaképp Munk egyik nagy témája, amelynek ecsetelésekor, kisebb-nagyobb történetek, esetek felvillantásán keresztül a szerző igazán elemében van. Aligha véletlen, hogy a snájdig, bohém, ám romlott Bálint hadnagy figurája a feljegyzések majd minden fontos állomásán felbukkan. A nem létező előkelő családi háttérrel kérkedő jóképű hadifogolytiszt bármilyen furfangot, eszközt gátlástalanul bevet a túlélés érdekében. Áldozatai pedig többnyire a jó módú, ám naiv orosz nők, akiket házasság ígéretével szédít, annak reményében, hogy a kapcsolat révén jobb szálláshoz, élelemhez és nem utolsó sorban pénzhez juthat. Munk úgy látja, voltaképpen csak a Bálint hadnagyhoz hasonlóknak van esélye az életben maradásra.[12] Az erkölcsi mérce háborús „átrendeződése”, az emberi jellem torzulásai a háborúban Munkot mélyen és kitartóan foglalkoztatják, amit jól szemléltet, hogy a témának később külön kötetet szentel. A gyávaságról, becstelenségről, stiklikről, szélhámoskodásokról, a másokat tönkre tevő spekulációról és korrupcióról szinte enciklopédikus igénnyel nyújt körképet a hátország életét bemutató A hinterland című regényében. [13]

A vaskos kötet olvasójának ugyanakkor olyan érzése támadhat, mintha alig lenne olyan történés, élmény, amely a szerzőt igazán megrendítené, ami persze részben Munk orvos voltából is fakadhat.

A jekatyerinburgi Ipatyev-ház előtt a fogságban tartott cári család egyik őrzőjével beszélgetve azonban mély érzelmi megrendülést él át az egyébként elegánsan, urasan kiöltözött szerző, amikor váratlanul megpillantja a ház udvarára kilépő II. Miklós cárt, egyszerű rubáskában, ápolatlan hajjal, torzonborz bajusszal és szakállal. „Életemben először láttam eleven uralkodót, az se uralkodott már: saját népének foglya volt. Félelem vett magamon erőt, magam sem tudom miért. […] A lábaimba reszketés állott…”[14] A sors szédítő forgandóságát kifejező látványt tetézi a magyar őr jóindulatúnak, viccesnek szánt, ám meglehetősen infantilis megjegyzése: „A vörösgárdista észrevette szörnyű zavaromat és hangosan azt mondta nekem magyarul: – Ne féljen tőle… nem harap… Nem tud ő már senkinek se ártani…”[15] Munk közeli kapcsolatba kerül a cárné társalkodónőjével is, aki nagy részletességgel és érzelemgazdagsággal meséli el a fogságban tartott uralkodó család megrendítően tragikus történetét, az utolsó hetek megpróbáltatásait és a kivégzésüket.

Az egyszerű orosz emberek – a „szép habfehérbőrű orosz parasztlányok”, „a rokkát hajtó éneklő lányok”[16] –, a falusi faházak és az orosz táj, a „karcsú balerinák gyanánt hajladozó nyírfák” Munkból az elérzékenyülés, a rokonszenv és a bámulat hangját csalják elő.[17]

Munk különösen érzékeny a komikumba vagy éppen a tragikumba hajló kontrasztokra, és mivel ezek megélésére számos alkalom kínálkozik, nem is mulasztja el azok érzékletes részletezését, legyen szó a fényűzően berendezett selyemtapétás jekatyerinburgi kastélytermek hadifogolytáborrá alakításáról,[18] vagy a bolsevik női önkéntes század és a „vastaglábú bárisnya” visszatetsző felvonulásáról.[19] Petrográdban pedig, ahol 1921-ben egy jó időre maradásra kényszerül,[20] szinte csak a szélsőségek egymásmellettiségével, abszurd helyzetekkel szembesül. A város éhezik, a gyárak nem működnek, nincs szappan, alkatrész. A rettentő nyomort és éhínséget a szerző a selyemruhában felvonuló bolsevik feleségekkel állítja szembe. De saját groteszkül ható helyzetére sem mulaszt el reflektálni, amikor a színházban a páratlanul díszes cári páholyból nézi az előadást.[21] Munk azt tapasztalja, hogy mindenki lop, úriasszonyok pedig briliáns fülbevalóikkal házalnak a piacon egy szelet kenyérért. Közben egymás után tűnnek el az emberek. A Munk-család is éhezik,[22] amit abszurd módon ellenpontoz, hogy mindeközben az Osztrák–Magyar Monarchia pazarul berendezett követségének gobelinekkel, selyemtapétával, baldachinos ágyakkal fényűzően felszerelt követi lakosztályába szállásolják el őket. Ám mivel nincs mivel fűteni, Munkék végül a követség történelmi értékű iratait, aktáit – beleértve a diplomajegyzékeket, Szapáry és Czernin gróf magánlevelezését, a Ferenc József aláírásával ellátott kinevezési okmányokat is – kénytelenek eltüzelni.[23] Pikáns jelenet, amikor a nagykövetség fogadószalonjában megnyílik a Szamuely Tibor klub: „az arany díszítésektől ragyogó selyemtapétás falakon vörös drapériák között Szamuely Tibor fényképe függött több példányban.”[24] Munk részese lesz Kun Béla rendkívül ünnepélyes fogadtatásának is.

Munk lendületesen, fényképszerű képsorokban megírt, humort, iróniát sem nélkülöző naplója a magyar realista próza hagyományaihoz kapcsolódik. Jóllehet sem a jellemábrázolás, sem a cselekményszövés nem tartoznak a mű erősségei közé, A nagy káder minden bizonnyal a legjobban sikerült magyar első világháborús memoárok egyike.