David Doiasvili pénteken bemutatott Sirály-rendezésére nagyon sok olyan mondatot érvényesnek találtam, amely a szövegben az ifjú titán, Trepljov előadását és műveinek stílusát jellemzi – „benyomást kelt az emberben, de semmi mást”. Már-már az volt az érzésem, hogy a modern rendezői színházi vonal karikatúrája a téma, esetleg önironikus reflexió. (Miután nem láttam a grúz vendég-rendezőtől korábban más előadást, és nem ismerem az életművét, ez csak sejtés, nem bizonyosság.)

Erős effektekkel, amelyeket nagyon korrekt módon a színlap is feltüntet (füst, stroboszkóp és társai), kivetítéssel, a nézőteret is érintő rohangálással, túlzottan teátrális színészi gesztusokkal és nem kevés üvöltözéssel dolgozik – tűzijátékra emlékeztetett. Rengeteg impulzus ér minket, nem áll le a cselekmény, nagy hangsúly kerül a vizualitásra (a díszletet a rendező, a világítást Csontos Balázs, a jelmezeket Bánki Róza tervezte, a szcenikus pedig Juhász Zoltán), sok a poén – láthatóan komédiának játsszák ezt a darabot, ahogy eredetileg maga a szerző is szerette volna (egy levelét idézik a színlapon is, amely erre a szándékra utal). Az előadást fordítóként és dramaturgként is Kozma András jegyzi, akit Fabacsovics Lili  is támogatott.

Erről az előadásról írok le én is néhány benyomást, hátha valaki ez alapján könnyebben eldönti, hogy ez az ő előadása lesz, vagy inkább egy puritánabb változatot kedvelne. Nem vagyunk egyformák mi nézők sem, az idő majd eldönti, hogy bérleten kívüli előadásokban mennyi ideig lesz egy ilyen Sirálynak létjogosultsága a Víg nagyszínpadán, amelyet mostanában leginkább zenés darabokkal lehet jól megtölteni.

A Vígben a távolság meg kell, hogy jelenjen néző és a játszók között eleve, a nagy nézőtér minden rendező kezét megköti – nem hálás feladat itt bemutatni egy Sirályt, amely beszélgetések sorából áll, és kevés az egyéb akció benne. A színész és a néző közti távolság ráadásul nem csökken, hanem növekszik a sok élő közvetítéssel és kivetítéssel, bár a karzat miatt ez praktikus – ha ott ültem volna, nyilván örülök ennek. Aki viszonylag közel van a színpadhoz, az is hajlamossá válik a vetített kép nézésére, és nem a színészt figyeli, aki saját kinagyított mása mellett jelentéktelenné is válik. (Mostanára már nagyon sok a hasonló módszerre alapító előadás, lehet olyan néző, aki már meg is unta – minden színház közvetít a tavalyi leállás óta, ha egyszer most már megvannak a szükséges kamerák is.)

Az alkotók nyilván hisznek abban, hogy ez a stílus sok nézőnek bizony bejön, és ezt igazolja, hogy a premieren is erős volt a taps, menet közben pedig sok a nevetés. Ez a Sirály talán jobban hathat azokra, akiknek még nem volt a darabbal kapcsolatban átütő élményük, és mégis ők lehetnek talán többen, így nem reménytelen az ügy.

Még 1994-ből, az RS9-ből is hordozok magammal revelatív emlékeket, sőt, van több frissebb az utóbbi évekből (Átrium, Katona, Ódry – volt idő, amikor a városban három is műsoron volt egyszerre, s mind szerethető), de alig egy hónapja láttam a 6Színben a Gózon Gyula Színház intim és minimalista, de a szereplők viszonyait rendkívül igényesen elemző (2018-as) Sirályát is. Sejtettem, hogy valószínűtlen, hogy egy hasonló mélységű előadás elkészülhet nagyszínpadi körülmények között is, bár reménykedve mentem a helyszínre a szereposztás ismeretében. (Nagyon ritkán megyek el olyan előadásra, amelyikben nem látok valami biztos pontot, és eleve nem hiszek abban, hogy ajánlót tudok majd írni róla.)

A színlapot megnézve a legtöbb színész a papírformának megfelelő választás. A fiatalokat leszámítva, akikkel kapcsolatban kevés a tapasztalatom, egyértelmű volt, hogy ez szinte tökéletes leosztás, bár nyilván a Vígszínház keretei között sem az egyetlen lehetséges. Még most is szívesen képzelem el, hogy akár ugyanezekkel a színészekkel a Pestiben nekiugranak egy bensőségesebb előadás megvalósításának, egy „Sirály 2.0”-nak. (Ha Miskolcon 2014-ben lehetett egy évadban két Sirály, akár a Víg is mutathatna nekünk, ha nem is idén, de jövőre egy másik verziót.) De a légvárépítés helyett inkább visszatérek erre az estére.

Az előadás célközönsége az, aki minél több színészt kedvel a szereplők közül, de legalább egyet nagyon. Ezzel egyébként én is így voltam, így minden hiányérzetem ellenére utólag is mondhatom, hogy meg kellett nézném ezt a Sirályt is.

Ami nekem fáj a végeredményt illetően, és egyértelműen a játékstílusból következett: a Sirály egy remekmű, és egy igazán jó előadásában minden szereplő sorsa érdekessé válik a néző számára, mindegyikük tragédiáját átéljük, még akkor is, ha közben sokat nevetünk. Jelenleg viszont igazán és teljesen csak ifj. Vidnyánszky Attila Trepljovja az, aki mélyebben megérintett. Vidnyánszky ugyanis s szokásos energiabomba énjét hozta, többször egészen könnyedén felugrott saját előadásának színpadául szolgáló pianínó tetejére is. Benne láttam meg a rendező önportréját, hiszen ő az, aki kamerázik és közvetít egyszerre. Neki való a szerep ebben a beállításban, alkalmas arra, hogy a plusz feladatokból következő (akár technikai) problémákat is megoldja, játékában szükségszerűen neki lesz a legtöbb spontán elem. Mivel rendezőként már létrehozott nem egy önálló produkciót (is), még könnyebb azonosítani a fiatal művésszel, persze csak ha leszámítjuk a meg nem értettséget, és az elismerés hiányát. Kevés színész robbant be olyan gyorsan a magyar színházi életbe és vált nemcsak széleskörűen ismertté, de elfogadottá is, mint ifj. Vidnyánszky Attila. Ennek ellenére ez a Trepljov éppen olyan lett, amilyennek meg van írva – szerethető, kiszolgáltatott, mert reménytelen szerelmébe kapaszkodik és nem jut előre számára elfogadható mértékben élete egyetlen területén sem, viszont kompromisszumokra nem hajlandó. Játéka rendkívül energikus, közben eszünkbe jut a fizikai színház, a cirkuszi bohóc-mutatványok is. A színész tele van lendülettel, nem kíméli magát és hangjának már a darab elején kissé rekedtes színezete azt éreztette, hogy vagy nem egészséges teljesen, vagy a hangosítással nincs valami rendben.

Akárhogy is, nem eredménytelen a befektetett energia, az előadás elsősorban róla szól. Az anya-fiú jelenet volt számomra a legerősebb pontja az előadásnak, most már öt nap távlatából mondhatom: ez annak ellenére is mélyre ment, hogy az egész előadás látványszínházi stílusa szinte végig zavart.

Anyaként Nagy-Kálózy Eszter ennél ridegebben már nemigen viszonyulhatott volna a fiához, a kötéscsere közbeni dohányzás kellően elidegenített volna tőle akkor is, ha korábban átjött volna valami az ő érzéseiből is. Nagyon összeillő párnak maszkírozták őket Trigorinnal, mintha egy piros és egy fehér bohócot látnánk (nyilván nem véletlenül), de még kis időre se hittem el, hogy az asszonynak valóban lényeges, hogy élettársa mellette maradjon. Ha pedig neki mindegy, akkor nekünk is mindegy lesz, és ennek fényében minek ezzel foglalkozni.

Nagy szomorúsággal töltött el, hogy ebben az előadásban még olyan színészek sem hatottak rám igazán, akik amúgy mindig szoktak. Stohl Andrást szinte mindenben láttam fh. kora óta, és most először fordult elő, hogy egy egészen neki való szerepben megnéztem, de hidegen hagyott az általa játszott karakter sorsa. Még az előadásnak az a része sem működött igazán, amikor őszintén vall Nyinának gyötrelmeiről, nem hihető el, hogy kettejük között megszülethet valami igazi kapcsolat-féle, akár csak ideiglenesen is. Ebben partner Márkus Luca is, aki Nyina szerepét a próbafolyamat alatt vette át, jelentős csúszással. Hiába tesz bele láthatóan ő is rengeteg energiát a szerepformálásba, feltételezem, hogy még nem lett egészen kész, nem volt ideje ráhangolódni a koncepcióra. (Menet közben eszembe jutott: mi van, ha ez egy „replika-rendezés”, másokra kitalálva, bepróbálva és ráhúzva a Víg társulatára.... Ha ez valóban így van, persze sok mindent megmagyarázna, akár azt is, miért éreztem az egészet idegennek, és miért érzem a legtöbb színészt a koncepció áldozatának.)

Meglehet, hogy az előadás rendezője csupa nárcisztikus személyiségzavarosnak látja a legtöbb szereplőt, akikben az empátia alapból hiányzik, és teljesen képtelenek a kötődésre, hiába vágynának rá. Ha valóban ezt akarta megmutatni, akkor elmondhatjuk, hogy sikerült neki, a kár csak az, hogy őket nézve nem vonódtam be.  Csehov karakterei ugyan gyengék, de mégis, gyengeségükkel együtt többnyire megszeretjük őket, emiatt válhatnak fontossá számunkra. David Doiasvili rendezése mintha ezt akarná megakadályozni.

Nem rendülünk meg a bemutatott szenvedés láttán, és engem is leginkább csak az érintett meg, amikor láttam a Nyinát játszó színésznőt az épületből egy szál vizes lepedőben kirohanni, és eközben elképzeltem magamban a kinti mínuszokat. De ez civil érzés (düh) volt, mert nem szeretem, ha egy rendező a színészek sanyargatásával dolgozik, engem ez minden esetben eltávolít a látott előadástól, és eszembe jut, hogy milyen egy színész egyébként is kegyetlenül kiszolgáltatott, és elkezdem sajnálni őt.

(Sokszor legszívesebben részvétet nyilvánítanék egy-egy koncepció miatt, de aki ezt színészként sorozatban el kell, hogy játssza, annak a puszta részvét nyilván nem adna semmit, hiszen ő maga csak akkor tud jó lenni, ha azonosul magával a színészi feladattal. S így talán tényleg a pozitív visszajelzés az egyetlen, amelyik jól jön, sajnálkozással tényleg nem mennek semmire.)

A megrendezett tűzijáték forgatagában lehet, hogy erről az előadás végi kiszaladásról akár le is lehetne mondani, hiszen nem szerencsés, ha egy Sirály után épp egy ilyen apró mozzanaton morfondírozva bandukol haza a néző.

 

 

A többi szereplő közül talán legkevésbé Méhes László veszített a Doiasvili-koncepcióval: Samrajev, az intéző egyébként is szükségszerűen harsány, és szinte elszigetelten létezik. Majsai-Nyilas Tünde Polinája számomra szinte eltűnt, pedig igyekeztem külön figyelni, és Dorn doktor hangsúlyos szerepében Kőszegi Ákos  is jóval halványabb lett a szokottnál. Hegedűs D. Gézát nem egyszerű bármilyen koncepcióval lemosni, de sajnáltam, hogy hiába kapott most ő is – a fent említettekhez hasonlóan – igazán testhezálló szerepet, mégse tudott többet mutatni magából, mint a felszínt.

A fiatal színészek számára sokkal nagyobb tétje volt ennek az előadásnak. Nekik talán még nincs elegendő számú siker-emlékük régebbről, amire támaszkodhatnak, ha netán bennük is hiányérzet keletkezett az előadás, illetve a saját szerepük kapcsán. Meglehet, hogy bennük – ott belül – minden „klappol”, és valóban szeretik ezt az intenzíven „rohangálós-üvöltözős” játékstílust. Ha ebben a beállításban Nyinát egyáltalán nem is, ám Mását valamivel jobban el tudtam fogadni. Ugyanakkor lehet, hogy ennek ahhoz is köze van, hogy Antóci Dorottyával nemrég két előadást is láttam, amelyikben a helyén volt. Ertl Zsombor pedig bennem azon színész benyomását keltette, aki valóban többet akar megmutatni Medvegyenkóból, mint amit ez a koncepció enged. Ő azonban nem Trepljov szerepét kapta, hanem csak a tanítóét, és mint tudjuk, nem a tanítókról írják a darabokat.

A Sirály nagymértékben szól a generációk között feszülő ellentétről, a beérkezett művészek és a kezdők, illetve a szülők és gyermekeik (jelen esetben anya és fia) között feszülő indulatokról, amely már csak azért is örök téma, mert mindenkinek van ezzel kapcsolatos saját élménye – legalább az egyik oldalról. A darab hatására – jó esetben – át is gondoljuk a saját viszonyainkat, s ez nem feltétlenül kellemes, de a színház nem csupán a kikapcsolódásról és a felejtésről szól. Egy Sirály aztán pláne nem, hacsak nem köti le a figyelmünket maga a játékstílus, és nem ragadunk le ennél a felszíni rétegnél.

P.s. I. A műsornak köszönhetően már másnap módom volt ugyanezt a témát újra átgondolni egy másik orosz író, Turgenyev történetén keresztül, aki ráadásul a Sirályban is említésre kerül, hiszen már Csehov idején is klasszikusnak számított. Az Apák és fiúk bemutatója a Katonában volt, amely persze jelentősen kisebb tér, és Ascher Tamás így egy „effekt-mentes”, a színészi munkára és a szereplők egymás közötti viszonyainak aprólékos kidolgozására támaszkodó, nem formabontó előadást rendezett. (Ezt persze a jelentősen kisebb méretű nézőtér lehetővé tette. De erről egy külön ajánló következik.)

P.s. II. A bejegyzéshez Szokodi Bea nagyszerű képeit használtam. Köszönet értük!

 

 

Ez eredeti bejegyzés 2021. december 23-án jelent meg a Mezei néző – Egy színházi néző kalandjai c. blogon. Link:

https://mezeinezo.blog.hu/2021/12/23/a_vigszinhaz_siralya_mire_megyunk_a_benyomasokkal_2021_12_17_premier

 

Cimkék: David Doiasvili, Vígszínház, ifj. Vidnyánszky Attila, Nagy-Kálózy Eszter, Márkus Luca

Országok: