Gyönyörű, káprázatosan szépen fényképezett filmet láthat, aki végignézi Alekszandr Melnyik, A terület (Oleg Kuvajev 1975-ben megjelent regénye alapján) c. két és fél óra hosszás alkotását. A 2015 tavaszán bemutatásra került film az 1960-as években játszódik az orosz Északon, és szovjet geológusok, aranyásók életét mutatja be. Az orosz Északot (Csukcsföldet) varázslatos szépséggel ábrázolja a kamera, legyen nyár vagy tél, a kopár tundrát, a fenyőerdőket, a fák fölötti óriási hideg Holdat, a vad, szabályozatlan folyókat, a tükörsima jéggé vált befagyott vizeket, óriási sziklákat, szakadékokat, de az 1960-as évek szovjet viszonyait is.

A szovjet aranyásók – ellentétben mondjuk az amerikai aranyásókkal, akik saját maguknak dolgoztak – az államnak keresik a drágakövet. Aki aranyat talál, legfeljebb egy bögre vodkát, vagy egy extra adag meleg konzervet kap jutalomként. Aki megpróbálja eltitkolni az aranyat, szigorú büntetésben részesül... Mai ésszel felfoghatatlan, hogyan lehetett így dolgozni (az aranyat egyszerűen olyan ásványkincsnek tekinteni, mint mondjuk a szenet), ökölnyi aranyrögöt odaadni egy bögre vodkáért az államnak (és az állam vajon mit csinált az arannyal? Eladta és a bürokrata-nómenklatúra kiadásaira fordította?). Mégiscsak jobb az amerikai módszer, hiszen minden gazdaggá váló ember az államot gyarapítja, és mégiscsak emberekből áll egy ország.

Az aranykeresés Északon persze csodálatos élmény, felejthetetlen barátságok, kapcsolatok születnek, a jóban és rosszban összekovácsolódnak az emberek... És hát az emberi kapcsolatok mégiscsak fontosabbak, mint az arany...(vagy talán mégsem, ki merne erre esküdni?). A filmből végső soron valamilyen fájdalmas nosztalgia árad a szovjet múlt iránt. Ennek csak csodálatos díszlete az északi táj. Igen, olyan rendszer volt, ahol parancsutasításos rendszerben dolgoztak az emberek, a párt kiadta az utasítást, amit ha törik, ha szakad, teljesíteni kellett; a hatalmi vertikálban az egymás feje fölött álló kisebb-nagyobb főnökök szadista módszerekkel dolgoztatják az alattuk állókat (hiszen ha nem ezt teszik, és nem teljesítik a tervet, nekik hullik a fejük); kemény munkát végeznek szinte semmiért; de a geográfusok települését meleg fénnyel árasztja el az északi Nap; a táj, a munka és az idő epikus távlatokat nyit meg (új világ épül, és mi is tulajdonképpen az arany, egyszerűen csak egy sárga fém); szerelmek szövődnek a szobákban, a lemezjátszón amerikai zene szól, és az emberek valahogy olyan szabadok...

A lenyűgöző szépségű film megtekintése után mégiscsak valamilyen disszonancia marad a nézőben. Nem az a baj, hogy a filmnek egyáltalán nincs szüzséje, története, hanem az zavaró, hogy azért elindulnak történetszálak, melyeknek csak eleje van, de vége semmi. A vágások mintha véletlenszerűek lennének, talán túl sok a szereplő. Dehát a 2,5 órás filmet vagy 90 óra nyersanyagból vágták össze, lehet, hogy közben vesztek el a történetek. Történet helyett maradtak a képek.