A nagy produkció, a kolosszális háborús eposz, a Csalóka napfény második részének moszkvai ősbemutatója. A film Cannes programján is szerepel.

Nyikita Mihalkov végre visszatért és vele együtt Szergej Kotov ezredes is. Tizenhat évvel az első rész bemutatója után, melyet a hollywoodi Kodak Színházban a legjobb külföldi filmnek járó Oscar-díjjal jutalmaztak, itt a folytatás. A korábbiakhoz hasonlóan ezúttal is Mihalkov személyesíti meg Kotov ezredest, és természetesen egyúttal ő a film rendezője is. A másfél évtizeddel ezelőtt félbehagyott történet a harmincas évek sztálini korszakát mesélte el a bolsevik forradalom egykori hőse, a szovjet ezredes szemüvegén keresztül.

Fél szemmel Cannes-ra tekintve a moszkvai bemutató a Kreml Nagytermében nem nélkülözte a gigantikus külsőségeket. Mégis a franciaországi májusi filmfesztivált idéző hangulat, a szokatlanul népes, közel ötezer fős közönség ellenére a vetítés, mely a dicsőséges Vörös Hadsereget egy bátor, de reménytelen helyzetben lévő, szervezetlen és fegyverek nélküli „Brancaleone ármádiájává” fokozza le, csak elszórt tapsot kapott a publikum soraiból. Minden mást a cári grandeur jellemzett. A körítés már-már a hollywoodi kosztümös esték hangulatát idézte, fiatalok sétálgattak az épület átriumában a szovjet katonák 1943-ban rendszeresített egyenruhájában, karjukon csinos lányok szintén korhű öltözékben és hajfonattal. A bemutató fényét emelte a számos különleges vendég, az ilyenkor a világ nyugati féltekén már szokásosnak mondható híresség-áradat. Maga a film költségvetésével is igyekezett megfelelni az egyre növekvő művészi-politikai elvárásoknak, hiszen a ráfordított közel 70 millió dollár a posztszovjet korszak messze legdrágább mozijává avatja a Csalóka napfény második felvonását. Mihalkov rendezőként minden bizonnyal a korábbi sikerek megismétlésében reménykedik, mivel Kotov ezredes kálváriája annak idején Arany Pálmát és Oscart ért a híres direktornak. Cáfolva minden korábbi véleményt, így a sajátját is, mely szerint „a második világháborút nem csak Ryan közlegény nyerte meg”, szó sincs egy egész estés, a Spielberg által megénekelt amerikai hőseposz ellenpárjáról, sőt valójában ki sem emelik a Szovjetunió mindenekfelett álló, 25 milliós emberveszteségét. Az impozáns történet nem tekinti át a keleti front teljes eseménysorát, csak az 1941 és 1943 közti mozgalmas három évről ad számot. Ott folytatja, ahol a Csalóka napfény első részét abbahagyta, tovább követve Kotov ezredes családjának hányattatásait, a családapa, a gulágot megjárt volt hős, egykori forradalmár, szovjet tiszt pályáját. A sztálini terror személyi áldozatán túl a háttérben mindig ott tornyosul a honvédő háború kezdeti időszakát jellemző, talán túl naturális és kemény eszközökkel bemutatott, fejetlenség és mérhetetlen szenvedés, mely sokszor tragikomikus formát ölt. Ékes példa erre az elit vöröskatonák és a munkatáborból éppen kiengedett rongyos ruhákba bugyolált rabok találkozása, miközben utóbbiak teljesen értelmetlen módon árkokat ásnak a német tankok ellen, melyeket később a sajátjaikra cserélnek fel. Szintén elgondolkodtató jelenet néhány tűzijáték véletlen felrobbanása. A helyszínre rohanó katona nem sokkal később egy náci tankkal találja szembe magát, melyre bajonettjével támad, kifejezve ezzel az erkölcsi-ideológiai cél és vezetés nélküli szovjet sereg elhagyatottságát.

Sztálin, aki hideg és egyben félelmetes nyugalmával többször is feltűnik a színen, a túlélők káromkodásainak gyakori céltáblájává válik. Ilyen Kotov álma is, aki szíve szerint egy Sztálin képpel díszített tortát kenne szét a Generalisszimusz orcáján.

Mihalkov mellett, a rendező lánya is szerepet kapott a folytatásban, ő játssza Nagyezsdát, az ezredes lányát. Különösen a film zárása igyekszik minden korábbi mítosszal leszámolni. Erre utalt maga a direktor is: „Nem vagyok biztos abban, hogy a filmet megértik, és jól fogadják majd Cannes-ban.”  Már csak néhány hét, és mi is megbizonyosodhatunk szavai igaza felől.