Nem alakult jól a XIX-XX. századforduló orosz irodalmának magyar fordítása és magyarországi kiadása. Pedig úgy tetszhetett, hogy minden jól kezdődött: a XX. század elején az akkor kortársnak számító orosz irodalom legjelentősebb szerzőinek műveit olyan kiváló műfordítók kísérték figyelemmel és fordították magyarra, mint Peterdi István, Haiman Hugó, Benedek Marcell, Kiss Dezső, Bonkáló Sándor és mások. Aztán az 1930-as évektől kezdődően a századfordulós orosz írók mintha eltűntek volna a látókörből: egyfelől Szovjet-Oroszországban majd a Szovjetunióban a századforduló íróinak-költőinek jelentős része tiltólistára került, olyannyira, hogy sem a bolsevik fordulat előtt írott, sem az újabb műveiknek nem volt kiadása, így a szövegek gyakorlatilag hozzáférhetetlenné váltak, másfelől a magyarországi társadalmi-politikai helyzet sem kedvezett annak, hogy orosz szerzők művei jelenjenek meg magyarul. (Ez alól majdhogynem egyedüli kivételt Dmitrij Merezskovszkij képezett, aki Nyugat-Európában élt, rendkívül népszerű volt, többször is jelölték irodalmi Nobel-díjra, és magyarul több könyve is megjelent.) A második világháborút követően a századforduló íróit-költőit leggyakrabban a lesajnáló és elutasító „dekadens” jelzővel illették, magyarországi kiadásuk a hruscsovi „olvadás” időszakáig gyakorlatilag lehetetlenné vált. Kivételt képeztek, persze, ez alól azok a szerzők, akik jól betagozódtak a szovjet irodalompolitikába, vagy esetleg annak vezéralakjaivá váltak (olyanok, például, mint Alekszej Tolsztoj vagy Makszim Gorkij), és akiknek Magyarországon is óriási példányszámban adták ki a műveiket. Az 1960-as, 1970-es években aztán elvétve, „csöpögtetve”, esetleges módon megjelenhetett néhány századfordulós orosz író egy-egy műve (Andrej Belij Keresztrefeszítés-e, vagy Valerij Brjuszov Tüzes angyal-a), de az ismeretlenség homályán ez vajmi keveset oldott. A gorbacsovi peresztrojka és glasznoszty idején az addigiakhoz képest viszonylag több századfordulós szerző műve (Fjodor Szolgub, Alekszej Remizov, Andrej Belij egy-egy regénye) is napvilágot látott magyarul – megint csak eléggé esetlegesen ‒, hogy aztán a rendszerváltást követő időszak oroszellenes hullámában ez az amúgy sem markáns kiadási folyamat ismét elhaljon.

Mindeközben olyan jelentős és gazdag korszakról van szó, amelyet a XIX. századi klasszikusok „aranykora” után az orosz irodalom „ezüstkoraként” emleget az irodalomtörténet-írás. Az időszak, amelyről szó van, mindössze negyedszázadot ölel fel (az 1890-es évektől az 1910-es évek végéig), de irodalmi szempontból (is) rendkívül sokszínű. Többféle irányzatot találhatunk meg a korabeli irodalomban, köztük olyanokat is, amelyek bizonyos tekintetben megelőzték a hasonló, nyugat-európai irányzatokat. Találkozhatunk ebben a korszakban naturalista művekkel, a realizmust megújítani törekvő úgynevezett neorealista munkákkal, impresszionista írásokkal, vagy éppen olyan alkotásokkal, amelyek expresszionista elemeket vonultatnak fel, esetleg egzisztencialista látásmóddal bírnak. A legdominánsabb irodalmi irányzat ebben a korszakban kétségkívül a szimbolizmus volt, és az orosz szimbolista próza mindenképpen unikális jelenségnek számít a korabeli európai irodalomban.

A csillapíthatatlan csörgődob című könyv létrehozói arra vállalkoztak, hogy a magyar könyvkiadásban megmutatkozó hiány pótlásaként kispróza-kötetben mutassák be ezt a gazdag irodalmi korszakot. Átfogó, áttekintő jelleget ad a kötetnek, hogy egy-egy írás erejéig felöleli mindazokat az irányzatokat, amelyek a századforduló irodalmában előfordultak. Teszi mindezt úgy – ha az olvasó fellapozza a tartalomjegyzéket, és/vagy a könyv végén a szerzőkről szóló ismertetőket, azonnal szembesülhet vele ‒, hogy felvonultat több olyan szerzőt is, akiknek – miközben jelentős, nagy hatású alkotókról van szó – alig-alig vagy egyáltalán nem volt olvasható ez ideig magyarul írása. Bekerült a válogatásba például Dmitrij Merezskovszkij feleségének, az érzékeny hangú lírikusnak és a reális és irreális mezsgyéjén billegő emberi létet megjelenítő kitűnő prózaírónak, Zinaida Gippiusznak elbeszélése; az elsősorban lírikusként ismert Konsztantyin Balmontnak impresszionizmusba hajló novellája; a terrorista akciókban való tevékeny részvételéről elhíresült Borisz Szavinkovnak apokaliptikus látomássá átlényegülő írása; a homoszexualitását előbb szégyellő, majd nyíltan vállaló Mihail Kuzminnak finom lélekelemzést felvonultató kisprózai alkotása. És szerepelnek a kötetben egy-egy írással természetesen olyan szerzők is, akiknek jelentek ugyan már meg magyarul munkái, de azok vagy ősrégi, elavult fordításban olvashatók, vagy nem kaptak kellő figyelmet, és emiatt nincsenek benne a magyarországi irodalmi köztudatban. Ezért került bele a válogatásba Alekszandr Kuprinnak az élet sötét bugyrait feltáró naturalista novellája; Dmitrij Merezskovszkijnak az itáliai reneszánsz idején játszódó, stilizált történelmi elbeszélése; Fjodor Szologubnak a sekélyes hétköznapi létet szimbólummá alakító kisprózája; Valerij Brjuszovnak a női lélek finom rezdüléseit iróniába csomagoló szecessziós-szimbolista írása; Leonyid Andrejevnek az őrület vs zsenialitás témáját körbejáró, egzisztencialista elemeket felvonultató műve; Andrej Belijnek misztikumba hajló, önéletrajzi ihletettségű, szimbolista nyelvújítást megvalósító szövege; Alekszej Remizov stilizáltan népies, a gogoli hagyományokat folytató és a narrációban jellegzetes „szkaz”-technikát megvalósító, ironikus hangvételű, modern kisvárosi meséje (amely a kötet címadó darabja is lett).

Aki jártas a századforduló orosz prózájában, annak feltűnhet, hogy az áttekintőnek szánt válogatásból hiányzik néhány olyan szerző műve, aki jelentős szerepet játszott a korszak irodalmában – vagyis felmerülhet, hogy a válogatás nem teljes. Ez – természetesen – így igaz. „Mentségül” a következő érvek szolgálhatnak: először is, egy efféle válogatás – a válogatás természetéből adódóan – sohasem tud teljes lenni. Közbeszólhatnak mindenekelőtt terjedelmi okok, és ha valamiknek egy gyűjteményből ki kell maradniuk, akkor ott óhatatlanul is előtérbe kerülnek a kötet összeállítójának szubjektív szempontjai. Másodszor, mindenképpen szerettünk volna a könyvben elsősorban olyan szerzőket szerepeltetni, akik – minden irodalmi jelentőségük ellenére – csak kevéssé, vagy egyáltalán nem ismertek a szélesebb magyar olvasóközönség előtt. Éppen emiatt kimaradt – többek között ‒ a válogatásból a Nobel-díjas Ivan Bunyin, akinek minden jelentősebb regénye, elbeszélése, verse megjelent magyarul (még az olyan, hosszú időn át tiltólistán szereplő írása is, mint az Elátkozott napok), és novelláiból a közelmúltban is készült terjedelmes és színvonalas válogatás (Az emésztő tűz, Osiris, 2003). Ugyancsak kimaradt a kötetből Makszim Gorkij, akit a szocialista érában a „szocialista realizmus” atyjának kiáltottak ki, ennek következtében írásai ‒ esztétikai szempontból értékesek és kevéssé értékesek egyaránt ‒ nagy példányszámban láttak napvilágot magyar fordításban is.

Mindenképpen szót kell ejteni a kötet fordítóiról is, akik – egy kivétellel ‒ nem mások, mint a Tolsztoj Társaság által szervezett, immár több mint egy évtizedes múltra visszatekintő orosz-magyar műfordítói kurzusok rendszeres résztvevői. A fiatal műfordítók rendkívül nehéz feladatot végeztek el és oldottak meg kiválóan: a századforduló orosz prózairodalmának szövegei telis-tele vannak helyenként már-már megoldhatatlannak látszó nyelvi bravúrokkal, szerzői szóalkotásokkal, átértelmezésekkel és többértelműségekkel, egyéni stíluselemekkel, narrációs eljárásokkal. A fordítók nemcsak hogy megbirkóztak a nyelvi nehézségekkel, hanem remekül vissza tudták adni az eredeti szövegek stílusát, hangulatát, jelentésrétegeit, bonyolult elbeszélésmódját. Álljon itt tehát most a fordítók névsora (zárójelben annak a szerzőnek nevével, akinek az írását fordították) – annál is inkább, mert e fiatal műfordítók nevével biztosan találkozhatunk még a későbbiekben is: Tóthpál Sarolta (Kuprin), Bősz Éva (Merezskovszkij, Kuzmin), Toronyi Lívia (Gippiusz), Lévay Leona (Balmont), Debreceni Ferenc (Szologub), Kóti Regina (Brjuszov), Varga Zsófia (Szavinkov), Brigovácz Marianna (Remizov), Valkai Szabina (Belij). (Andrejev elbeszélését mint a műfordítói kurzusok vezetője, Goretity József fordította.)

A kötetben szereplő szerzőkről Alipova Alekszandra és Medvegyeva Marina állított össze az írói életműveket bemutató informatív, tartalmas, a magyar nyelvű megjelenésekről is tájékoztató kisesszéket.

A csillapíthatatlan csörgődob. Válogatás a XIX-XX. század fordulójának orosz kisprózájából (A szövegeket válogatta, a fordításokat az eredetivel egybevetette és a kötetet szerkesztette: Goretity József.) (Budapest, Kairosz Kiadó, 2022., 524 oldal)