„Az emberek általában félnek a páternosztertől. Különösen az orosztól. Én már gyerekkorom óta tanulmányozom mindkettőt. Tagadhatatlanul liftezik az ember gyomra, amikor beszáll, és bizony, kiszállni sem egyszerű belőle, ha már benne vagyunk. Ha nem vigyázunk, levisz a pincébe. Előbb még a padláskanyarban voltunk, majd egyszer csak a mélyben találjuk magunkat. Úgyhogy örülhetünk, ha a végén ép bőrrel megússzuk…

Valljuk be, nehéz a higgadtságot és önmérsékletet megőrizni a hatalom csúcsain. Még egy átlagos, normális ember is van annyira narcisztikus, hogy magára mint kiválasztottra, kivételezettre, egyszerűen szólva: kiválóra nézzen, akinek dolga, hivatása van a Földön, ebből következően joggal tarthat igényt kivételes bánásmódra, kiváltságokra, többet engedhet meg magának, hiszen a teendője is számosabb és magasabb rendű, mint más egyszerű halandóké. És ha többet engedhet meg magának, akkor garantált, hogy többet is fog megengedni. Lassan megfeledkezik az előtörténetről, hogy hogyan is, kinek vagy kiknek a jóakaratából került ő pozícióba. És teljesen mindegy, hogy ez az emberek számosságának akaratából (tehát „demokratikusan”), vagy csak egy jótevő patrónus jóvoltából, mintegy kézrátétel útján történik. A lényeg, hogy elhiszi magáról, hogy ő ettől fogva érinthetetlen és sérthetetlen.

Meg kell mondjuk, nem volt ez mindig így az orosz politikai kultúrában. IV. Iván idején például még tudta egy bojár, hol a helye. A félelmetes cár nyugodtan megkorbácsoltathatta Msztyiszlavszkij herceget, a bojár duma első emberét, akinek egy szava nem volt ez ellen. Később egy tatár szolgálófejedelmet – bizonyos Szimeon Bekbulatovicsot – ültetett saját trónjára, aki majd egy évig viselte a „Minden oroszok nagyfejedelme” címet és koronát. Ő szintén óvakodott attól, hogy tényleg uralkodónak higgye magát, így jutalmul életben maradhatott, amikor IV. Iván hamarosan véget vetett a „kettős” uralomnak. Rosszabbul jártak a rendszeres tisztogatásokat végző „opricsnyik-kutyái”, akikre menetrendszerűen szintén rákerült a sor…

A szovjet korszakban azonban ismét beindul az orosz páternoszter. Valójában ekkor teljesedik ki igazán. Az egalitárius eszme ugyanis igen csábító erejű, generációkat és társadalmi rétegeket igazán fáradságos munkával lehetett csak arról „lebeszélni”, hogy komolyan vegyék. És hát, persze, az új politikai kultúra sem volt, enyhén szólva, par excellence értelmiségi kultúra: viszonylag szűk tere lett a kifinomultabb technikáknak. Alulképzett vagy teljesen képzetlen emberek sokasága kapaszkodott hirtelen fel az uborkafára. Időről-időre úgy kellett lerázni őket róla. Ennek a rendszernek lényeges jellemzője volt a mobilitás, amely persze, így kimondva durva eufemizmus, ám csak bizonyos idő után lepleződött le manipulatív jellege. Kétségtelen ugyanis, hogy az új rend lényegi vonásai közé tartozott, hogy új emberekre támaszkodott, és csak fokozatosan vált világossá, hogy ezt a régi eszközökkel valósítja meg.

Igen sok példát lehetne itt felsorolni. Ekkor ismét számolatlanul lehetett fizikailag is megsemmisíteni egykori kegyenceket. Aki tegnap még élet-halál ura volt, holnap könnyen a Lubjankán, majd jeltelen sírban fekhetett. Az orosz páternoszter ekkor szabadult el igazán, ilyen lejtmenetet IV. Iván óta nem ismert az addigi orosz történelem. Ha belegondolunk, ebben az összefüggésben nem is Jagoda, Jezsov, Berija 16. századra hajazó története az igazán szimptomatikus. A hóhérokat valójában egyetlen kultúra sem fogadta be soha. A történelmi struktúrák mély beágyazódása szempontjából szignifikánsabb a rejtélyes Kirov-gyilkosság, amely a centrum–régiók-, a két főváros-probléma áthagyományozódását jelezheti a szovjet korszakban. A néplélek, a nehezen definiálható, ám mégis létező orosz mentalitás kontinuitását mégis leginkább Molotov esetével lehetne érzékeltetni. Ő elvileg Sztálin után a második ember volt sokáig a Szovjetunióban. Zsidó felesége azonban ennek ellenére éveket töltött a GULÁG-on. Molotovtól sokmillió ember élete függött, de feleségét nem állt hatalmában kihozni a táborból…

Az orosz páternoszter működik rendületlenül. Tanulságul szolgálva más népek, más hatalmi kultúrái számára is. A „gigászok” csatája láttán fejét kapkodó kisember pedig csak marad a földszinten.” (Népszabadság, 2010.10. 09.)

(Szvák Gyula: „Mi, moszkoviták”, Gondolat Kiadó, 2020.)