Ha van az orosz ún. „új realista” prózának mély filozófiai és metafizikai megalapozottságú képviselője, az kétségtelenül az 1970-ben született és igencsak fiatalon, 2018-ban elhunyt kitűnő író, Oleg Pavlov. Első sikereit mindenekelőtt a szokványos orosz (szovjet) háborús irodalomba csak nehezen beleilleszthető, ugyanakkor katonai témát feldolgozó írásaival érte el. Még 1994-ben, a Novij Mir hasábjain publikálta első jelentős munkáját, a Kincstári mese című kisregényét, amelynek cselekménye egy isten háta mögötti szovjet katonai alakulat életét mutatja be. A kisregény – amint a későbbiekben kiderült – egy katonai trilógia első részét képezi A Matyusin-ügy és A gyász kilencedik napja Karagandában című kisregényekkel együtt. A trilógia 2001-ben látott napvilágot Az utolsó napok elbeszélései címmel, és ugyanebben az évben a trilógiát az orosz  Booker-díj zsűrije ‒ amelynek akkori elnöke az a Vlagyimir Makanyin volt, aki szintén írt néhány egészen zseniális művet a (csecsen) háborúról és a katonai életről (A kaukázusi fogoly, Aszan) ‒ fődíjjal jutalmazta. Amint azt maga a szerző egy interjúban elmondta, elgondolása szerint a trilógia első része a hőstett útját, a második a bűncselekmény útját, a harmadik pedig a szentség útját hivatott kifejezni – három olyan utat, amelynél több nem áll rendelkezésére az orosz embernek. A három kisregény magyarul Orosz trilógia címmel látott napvilágot 2013-ban a Magvető Könyvkiadónál.

A trilógia alapjában véve önéletrajzi ihletettségű, amennyiben Oleg Pavlov maga is a turkesztáni katonai körzetben teljesített katonai szolgálatot. Ugyanakkor már a Kincstári mese első soraitól kezdődően nyilvánvalóvá válik, hogy a Pavlov-féle elbeszélésmódnak semmi köze a dokumentarizmushoz, annak ellenére, hogy a késő Brezsnyev-kori szovjet hadsereg állapotairól festett kép minden ízében valósághűnek hat, és hogy a szerző írásmódjának eszménye a realista ábrázolás, a hitelesség. Viszont az említett interjúból is, valamint Az orosz próza metafizikája című esszésorozatából is kiderül, hogy Pavlov Andrej Platonovnak, a XX. század eleji avantgárd próza egyik legnagyobb hatású képviselőjének írásait tartja irányadónak a saját prózaírói gyakorlatára nézvést, ami egyfelől a megjelenített reáliák mögötti metafizika jelenlétét feltételezi, másfelől pedig egy első pillantásra akár zavarosnak is tetszhető prózanyelv megszólaltatását – mégpedig egy hangsúlyozottan inkompetens narrátor elbeszélésében –, amely egymást taszító nyelvi elemekből és stílusrétegekből (hivatalos katonai nyelvből, katonai szlengből, beszélt nyelvi, sőt népnyelvi elemekből) áll. Ez a sajátos elbeszélői mód abszurd helyzeteket és nyelvi humort eredményez, vagyis a Pavlov-szövegek – minden metafizikai mélységükkel és tragikusságukkal együtt – a komikum különféle rétegeivel is szolgálnak.

A Kincstári mese című kisregény katonai (és emberi) hősiességének alapszituációja meglehetősen hétköznapi és banális, még akkor is, ha egyúttal élet-halál kérdéséről van szó. Az isten háta mögötti, karabaszi helyőrség századparancsnoka, Habarov százados elhatározza, hogy mint katonáiról (fiairól) gondoskodni köteles parancsnok (atya), a szegényes, az éhhalálhoz sok, a megélhetéshez kevés élelmezés problémáját akként oldja meg, hogy az ellátmányként kapott krumplit elveti, virágzó krumpliföldet hoz létre, és ezzel megsokszorozza a század élelmiszerkészletét. Habarov a dicső cél elérése érdekében kénytelen előbb katonái ellenállásával (mégiscsak az ő ellátmányukat ássa el a földbe!), majd a parancsnokság és a belső elhárítás ostobaságával és ellenállásával megküzdeni, és bár a krumpliföld felvirágoztatása többé-kevésbé megvalósul, Habarov százados életébe kerül a vállalkozás. Hogy ez a banalitásában komikus és tragikus történet milyen elbeszélői módszerrel, a reáliák fantasztikumba fordításának milyen eszközeivel valósul meg, azt két példával érzékeltetném:

Habarov kapitány irodájában – természetszerűleg – áll az íróasztalon egy hatalmas fekete telefon, amely a parancsnoksággal való közvetlen összeköttetésre szolgál. A kisregényben ezzel kapcsolatban a következőket olvashatjuk: „A súlyos, fekete, a két végén egy-egy nehéz, öklömnyi kagylóval felszerelt telefonnak szigorú, hivatalos jellege volt. Peregud, akit az ivászat babonás emberré tett, komolyan úgy hitte, hogy ezen a telefonon keresztül lehallgatnak minden beszélgetést, ami az irodában folyik, ezért itt alig-alig káromkodott. Néha még Habarov százados is szenvedett, ha ránézett erre a telefonra. Habár ez csak egy szolgálati távbeszélő készülék volt, annál inkább égetően viszketett a keze, ha tárcsáznia kellett a fekete burkolaton. De micsoda erő lakozott benne – a burkolat erős öntvényből készült, mintha csak fekete kőből formázták volna, és az is lehet, hogy örökéletű volt.” Miközben a botladozó nyelvű narrátor elbeszélésében megjelenített kép a realitás (az aprólékos pontossággal leírt fekete telefonkészülék jó eséllyel lehetett egyúttal lehallgató készülék is) és a Platonov-prózát idéző elgondolás (az élettelen tárgy mintegy életre kel, sőt halhatatlanná válik) lehetünk tanúi, a banális-komikus helyzet – mintegy észrevétlenül – elmozdul az orosz irodalomból jól ismert létproblémák – egyén és hatalom viszonya, élet és öröklét – tárgyalása felé.

A kisregény szüzséjének kibontása során aztán nyilvánvalóvá válik: a történet az orosz „átkozott kérdések” egyikének, a földi élet értelmének, a földi élet és a halál egymásra vonatkoztatásnak, a halállal mért lét heideggeri problémájának értelmezésére hegyeződik ki. Ennek megfelelően a hétköznapi hőstettet végrehajtó kisszerű hős, Habarov halálával ér véget a történet: Habarov – megint csak az orosz irodalmi hagyományokhoz igazodva – vándorló hőssé válik (elszökik a laktanyából), és a magzatállapotot idéző, összegömbölyödött pózban megfagy. Ebben a testhelyzetben azonban problematikussá válik a százados tisztességes eltemetése: milyen koporsóba tegyék földi maradványait? Az elbeszélés erre a következő választ adja: „De előtte este hoztak a lágerből egy asztalost, és leadták a rendelést: »Vedd le a méretet, öreg, hogy holnap legyen mibe becsomagolnunk a századost.« Az asztalos pedig csak vakargatta a tarkóját, sóhajtozott, amint körbejárta a holttestet: »Vagy egy csontkovácsot hozzatok, vagy dugjátok bele egy zsákba…« – »Mindjárt kitörjük a lábad, te rohadék, és téged rakunk zsákba!« Krákogott akkor egyet az asztalos, reggel pedig látják ám a katonák: örvendezve gurít egy hordót. »Tessék, használjátok, káposzta savanyodott benne, kimosom, de micsoda lélek fog felszállni belőle, még illatosabb lesz. Mást nem tudok kitalálni, ha felaprítotok se. Finom lesz, hú, de finom!«.” A lét értelmének és a túlvilági lét lehetőségének kérdése e népi anekdotába illő – ne feledjük, a cím tanúsága szerint mégiscsak mesét olvasunk! –, groteszk, egyszerre tragikus és komikus jelenetben oldódik fel, amelyben megmarad a hétköznapi hősiességnek és a kisszerű lét értelmének mind a metafizikai mélysége, mind a jelentéktelensége. Pavlov átértelmezésében, újszerű, több szempontot érvényesítő kérdésfelvetésében megmutatkozik egyfelől az irodalmi realizmus határainak feszegetése, másfelől az ezredvégi kisember egzisztenciális nyomorúsága.

Oleg Pavlov prózája többek között azt mutatja, hogy a jelenkori orosz irodalom realista törekvései – amelyek iránt, úgy tetszik, jelentős olvasói érdeklődés is mutatkozik – azt célozzák meg, hogy a posztmodern prózapoétika után, e poétika eredményeinek figyelembe vételével ugyanúgy megújítsák az 1980-as évekre válságba jutott realizmust, mint ahogyan egy évszázaddal korábban, a már Tolsztoj által is érzékelt realizmus-válság után, a szimbolista regénypoétika szem előtt tartásával, a XX. század eleji orosz irodalmi realizmus is megújulásra kényszerült Alekszandr Kuprin, Ivan Bunyin, Makszim Gorkij vagy Leonyid Andrejev egyes műveiben. 

Hogy mennyire volt eredményes ez az újítási szándék, bizonyos mértékig jelzi a 2011-es orosz Booker-díj kiírása és odaítélésének folyamata. 2011-ben az Booker-díjat a 2000-es évek első évtizedének legjobb könyvére írták ki (eltérően attól, hogy az előző év legjobb terméséből választanak díjazottat). A jelölés során kiderült, hogy a 2001-2010 közötti Booker-díjasok közül a rövid listába csak egyetlen mű került, Oleg Pavlov regénytrilógiájának harmadik darabja, A gyász kilencedik napja Karagandában című műve (amely 2002-ben lett díjazott). Oleg Pavlov számára ez nyilván nagy elismerést jelentett, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy 2004 és 2010 között gyakorlatilag „kivonult” az orosz irodalmi életből, alig publikált, és az orosz irodalomkritika is mintegy „megfeledkezett” róla. Aztán 2010-ben olyan regénnyel (az Aszisztolia cíművel) jelentkezett, amely a kritikában óriási sikert aratott (függetlenül az adott kritikus által preferált irodalmi stílustól), és a „metarealista” regény alighanem legjelentősebb alkotásává vált. A kortárs orosz irodalomnak ezt az abszurditásba hajló és groteszk szemléletű, a fekete humor elemeit sem nélkülöző „metarealista” regényeinek sorát nyitja meg méltóképpen Oleg Pavlov Orosz trilógia című, maradandó irodalmi értékeket felvonultató munkája.

(Oleg Pavlov: Orosz trilógia. Fordította Goretity József. Budapest, Magvető Könyvkiadó, 2013., 471 oldal)