Az orosz irodalom történetében kétségkívül mindig is jelentős szerepet játszott az önreflexió, vagyis az az eljárás, hogy az új művek szerzői előszeretettel utaltak korábbi szerzők műveire. A – valószínűleg tévesen – Dosztojevszkijnek tulajdonított, elhíresült kijelentés, mely szerint „mi mindannyian Gogol köpönyegéből bújtunk ki”, mind a mai napig sok orosz íróra érvényesnek látszik. Az az eljárás tehát, amelyet a modern irodalomtudomány intertextualitásként ismer, nem hogy nem volt idegen az orosz irodalom számára, hanem különös mértékben nagyon is jellemző volt rá. Szergej Bocsarov irodalomtörténész az orosz irodalomnak e jellegzetességét „genetikai emlékezet”-ként határozza meg. Klasszikus és kortárs orosz irodalmi műveket olvasva az embernek az a benyomása támad, hogy az orosz irodalomtörténeti folyamatban megjelenő egy-egy új mű erőteljesebben támaszkodik más, megelőző irodalmi művekre (lép velük dialógusba, polemizál velük, stb.), mint arra a társadalmi-történelmi valóságra, amelyben az új mű megszületik. 

Mindezek alapján megkérdőjelezhetetlen ténynek tartom, hogy a kortárs orosz irodalom nem tudja és nem is akarja „megkerülni” a klasszikus orosz irodalmat: állandóan utal rá, támaszkodik rá, folytatja a hagyományait vagy vitába száll vele, igazolja vagy elveti megállapításait és eljárásait. Teszi ezt többféle módszerrel, amelyek közül szeretnék most egyet, egy számomra különösen érdekeset kiemelni. Olyan szerző, Galina Scserbakova (1932-2010) egyik kötetéről van szó, aki Magyarországon talán kevéssé ismert, de aki hazájában – különösen az 1979-ben publikált, majd 1980-ben megfilmesített Még csak nem is álmodták című kisregényét követően – nagy népszerűségnek örvendett.  A klasszikus orosz irodalomhoz való sajátos viszonyt reprezentáló könyv egy elbeszéléskötet, amely Oroszországban 2008-ban jelent meg, magyarul pedig 2019-ben Jaska gyermekei címmel látott napvilágot a Kairosz Kiadó jóvoltából. Amint az bizonyos mértékig a címből is kiolvasható, a kötetben olyan elbeszélések szerepelnek, amelyek Csehov szövegeivel lépnek párbeszédbe. (Hogy Csehov írásai mennyire elevenen élnek és hatnak mind a mai napig az orosz és világirodalomra, valamint más művészeti ágakra is, arról széleskörű és mély áttekintést nyújtanak a Regéczi Ildikó szerkesztésében megjelent tanulmánykötetek, a Csehov-újraírások [Didakt Kiadó, 2016] és a Kultúrák és médiumok párbeszéde. A.P. Csehov [Debreceni Egyetemi Kiadó – Didakt Kiadó, 2021].) Galina Scserbakova kötetében olyan elbeszéléseket gyűjtött össze, amelyeknek címe megegyezik a legismertebb Csehov-elbeszélések címével: Vanyka, A kutyás hölgy, Tündérke, A lónevű, A csinovnyik halála, Aludni szeretnék, A pufók meg a nyurga, Fájdalom, Prisibejev altiszt, A tokba bújt ember, A sztyepp (három variációban is: Az ukrán sztyepp, Az orosz sztyepp, Az izraeli sztyepp). Az, hogy Scserbakova elbeszélései az ismert Csehov-művek címét viselik, tekinthető akár tisztán posztmodern eljárásnak is: az intertextualitás Gerard Genette által paratextualitásként meghatározott módjának, melynek során a szerző a címadással az azonos című, megelőző műhöz utalja az olvasót, aki az olvasás során fel kell, hogy idézze magában az eredeti művet, és össze kell, hogy vesse az éppen olvasott művel, vagyis az új elbeszélés szerzője mintegy társszerzőségre invitálja az olvasót.

Scserbakova elbeszéléseiben, mint bármely jellegzetes posztmodern írásban, az eredeti szüzsé is, a hősök is olyan ironikus átértelmezésen esnek át (olyannyira „visszájukra vannak fordítva”), hogy az olvasó időnként csak alapos elemzés után tudhatja tisztázni a maga számára, hogy az új mű szüzséje és hősei milyen viszonyban is állnak az eredeti mű szüzséjével és hőseivel. Úgy tűnhet, hogy Scserbakova elbeszélései kizárólag a megfelelő Csehov-novellákkal összevetve nyerhetik el jelentésüket (és ebben az értelemben a Csehov-művek sajátos remake-jének tekinthetők).

Ugyanakkor Scserbakova elbeszéléseiben megfigyelhető egyfajta erőteljes törekvés a XXI. század eleji orosz valóság hiteles ábrázolására. Mondhatnánk, e vonatkozásban az orosz hétköznapi élet és az égető társadalmi problémák realista ábrázolásának lehetünk tanúi. A hősök plasztikus ábrázolást kapnak, a szerző részletesen bemutatja külső és belső tulajdonságaikat, cselekedeteik lélektani mozgatórugóit. A realista ábrázolás törekvéseinek megfelelően ráadásul a hősök nemcsak a maguk egyediségében mutatkoznak meg, hanem megalkotásukban tetten érhetők bizonyos tipizáló eljárások is. És ha valakinek esetleg kétsége támadna afelől, hogy a szerző szándékai szerint a valós élet ábrázolásáról van szó, akkor a kötethez írott szerzői előszóban erre is magyarázatot kaphat. Mert persze, egyfelől olyan hősökről és helyzetekről szólnak az elbeszélések, akik és amelyek erőteljesen emlékeztetnek az azonos című Csehov-elbeszélésekre és szituációkra. Másfelől azonban maga a szerző úgy magyarázza az előszóban kötete címét, hogy az a Cseresznyéskert egyik szereplőjének, a lakáj Jaskának leszármazottait, gyermekeit hivatott megjeleníteni, mondván, hogy az a kor és valóság, amelyben élünk, a Jaska-féle lakájok, közönséges, kisstílű gazemberek kora és valósága.

Vagyis: a Scserbakova-kötetben egyfelől ott van az intertextualitás révén a hangsúlyozott „könyvszerűség”, az „irodalmiasság”, a korábbi szövegek (Csehov-novellák) átértelmezésének igénye, a végletekig vitt fikcionáltság, másfelől pedig a korunk valóságának realista ábrázolására tett kísérlet, és ezzel együtt annak hangsúlyozása, hogy az irodalmi mű felelősséggel (társadalmi, pszichológiai, etikai felelősséggel) tartozik az olvasó előtt.

Ugyanakkor a kötet néhány elbeszélésében van valami, ami e művek esztétikai megítélése szempontjából számomra talán még izgalmasabb. Ezekben az elbeszélésekben ugyanis a Csehov-művek megidézése oly módon történik meg, ami részben a Genette által metatextualitásnak nevezett eljárásnak felel meg, vagyis hogy a szövegben a praetextus kommentálása vagy a hozzá való kritikai viszonyulás fogalmazódik meg. Olyan Scserbakova-szövegekre gondolok, mint a Vanyka, A kutyás hölgy, az Aludni szeretnék, a Prisibejev altiszt, vagy A tokba bújt ember. Ezekben az írásokban Scserbakova úgy idézi meg (a címadáson kívül, persze) az azonos című Csehov-novellákat, hogy a szerző mintegy a hősei „kezébe adja” pontosan azt a Csehov-novellát, amelyben – a Scserbakova által transzformált formájában ugyan ‒ maga a hős is szerepel. A Scserbakova-hősök azonban nem fordítanak kellő figyelmet az adott Csehov-novellára – vagy nem értik, vagy egyszerűen elmennek mellette: A kutyás hölgy című Scserbakova-elbeszélés hősnője például dögunalomnak tartja Csehov A kutyás hölgy című novelláját, és úgy véli, hogy amiatt nem sikerült romantikus szerelmi történetbe keverednie egy imponáló férfival, mert neki – a Csehov-hősnővel ellentétben – az ismerkedésben nem egy spicc, hanem egy közönséges tacskó kutya volt a segítségére.

Ha tehát Scserbakova hősei olvasták és értették volna a megfelelő Csehov-novellát, alighanem jobb emberek váltak volna belőlük, és nem lennének szánalmas, közönséges, középszerű alakok, azaz nem lennének „Jaska gyermekei”. A szerző ezzel minden irodalmi utalás mellett vagy ellenében arra hívja fel a figyelmet, hogy a szépirodalomnak egyúttal nevelő és erkölcsjavító szerepet is tulajdonít. 

A Jaska gyermekei című kötet magyar kiadása kapcsán szeretnék még egy fontos dolgot kiemelni: a fordítás kérdését. Úgy vélem, külön dicséretet érdemelnek azok a fiatal műfordítók (Debreceni Ferenc, Kóti Regina, Teleki Anna, Valkai Szabina), akik a kötet elbeszéléseinek zömét fordították. Hiszen egyáltalán nem volt könnyű dolguk: a sikeres, adekvát fordításhoz a Scserbakova-szövegek nyelvi és tartalmi értésén, különös, szarkasztikus stílusuk érzékelésén túl jól kellett ismerniük az azonos című Csehov-írások eredetijét és bizonyos fordulatok magyarításához azok magyar fordítását is.

(Galina Scserbakova: Jaska gyermekei. Csehovi hősök a XXI. században. Budapest, Kairosz Kiadó, 2019. 205 oldal.)