Sok emlék fűz Moldova Györgyhöz. Szemközt velünk lakott a Halom utcában, ám akkor még nem ismertem. A legtöbb könyvét 13-14 éves koromban olvastam, még magyar órára is az egyiket választottam „beadandónak” a Fazekasban. Gyurkó Lászlóné, az irodalomtanárunk nem örült neki. Aztán jött a rendszerváltás, ő nem váltott köpönyeget, ezért is adtuk neki 1994-ben Szántó György Tibor barátommal a Maecenas Díjat. S mivel éppen aktuális volt, 1992-ben a Hitler Magyarországon c. pamfletjét is kiadtuk. Több könyvét nem, mert hűséges volt és maradt élete végéig a kiadójához, Urbán Tamáshoz. Aztán május elsejéken találkoztunk minden évben a Ligetben, ahol egy-egy vörös zászlós sátor előtt dedikálta rendületlenül köteteit. Elolvasta Kvász Iván néven írt „Tréflidolog” című könyvecskémet is. „Látszik, hogy nem vagy író” – mondta bátorítólag. „De a javára válik” – nyugtatott meg.

Kemény, nehéz, hithű, egyenes ember volt.

És hogy kerül az oroszvalosag.hu oldalra e megemlékezés róla?

Ő nyitotta fel a szememet a látásra. 10-12 éves koromban már magam is megtapasztaltam egy s mást a Szovjetunióban és Mongóliában, de ő igazolta vissza, hogy nem én látom torzan a létező szocializmus világát, nem a tükör a torz, hanem a valóság.

A vakhit elhagyásában az 1967-ben megjelent „Az Elátkozott Hivatal” alábbi írása volt számomra a legdöntőbb. Azóta tudom, hogy nemcsak egy trösztöt, de egy egész országot is simán el lehet lopni.

 

Gumikutya

II. fejezet

Az ultizók a régi munkásközmondást ismételgették: „A piros ász minden rendszerben üti a piros felsőt”, mégis bizonyos idegességgel várták az új igazgatót. A szorongást csak fokozta, hogy senki sem tudott semmit Noch Józsefről.

Olyan hírek terjengtek, hogy hírhedt munkásfaló, fegyelmivel bocsátja el azokat, akik egy műszak alatt háromnál többször mernek ásítani. Mások viszont, ismerőseikre hivatkozva, azt állították, hogy Noch roppant kedélyes ember, minden csütörtökön lejár egy angyalföldi kisvendéglőbe pacalt vacsorázni.

Az új igazgató első rendelkezésétől várták, hogy megerősítse vagy megcáfolja ezeket a szállongó híreket, de ez a rendelkezés nem oldotta fel nyugtalanságukat, mert semmit sem tisztázott.

Noch azzal kezdte igazgatói működését, hogy utasította a szállítómunkásokat: ezentúl ne vigyék át az üzemi törmeléket a túlsó oldalra, hanem a kapu elé rakják le. A „Gumikutya és Gumimacska Tröszt” hamarosan szinte megközelíthetetlenné vált a külvilág számára.

A szakszervezet kiharcolta, hogy a terhes anyák szöges turistabakancsot kapjanak a dombok megmászásához, de a többi munkás részére csak napi öt deka hecsedlilekvárt tudott szerezni mint „gyármegközelítési pótlékot”. Maga Noch AB jelzésű állami helikopteren járt be a gyárba, a padlástérből átalakított parkolóhelyen ereszkedett le.

Egyszer a helikopter elromlott, és az igazgató gyalog ment keresztül az udvaron, az egyik kártyás ijedtében tök kilencesre mondta be az ultimót, de Noch közömbös arccal sétált el mellettük, arca sem jóváhagyást, sem rosszallást nem fejezett ki.

Az igazgatóból sugárzó közömbösség hamarosan a gyár uralkodó szellemévé vált. A falakra nagy táblákat akasztottak ki: „Mi közöd hozzá?” „Törődj a saját dolgoddal!” „Azt hiszed, nekem nincs annyi eszem, mint neked? Amit te most tanulsz, azt én már rég elfelejtettem!”

Ez a közömbösség a gyári élet minden területére átterjedt. Az üzemi konyhán mindennap tejbegrízt főztek a munkásoknak, kakaószórattal, az óvoda számára pedig rizses tarhonyát, száraz füstölt kolbásszal és szalonnával, de senki sem mert szólni, hogy cseréljék fel a két menüt.

Az üzemi könyvtár vezetője, könnyebb áttekintés céljából, eladta a könyvtár teljes állományát, és helyette csak egy könyvet vásárolt, azt viszont tízezer példányban. Mindenki szó nélkül tudomásul vette, sőt az olvasók éppoly szabályszerűen bejártak a könyvtárba, mint régen, és kicserélték a könyvüket ugyanarra a könyvre.

Az üzemi fogorvos bejelentése sem lepett meg senkit: öntudatos dolgozó nem kér érzéstelenítést foghúzáskor.

Az általános hangulat alól természetesen a portások sem vonhatták ki magukat. Régebben botrányt csaptak, ha felfedezték, hogy valaki a köldökében elrejtve néhány vídiakést akar kicsempészni a kapun, és rohantak a rendészetre, most sokkal kevésbé álcázott lopásoknál is csak elnézően mosolyogtak. A portásfülke falára ők is kiragasztották a maguk jelmondatát: „Lopjál csak, annyit úgy sem tudsz lopni, hogy elég legyen.”

A fővárosi idegenforgalomnak hamarosan nevezetes színfoltja lett az úgynevezett Gumi utca, a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt” munkásainak villanegyede. Itt minden lopott gyári gumiból készült. A házak körül széles kertet hagytak, mert a ruganyos falakat tetszés szerint lehetett nyújtani vagy tágítani, néhány élelmesebb háziasszony ötven-hatvan albérlőt is felvett egy szobába. A kertben pedig nyugodtan játszhattak gumilabdáikkal a gumicipős gyerekek, a vékony, átlátszó gumiablakokról lepattantak az eltévedt rúgások.

A tolvajok minden félelme eloszlott, mikor észrevették, hogy maga az igazgató is lop, méghozzá sokkal nagyobb méretekben, mint ők.

Egy nap új szállítómunkások jelentek meg az udvaron, legtöbben a Gyűjtőfogház stilizált bilinccsel ellátott törzsgárdajelvényét hordták a gomblyukukban – ezt a kitüntetést csak annak adományozzák, aki legalább tizenöt évet eltölt ugyanabban a büntetőintézetben. Az új szállítóbrigádot az igazgató közvetlenül saját irányítása alá rendelte.

A brigád először azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy a hengerműből kiemelték a malomköveket, és elszállították valamilyen ismeretlen helyre, de osztatlan elismerést váltott ki az az akciójuk is, mikor ellopták a gyári ipari vasút mozdonyát, és kivitték a kapun egy kávéfőző gép papírjaival. Igaz, hogy a mozdony 600 lóerős volt, ami egy kávéfőző géptől szokatlan teljesítmény, de el kell fogadni a portás védekezését is: nyolcszáz forintért nem köteles elvégezni egy gépszakértő munkáját is.

Természetesen ettől a kisebb tolvajok is vérszemet kaptak, egyre kockázatosabb trükkökre mertek vállalkozni. Nyolc méter hosszú, hatvan centiméter vastag gumicsúzlit öntöttek, a hihetetlen erejű szalagot felkötözték egy első emeleti ablak vaskeretére, nyolc ember meghúzta, és különféle tárgyakat lőtt át vele a gyárral szomszédos salakdombokra: gépeket, az üzemi konyha lábasait, bútorokat. Munka után pedig átmentek értük és összeszedték.

Az udvar és a műhelyek hamarosan kiürültek. A szakmunkások – miután minden mozgathatót elloptak – bejelentették, hogy nem hajlandók tovább dolgozni ilyen rosszul felszerelt gyárban. Kikérték a munkakönyvüket, és felvételre jelentkeztek az utca túlsó oldalán a „Fa- és Fémkutya Kombinát”-ban.

Ez az üzem különben is nagy népszerűséget vívott ki magának a munkások körében, az úgynevezett „ellen-alkoholszondával”. Munkakezdés előtt beleleheltettek a munkásokkal egy kémcsőbe, de itt azokat küldték haza, akik nem ittak meg legalább egy fél deci pálinkát. A gyár egész munkaritmusa ugyanis bizonyos szolid ittasságra volt kalkulálva, és ezt a ritmust a józanok megbontották volna, állandó baleseti forrásokat képezve.

A termelés fokozatosan megszűnt. Ezzel párhuzamosan növekedett a tisztviselők létszáma, ugyanis egyre több kimutatást és statisztikát kellett készíteniök. A kalapácsok és öntőformák döngését felváltotta a golyóstollak sercegése és az összeadó gépek csattogása.

Az már semmiféle feltűnést nem keltett, mikor az egyik este Noch különleges szállítóbrigádja leereszkedett helikopterein az udvarra, néhány rutinos fogással darabokra szedte szét az egész gyárat, és elszállította. A „Gumikutya és Gumimacska Tröszt” helyén csak egy üres telek maradt, egyik sarkában az irodaépületekkel, valamint néhány megsárgult, május elsejét ünneplő transzparens.

A kihalt udvaron éjjel-nappal nyitott tűz égett, az öreg portás táplálta, negyedóránként egy használt gumicsizmát dobott rá, ettől az egész környéket elborította az égő gumi szaga, és megfeszített munka látszatát keltette.

 

Cimkék: Moldova György, Az Elátkozott Hivatal, Maecenas Díj, Szántó György Tibor, Szvák Gyula

Országok: