Ljudmila Ulickaja alighanem a legnépszerűbb orosz író Magyarországon. Az elmúlt két évtizedben többször is járt nálunk (Budapesten, Pécsett, Debrecenben) könyvbemutatókon, tartott előadásokat, és e rendezvényekre mindig több száz érdeklődő jött el. Szívesen olvassák az emberek terjedelmes nagyregényeit (Kukockij esetei, Odaadó hívetek, Surik, Daniel Stein, tolmács, Imágó, Jákob lajtorjája) éppúgy, mint kisregényeit (Szonyecska, Médea és gyermekei, Életművésznők) vagy éppen novelláit (Elsők és utolsók című novelláskötetét).

 Van azonban egy kisregénye, amelyikről viszonylag kevesebb szó esik idehaza, annak ellenére, hogy igazi remekmű: ez a 2002-ben született, majd 2005-ben magyar fordításban is megjelent Vidám temetés.

A mű fő cselekménye New Yorkban játszódik, Amerikába emigrált oroszok környezetében, ha nagyon szigorúan vesszük, egy műteremlakásban, 1991-ben, az oroszországi katonai puccskísérlet idején. Főhőse egy orosz-zsidó származású képzőművész fiatalember, Alik, aki súlyos betegen, valamely furcsa izomsorvadásos betegségben szenvedve szinte mozdulatlanul fekszik az ágyában, szeretteitől körülvéve. A cselekmény lényegében Alik utolsó napjainak, haldoklásának, halálának és a halálát követő halotti tornak a története. Úgy tetszhet, komor, sötét, lehangoló történet. Csakhogy a címben megjelenített oximoron (a belső logikai ellentmondásra épülő költői kép: hogyan lehet egy temetés vidám?) egyáltalán nem véletlen: a kisregényt elképesztő humor, életvidámság, életszeretet hatja át. A haldokló Alikot ugyanis egykori és jelenlegi szeretői, a számára legkedvesebb nők és néhány barátja veszik körül, a New York-i fülledt nyári melegben gyakorlatilag mindannyian meztelenre vetkőzve, az utcáról beszűrődő perui indiánok táncra ingerlő, pánsípos zenéjétől kísérve. És ahogyan azt Ulickajától a többi írása alapján megszokhattuk, remek emberábrázolásokat adva, novellaszerű kis sztorikban elmeséli a nők és barátok élettörténetét, az Alikhoz és egymáshoz fűződő viszonyukat, oroszországi helyzetüket, emigrálásuk módját, emigrációs viszontagságukat. Közben persze, az emberi kapcsolatok mély élettapasztalaton és lélektani ismereteken alapuló izgalmas és szövevényes elbeszélése mellett, szó esik Oroszország sorsáról és jövőjéről, művészetről (a művészet mibenlétéről, az életről mint művészetről), vallásról és istenhitről, életről és halálról. Mélyen, nagy bölcsességgel, és – nem kevés iróniával meg humorral. A halál utáni lét kérdéséről például úgy, hogy Alik végakarata szerint a halotti torra összegyűlt társasággal meghallgattatja egy korábban magnószalagra vett monológját – lényegében „üzen” nekik a túlvilágról, és az üzenete így végződik: „Ja, még csak azt akartam mondani, hogy szeretném, ha vidámak lennétek. Ennyi. A picsába.”

(Ljudmila Ulickaja: Vidám temetés. Goretity József fordítása. Budapest, Magvető, 2005., 168 oldal)