Orosz hadihajó a tartuszi kikötőben 2019-ben

A Szovjetunió, majd a későbbiekben Oroszország közel-keleti kapcsolatrendszerében a mai napig különleges helyet foglal el Szíria. Több-kevesebb kiegészítéssel, pontosítással, ám összességében elmondható, hogy a szír kapcsolatok adják a térségbeli orosz jelenlét alapját. Bár a Szovjetunió felbomlását követő közel két évtizedben úgy tűnt, hogy a saját belső problémáival elfoglalt Oroszország magára hagyta a térséget, a valóságban ez korántsem így történt, miként azt a szíriai polgárháborúba tett 2015. szeptemberi orosz beavatkozás (is) bizonyítja. A közel nyolc évvel ezelőtti intervenció okainak megértéséhez szükséges a szovjet–szír, majd a későbbi orosz–szír kapcsolatok rövid áttekintése.

A Szovjetunió a Közel-Kelet más arab államaihoz – mint például Egyiptomhoz – hasonlóan Szíriát is különböző csatornákon és módokon támogatta Izraellel szemben a hidegháború periódusában és azon belül is az arab–izraeli háborúk idején. A támogatások elsődlegesen a releváns haditechnika átadása, illetve az ahhoz szükséges kiképző személyzet biztosításának formájában öltöttek testet, de másodlagos síkon a gazdasági segítségnyújtás is fontos szerepet játszott. Természetesen mindezt kiegészítette a jóval kevésbé pontosan definiálható, ugyanakkor ténylegesen létezett, s a vizsgált korszakon átívelő „ideológiai segítségnyújtás” is.

A Nasszer halála utáni, immár Anvar Szadat vezette Egyiptom az 1970-es évek folyamán – az Izraeltől elszenvedett sorozatos katonai kudarcok hatására – külpolitikájában fokozatosan távolodni kezdett a Szovjetuniótól,[i] ami végül a két ország közötti szakításhoz vezetett. A Kairóval történt szakítás következtében a Szovjetunió nemcsak egyik legfontosabb térségbeli szövetségesét és fegyvervásárlóját veszítette el, de az Egyiptom területén fekvő haditengerészeti műszaki-ellátó központjait is,[ii] melyek kulcsszerepet játszottak a Szovjet Flotta Ötödik Földközi-tengeri Kötelékének[iii] az ellátásában.

A fentiek eredményeképpen válhatott Szíria az 1980-as évekre a Szovjetunió legfontosabb közel-keleti partnerévé. Az ország stratégiai jelentőségét csak tovább növelte, hogy a NATO déli szárnyának legpotensebb államával, Törökországgal volt – s van ma is! – közös határa. Mivel Törökország egyrészt a Szovjetunióval is határos volt, másrészt az ellenőrzése alatt tartotta a Földközi-tengerre vezető, ezáltal a szovjet Fekete-tengeri Flotta számára létfontosságú tengerszorosokat, így a szovjet geopolitikai gondolkodásban kitüntetett helyet foglalt el.

A szír–szovjet katonai együttműködés talán legfontosabb színtere és eredménye a Tartusz kikötővárosában 1971 óta üzemelő[iv] szovjet – majd később orosz – haditengerészeti műszaki-ellátó pont.[v] A szovjet időkben a létesítmény funkcióját a már említett Földközi-tengeren szolgálatot teljesítő kötelék ellátása adta, Oroszország pedig máig használja a tartuszi támaszpontot. Fontos megjegyezni, hogy mind a szovjet, mind a jelenlegi orosz hivatalos kommunikációban az objektumra sosem mint haditengerészeti bázisra, hanem következetesen mint ellátó központra hivatkoztak/hivatkoznak.[vi]

Leonyid Brezsnyev és Háfez el-Aszad 1980-ban Moszkvában 

A másik fontos, a szovjet időkből megmaradt, ám a jelen helyzetet is meghatározó örökség az 1980-ban Moszkvában megköttetett barátsági és együttműködési szerződés, amelyet az akkori szovjet pártfőtitkár és államfő (a Legfelsőbb Tanács Elnökségének elnöke), Leonyid Brezsnyev és a Szíriai Arab Köztársaság akkori elnöke, Háfez el-Aszad írtak alá. A szerződés – egyebek mellett a gazdasági, tudományos és kulturális téren folytatott bilaterális együttműködéseket erősíteni szándékozó – cikkelyei közül ki kell emelnünk azokat, melyek a két állam politikai együttműködéséről szólnak. A negyedik cikkelyben a Szovjetunió elismeri Szíria el nem kötelezett státuszát[vii] – amelyet mellesleg a szovjet vezetés számos egyéb, általa támogatott harmadik világbeli országgal szemben is megtett –, cserébe Szíria elismeri a „békés szovjet külpolitikát, melyet [Moszkva] az összes néppel és országgal való barátság és kooperáció erősítése érdekében végez”[viii]. 

A hatodik cikkely szerint a két aláíró fél békéjét vagy biztonságát veszélyeztető, illetve azt megsértő incidens esetén a felek egymással kapcsolatba lépve, tevékenységüket összehangolva tesznek a veszély vagy fenyegetés elhárítása, valamint a béke biztosítása érdekében.[ix] A hivatalos moszkvai álláspont szerint a 2015 szeptembere óta húzódó szíriai orosz beavatkozás legitimációs alapjait pontosan ez utóbbi cikkely garantálja, hiszen az Oroszország által hivatalosnak elismert szíriai kormányzat is erre hivatkozva igényelte a katonai segítségnyújtást.[x]

Tegyük rögtön hozzá: az 1980-as szerződést a felek előzetesen 20 éves időtartamra kötötték, azzal a kiegészítéssel, hogy a lejárat mindig automatikusan újabb 5 évvel kitolódik, hacsak nem az egyik fél legalább hat hónappal az éppen aktuális lejárati időpont előtt jelzi szándékát a szerződés felfüggesztésére vagy annak esetleges megszüntetésére.[xi] Mivel Szíria 1991 decemberében hivatalosan is elismerte Oroszországot a Szovjetunió jogutódjaként, így a jogfolytonosság elve alapján, továbbá a megszüntetésére irányuló szándék hiányában a vonatkozó 1980-as szerződés a mai napig érvényben van.

A szír–orosz kapcsolatok a Szovjetunió széthullása után is relatíve szorosak maradtak, ám intenzitásuk 2015 szeptemberéig messze alulmúlta az államszocialista föderáció fénykorában tapasztaltakat. A bilaterális kapcsolatok hőfokának csökkenése már Háfez el-Aszad 1985-ös moszkvai látogatásakor érződött, ugyanis a frissen megválasztott szovjet pártfőtitkár, Mihail Gorbacsov kijelentette, hogy a Szovjetunió nem fogja[xii] – illetve az objektív gazdasági körülmények nehezebbé válása következtében anyagilag nem is tudja – tovább támogatni azon szír erőfeszítéseket, melyek Damaszkusz Izraellel való katonai paritásának elérését célozták meg.[xiii]

Háfez el-Aszad és Gorbacsov 1985-ben Moszkvában

A döntés hátterében nem csupán gazdasági okok, illetve a szír fél nyilvánvaló anyagi túlvállalása állt. Már a szovjet időszak végén egyértelművé vált a moszkvai vezetés számára, hogy az irányukban fennálló tetemes szír adósság jószerivel törleszthetetlen.[xiv] Mindemellett a Gorbacsov által bevezetni kívánt újfajta külpolitikai irányvonal sem segítette az Aszad-rezsimet, mivel a Szovjetunió az akut arab–izraeli konfliktus, illetve a palesztin-kérdés politikai megoldását sürgetve tett határozott lépéseket a szovjet–izraeli kapcsolatok felélesztésére. Ennek fényében már nem hathat a meglepetés erejével, hogy az 1986-os esztendőtől kezdve a szovjet–szír fegyverkereskedelem és a gazdasági kapcsolatok nagymértékben csökkentek.[xv]

Az orosz szempontból válságos és – lényegüket tekintve – az államiság fennmaradását veszélyeztető anarchikus állapotokat hozó 1990-es évek a Szíriával ápolt államközi kapcsolatokon is markáns nyomot hagytak. Egyrészt a Szovjetunió utódállamaként Oroszországnak – az egykori „Keleti Blokk” többi országához hasonlóan – át kellett élnie a piacgazdaságra való áttéréssel járó és éveken át elhúzódó politikai-társadalmi válságot, illetve hatalmas recessziót. Másrészt Moszkvát az egyre mélyülő gazdasági krízisen túl a csecsen háborúkban eszkalálódó kaukázusi szeparatizmus és az annak nyomán megjelenő és teret nyerő szélsőséges iszlamista csoportok által gerjesztett állandó fenyegetés is sújtotta.

E két fő tényező hatására Oroszországot az 1990-es évtizedben – s részben még a 2000-es évek elején is – a saját belső problémái kötötték le, így a szovjet időkben megszokottakhoz képest csak jóval szerényebb külpolitikai aktivitást tudott felmutatni.[xvi] Utóbbi természetesen kihatott a Szíriával ápolt viszonyra is. Noha továbbra is Moszkva maradt a közel-keleti ország legfőbb – és szinte egyetlen – fegyverszállítója, a fegyverzet már nem a korábbiakban megszokott volumenben érkezett Szíriába.[xvii]

Ennek okaként a szír államadósság rendezése körül kialakult visszás helyzet mellett Moszkva Izraellel ápolt, egyre javuló politikai és gazdasági kapcsolatrendszerét kell megemlítenünk, melyet az új orosz vezetés – érthető módon – nem kívánt Damaszkusz érdekében feláldozni. Külön megemlítendő tény továbbá, hogy Oroszországból és általában is a posztszovjet térségből rengeteg – főleg jól képzett – zsidó vándorolt ki Izraelbe. A csökkenő közel-keleti orosz aktivitással a térség egyedüli meghatározó nagyhatalmává az Egyesült Államok lépett elő, ezzel is Izrael javára billentve a mérleg nyelvét, miközben a térség erőviszonyai már korábban is alapvetően a zsidó államnak kedveztek. A térségből az 1990-es években visszahúzódó Oroszország Szíriát politikailag légüres térben hagyta.

A szír–orosz kapcsolatok csupán a 2000-es évek második felétől kezdtek ismét növekvő pályára állni. A fordulatot megelőzte mindkét ország élén egy generáció-, illetve vezetőváltás. Szíriában Háfez el-Aszad 2000-ben bekövetkezett halála után fia, Bassár el-Aszad került az ország élére, míg Borisz Jelcin 1999-es lemondásával előbb ideiglenesen, majd 2000-ben választások útján is Vlagyimir Putyin ült az államfői székbe.

A két ország közötti kapcsolatok dinamikájának megváltozásában jelentős szerepet játszott a tartósan magas olajár, amely mindkét ország gazdaságára jótékonyan hatott.[xviii] A sokasodó fegyverüzletek is lekövették az államközi együttműködések kiszélesedését. Szíria például Pancir–Sz1E és 2Sz6M1 Tunguzka–M1 típusú kis hatótávolságú, illetve Buk–M2E típusú közép hatótávolságú légvédelmi rendszereket vett Oroszországtól.[xix] Potenciálisan még az Sz-300PMU-1 típusú nagy hatótávolságú légvédelmi rendszer, illetve a MiG–31 típusú elfogó vadászgép – amelyet a Szovjetunió sosem exportált! – eladása is felmerült a tárgyalások során.[xx] Utóbbi képességeinél fogva alapvetően változtatta volna meg a térség erőviszonyait.

Az Oroszország felé fennálló szír államadósság közel háromnegyedének – 9,6 milliárd dollár – 2005-ös elengedését követően, cserébe a moszkvai gesztusért, folyamatosan terítéken volt a tartuszi műszaki-ellátó pont kibővítése és egy potenciális haditengerészeti bázissá történő felfejlesztése.[xxi] A jelenlegi műszaki állapotok ugyanis, dacára a létesítmény nem elhanyagolható méreteinek, erősen korlátozzák a befogadható egységek számát és nagyságát, így az Orosz Haditengerészet nagyobb méretű – 4000 tonna feletti vízkiszorítású –, illetve nukleáris meghajtású hajóegységei (nem beszélve Oroszország egyetlen repülőgép-hordozójáról, az Admiral Kuznyecovról…) nem tudják használni Tartuszt a készleteik feltöltésére.[xxii]

A tartuszi támaszpont légifelvételen

A két ország közötti fegyver- és egyéb (gazdasági téren is növekvő) kereskedelem felfutó trendjét a 2011-ben kirobbant szíriai polgárháború törte meg. Moszkva a konfliktus első éveiben leginkább diplomáciai téren, azon belül is az ENSZ Biztonsági Tanácsában védte a szír vezetést, de mindemellett nem zárkózott el az ellenzék mérsékeltebb erőivel való kapcsolatfelvételtől sem.[xxiii] Legfőképpen a szír vezetést elítélő, illetve a Damaszkusszal szemben alkalmazandó szankciók ellen használta a vétó lehetőségét. Az orosz diplomácia erőfeszítései 2013-ban érték el legnagyobb eredményüket, amikor is a vitatott indíttatású/motivációjú gútai szaringáz-támadást követően Szíriával szemben is küszöbön állt egy, a líbiaihoz hasonló nyugati katonai beavatkozás. Az Oroszország által tető alá hozott kompromisszumos megállapodás részeként Szíria csatlakozott a Vegyifegyver-tilalmi Egyezményhez, illetve a meglévő vegyifegyver-készleteit nemzetközi ellenőrzés alatt megsemmisítették.[xxiv] Ezzel a lépéssel sikerült elejét venni a szír polgárháború menetébe történő aktív nyugati katonai bekapcsolódásnak.

Oroszország a saját tényleges katonai beavatkozása előtt, már 2013-tól kezdődően támogatta az Aszad-kormányzatot nemcsak a diplomácia téren, de fegyverszállításokkal is. Az oroszországi sajtó által csak „Szír expresszként”[xxv] emlegetett transzportoknak köszönhetően leginkább a dél-oroszországi kikötőkből indulva a Fekete-tengeren és a Boszporuszon keresztül érkeznek meg az orosz fegyverszállítmányok a földközi-tengeri szír kikötőkbe, vagy éppen a tartuszi orosz műszaki-ellátó pontra.[xxvi] Az orosz fél a kezdetekben igyekezett olyan haditechnikát szállítani, amelyet a szír hadseregben is rendszeresítettek, leginkább páncélozott eszközök és lőszer, valamint a haditechnika üzemeltetéséhez szükséges alkatrészek átadása révén.

Bassár el-Aszad és Putyin 2005-ben Moszkvában

A szír hadsereg eszközparkja túlnyomó többségben az előzőekben már többször hivatkozott szovjet időszakból származik, ezen haditechnikai eszközök jelentős részét pedig az orosz szolgálatból időközben kivonták.[xxvii] Ily módon a szolgálatból kivont és szakszerűen lekonzervált egységekből Oroszország a szír fél számára a megfelelő időben és mennyiségben tudta biztosítani a szállításokat.

Ellenben 2015-re, az Iszlám Állam nevű terrorszervezet megjelenése, illetve az akkor már több éve tartó háborúskodás hatására mind az orosz, mind a szír vezetés számára nyilvánvalóvá vált, hogy komolyabb külső támogató intervenció hiányában az Aszad-kormányzat, valamint a szír haderő hosszabb távon nem képes kitartani. Végső soron utóbbi felismerés vezetett el 2015 szeptemberében az orosz légi kontingens megjelenéséhez – több hónapot felölelő, sorozatos tárgyalások, illetve többkörös diplomáciai egyeztetések után.

 

Bibliográfia

Договор о дружбе и сотрудничестве между СССР и САР, hozzáférés helye: http://www.businesspravo.ru/Docum/DocumShow_DocumID_80062.htm (hozzáférés ideje: 2023.06.06.)

SIPRI Arms Transfers Database, Stockholm International Peace Research Institute, lekérdezés ideje: 2023.06.06., hozzáférés helye: https://sipri.org/databases/armstransfers

Donaldson, Robert H, Nadkarni, Vidya (2018): The Foreign Policy of Russia: Changing Systems, Enduring Interests, Hatodik kiadás, Routledge: Taylor&Francis Group, New York

Felgenhauer, Pavel (2007): The Strange Story Of MIG-31 Jets For Syria, Eurasia Daily Monitor, 2007/4, 120. kiadás

Selján, Péter (2016): Oroszország és a szíriai polgárháború, Nemzet és Biztonság, 2016/5, 9. évfolyam, 14–30. oldal

Trenyin, Dmitrij (2016): The Revival of the Russian Military: How Moscow Reloaded, Foreign Affairs, 2016/3, 95. évfolyam, 22–29. oldal

Trenyin, Dmitrij (2016): Russia in the Middle East: Moscow’s Objectives, Priorities, and Policy Drivers, Carnegie Moscow Center, Moszkva

Cimkék: Nasszer, Anvar Szadat, Leonyid Brezsnyev, Háfez el-Aszad, Bassár el-Aszad, Tartusz

Országok: