Wagner-mars

Meglepőnek, sőt megdöbbentőnek tűnhet, hogy a magyarok viszonylag magas arányban nem egyértelműen Oroszországot hibáztatják az ukrajnai háborúért. Egy ez év februári felmérés szerint (Magyar Target-Pulzus Média Kutató Kft.) a felnőtt lakosság 49 százaléka teszi felelőssé a tragédiáért Putyin rendszerét, valamivel alacsonyabb, 40 százalékos arányt mutat az IDEA Intézet májusi kutatása. A megkérdezettek fele Ukrajnát, a Nyugatot, de leginkább mind a két szemben álló felet vádolja. Mi osztja meg ennyire az embereket? 

 

Könnyű lenne azt válaszolni, hogy a dübörgő kormánypropaganda, amely az ukrán nemzetiségi politika hibáit, a Nyugat egyeduralomra törekvését hangsúlyozva – és minden más, részben energetikai érvvel – próbálja igazolni részleges orosz orientációja fenntartását. Ennek nyilvánvalóan van hatása, de ne feledjük, a Fidesz nem az agitációba fekteti a legtöbb energiát. Sokkal inkább megerősíteni szereti a számára kedvező közhangulatokat, vélekedéseket.

Ha Magyarországon oroszbarátságról nem is beszélhetünk, Oroszország kulturális és politikai hatása jóval erősebb, mint egy balliberális buborékban gondolnánk. Tetszik vagy nem, az a rendszerszintű, egaliter társadalmi változás, amelyet a Szovjetunió hozott el az országba, rengeteg embernek jelentett valamilyen szintű felemelkedést. Morogtak, ruszkiztak, de közben vitték a hátukon a rendszert párt- vagy szakszervezeti alapszervekben, KISZ-ben, társadalmi közösségekben. Akarva, nem akarva, közvetlenül vagy közvetve, de folyamatosan érintkeztek a szovjet-orosz közeggel. És ami tetszett belőle, hatott rájuk. Ha más nem, elfogadták, hogy a Szovjetunió a világ másik pólusa, amely talán valami jobbra tör. (1956 azért nem jelenthetett éles fordulatot, mert közel volt még a világháború vége, és a nagyhatalmak gyakran éltek hasonló szintű erőszakkal.) Ehhez képest csak maroknyi a hazai zsidóságnak az a része, amely felszabadulásáért, azaz megmentett életéért lojalitást, nyitottságot tanúsított a szovjetek iránt, amiből a gyerekeire is ráragadhatott valamennyi.

 

Katartikus humanizmus

Számolni kell továbbá az évtizedekig intenzíven jelen lévő orosz kultúra hatásával. Talán a legnagyobb erővel.

Ennek a kultúrának a katartikus humanista üzenete elől nem lehetett kitérni. 

Nem lehetett szelektálni, mi benne az orosz, és mi a szovjet. Ebben a döntően művészeti kultúrában szerves egységben jelenik meg a krisztusi Jóság és a lázadás az alávetettség ellen. Mindenre nevel, csak nem erőszakra. Egy nyitott, véget nem érő humanista mitológia, amely érzelmileg teljesen összeforr azzal az országgal, ahonnan származik. Pontosabban a képzetével. Ha most elkezdenénk csak azokat összeszámlálni, akik hivatásszerűen vettek részt ennek a kultúrának a terjesztésében, ismét meglepő nagyságrendhez jutnánk. Orosztanárok, fordítók, művészek, ruszisták… Bármilyen kritikus szelleműek, a legtöbbjük szívében – így vagyunk ezzel magunk is – ott egy orosz csücsök. Ezzel szemben, elsősorban ugyanennél a rétegnél, a függetlenedő Ukrajna inkább negatív érzelmeket hívott elő. Rátapadt a kárpátaljai magyar kisebbség helyzete, hitleri szövetségesek kultuszára épülő radikális nacionalista szerveződései pedig a kelet-európai antiszemitizmus és szélsőjobboldal egyfajta bölcsőjének képzetét vetítették rá. Kulturális értékekben pedig természetesen nem versenyezhetett Oroszországgal. Így aztán

nem túlzás állítani, hogy a háború kitörése traumatikusan ért egy igen széles hazai tömeget. 

(És azokról még nem is szóltunk, akik továbbképzésen, üzleti és tanulmány­utakon voltak Oroszországban.) Szívek vagy szívcsücskök törtek össze, életpályák csúsztak holtvágányra. Ki szereti átértékelgetni a világképét, az érzelmi kötődéseit? A kormány pontosan tudta, hogy a propagandája megnyugtató hatással lesz nagyon sokakra. Amire nem mindenki szorul rá, egy jelentős százalék bizonyára el is utasítja a Fidesz interpretációját. De biztos, hogy az érintetteknél időre van szükség a történtek feldolgozásához. Aminek komoly haszna is lehet, mert olyan szempontokat, összefüggéseket vethet fel, amelyek segíthetik a tragikus konfliktus mélyebb megértését.

 

A burzsoázia profitja

Krausz Tamás történész, ruszista, az ELTE BTK professzor emeritusa egész pályáján a Szovjetunió történetével, kultúrájával foglalkozott. A rendszerkritikus szellemi baloldal markáns egyénisége, aki nem kérdőjelezi meg a szovjet fejlődés forradalmi gyökereit és egyes haladó, egalitárius értékeit.

– Az orosz kultúrához való kötődésem lényegét, amely egy csomó kis nemzethez tartozó értelmiségire érvényes, már Trockij megfogalmazta. Mindig a fennálló hatalmi renddel szemben álló kultúra volt, beleértve a szovjet korszakot is. Föl lehet ismerni vele a világ differenciáltságát. Szembefordít azzal, hogy kritikátlanul el kell fogadni a Nyugat, a tőke diktátumát az igazi jólétről és a demokráciáról. Tág, kulturális értelemben, a szovjet korszak idején pedig mozgalmi szinten is képviseli a világ népeinek egyenlőségét, az elnyomottak közösségi felszabadításának eszméjét – véli Krausz.

A Szovjetunió megszűnése, a rendszerváltás óta az orosz politika letért erről az útról. A reformista szovjet elit elfogadta, hogy a magántulajdonra épülő tőkés modell lehetővé teszi a felzárkózását a Nyugathoz. Oligarchikus szerkezetű kapitalizmus alakult ki az országban.

– Csakhogy a Nyugatnak esze ágában sem volt azonos jogok alapján integrálnia a tőkés Oroszországot vagy Kelet-Európát. Számára az ásványkincsek, gazdasági erőforrások megszerzése, a piaci-politikai fölény megőrzése a lényeg – állítja a történész. – Ennek felismerése indított el az utóbbi évtizedben egy mind határozottabb orosz ellenállást. Eszemben sincs idealizálni, mert nem képvisel egalitárius szemléletet.

Az orosz oligarchikus kapitalizmus semmivel sem jobb a többinél, az ottani nagytőkés elit is agresszív, óriási felelősség terheli a háborúért. 

Egyetlen pozitív üzenete mégis van a jelenlegi irányvonalnak. Megkérdőjelezi az egypólusú világ, a Nyugat totális uralmának létjogosultságát. Amely a nemzeti függetlenség és a demokrácia zászlaja alatt mindent lenyel, regionális szinten az erőszaktól sem riad vissza, és ha érdekei úgy kívánják, akár hitleri szövetségeseket zászlajára emelő kurzusokat is támogat. Ukrajnában sem lép fel a szélsőséges nacionalista jelenségekkel szemben. Semmit sem tett a minszki megállapodások betartásáért. Mert Oroszország meggyengülése fontosabb számára. Ezért tartom a Nyugatot is felelősnek a háború kirobbanásáért.

Krausz Tamás szerint naivitás volt azt várni a kapitalizálódó Oroszországtól, különösen egy oligarchikus elittől, hogy az ország erőforrásait jobban kihasználva elindítson egy látványos, vonzó modernizációt. – A tőke, a burzsoázia nem így működik – jelenti ki a történész. – Nincs nemzetisége, vallása, társadalmi küldetése, csak profitérdeke.De éppen most, a szankciókkal kényszerítik rá az orosz oligarchikus tőkét arra, amit 30 év alatt nem tudott megtenni, hogy a saját iparába, technológiai fejlődésébe, függetlenségébe invesztáljon.De az igazi probléma sokkal globálisabb. A Szovjetunió felbomlása nem kiegyensúlyozottabbá, hanem agresszívabbá tette a nyugati világot, s ezzel párhuzamosan gyengült a polgári demokrácia is.

– Ha van analógia az első világháború utáni időszak, az 1920-as évek és a mai világ között, az a teljes zűrzavar – véli Krausz Tamás. – Kulturális, politikai, emberi szétesés fenyeget. A mulatozásba való belefulladás a Varázshegy szélén. Annak idején a Szovjetunió körül még ki tudott kristályosodni valamiféle antikapitalista ellenállás. De a mai Európában sehol nem látok forradalmi mozgalmat. A baloldal absztrakciókat mond, közben pedig támogatja a NATO-t. A másik oldal meg azt képviseli, hogy a nemzeti burzsoáziát kell támogatni az imperializmussal szemben. Ha igazi alternatívában gondolkozunk, vissza kell térni a közösségi tulajdonnal kapcsolatos elképzelésekhez.

 

Oroszország kudarca

Gyóni Gábor történész, az ELTE Kelet-, Közép-Európa Története és Történeti Ruszisztikai Tanszékének habilitált docense a fiatalabb, rendszerváltás után felnőtté érő nemzedéket képviseli. Gyerekkorában csábította magához az oroszországi térség.

– Talán az enyém volt az utolsó évfolyam az általánosban, amelynek még kötelező volt az orosz – emlékszik vissza. – Nagyon megtetszett a nyelv, gyönyörű minden szegmensében. Másrészt a magyar őstörténet is mindig érdekelt, annak a szálai is Keletre vezettek. Arról álmodoztam, bejárom Julianus barát útját. Sosem Párizs meg London vonzott. Azt mondogattam iskolás koromban, Kijevet, az Uralt, Baskíriát szeretném látni. A rendszerváltás „az is rossz,ami jó volt” légköre rám is hatással volt, de amikor középiskolás koromban elolvastam az Anyegint, az újra feltámasztotta bennem a régi érzelmeket.

A történész úgy véli, az orosz orientáció hazánkban gyakran Nyugat-ellenességgel párosul, de nála nem volt ilyesmiről szó. Azt persze nem szereti, ha az oroszokról lekezelően, ellenségesen beszélnek, de ez számára minden népre, kultúrára igaz. Ukrajnához jóval kevesebb szál köti, de az egyik igen erős:

– A feleségem ukrán állampolgár, a Don-medence vidékéről, Luhanszk megyéből származik. Orosz anyanyelvű, de a mi fogalmaink szerint nincs kiforrott nemzeti identitása, ami nagyon gyakori a keleti szláv térségben. Egy kinti néprajzkutató ismerősöm mesélte, hogy belorusz népszámlálásokon sokan nem is értették a nemzetiségre vonatkozó kérdést – mondja Gyóni Gábor.

A háború kitörését a természetes emberi megdöbbenésen túl igyekezett józanul fogadni.

– Föl se merült bennem, hogy el kéne döntenem, hol állok. Történész vagyok, elemző, és hiszek benne, hogy mindig megvalósítható az elfogulatlan közelítés. Az persze megfordult a fejemben, hogy most a magyar–orosz kapcsolatok előtt is nehéz időszak áll, és hogy ez egy katasztrófa. A szakmánk és a magyar–orosz tudományos kapcsolatok szempontjából is, amelyek egyébként már 2012, a putyini konzervatív fordulat óta apróbb lépésekben kezdtek nehézkesebbé válni. 2014-ben megszűnt az akadémiák közötti együttműködés, nehezebb szakmai úton kijutni. Szerencsére a személyes kapcsolatokra még nem hatott a háború.

Gyóni Gábor szerint nem érhette váratlanul a háború azt, aki alaposabban ismerte a térségben zajló folyamatokat. Igyekszik tömören összefoglalni a helyzet értékelését:

– Ami történik, Oroszország és Ukrajna számára katasztrófa, és Európának is károkat okoz. Leginkább az Egyesült Államok érdekeit szolgálja. Elég arra utalni, hogy az európai–orosz kapcsolatok teljesen lenullázódnak, Oroszország elszigetelődik a nyugati világtól. Ezzel együtt

mindez az utóbbi harminc év orosz politikájának nagy történelmi kudarca. 

A háború megindítása gyakorlatilag ennek a beismerése, viszont így új helyzet teremtődött, aminek a végét Oroszország jelentős területi nyereséggel kívánja zárni. A posztszovjet térségért folytatott versengésben Oroszország óriási előnnyel indult. Egy testvérnépet kellett volna maga mellett tartania. De nem használta ki gazdasági előnyeit, a családi kapcsolatokat, a közös kulturális térséget, az oroszajkúságot és egyéb előnyöket. A 2012 utáni konzervatív fordulat pedig végképp elrontott mindent. Oroszországban is megmozdulásokat váltott ki, aminek a Majdan lényegében az ukrajnai folytatása, amennyiben a 2012 után erőteljesebbé váló konzervatív-represszív-autoriter modell elutasításáról volt szó.

Ezért a háborúért az orosz politikáé az elsődleges felelősség. 

Kétségesnek tartom az orosz vezetés által meghirdetett keleti fordulat sikerét, mert az oroszországi társadalom számára továbbra is a Nyugat a mérce és a mérvadó kulturális tekintetben, de „mindennapi értelemben” is. Nem lesz itt semmilyen új világrend. Amerika a világ ura, és az is marad.

(Megjelent a Népszava Visszhang c. mellékletében 2023. június 24-én.) 

Cimkék:

Országok: