A Gulág, azaz Lágerek Főigazgatósága 1934 és 1960 között működött. Az egyik túlélő, Alexander Szolzsenyicin úgy nevezte „Szigetvilág”, ezzel is utalva arra, hogy milyen sok lágerkomplexumból, táborból, telepből és börtönből állt.

Eltérő vélemények vannak arról, hogy pontosan hányan raboskodtak a Gulágon, annyit mindenesetre tudunk a források alapján, hogy a nők száma 1934 és 1948 között 30.000 és 200.000 fő között mozgott, és hogy számarányuk mindvégig jóval a férfiaké alatt volt – csupán a második világháború alatt történt változás, amikor számos férfit kiküldtek a frontra.

 

A nőket a legkülönfélébb indokkal ítélték kényszermunkára. Voltak, akiket kolhoztulajdon lopásáért, munkából való késésért, volt kulákként, vagy a Szovjetunió 1926-os Büntető Törvénykönyvének 58. §-a alapján ítéltek el. Nagyon sok nő mint elítélt férfi hozzátartozója került lágerbe, a szovjet „büntetőjog” pedig olyan abszurd jogi kategóriákat kreált az ilyen esetekre, mint hazaárulók családtagjai, nép ellenségeinek családtagjai.

 A  00447-es sz. NKVD parancs

A nők a legkülönbözőbb lágerekbe kerülhettek, melyek különböztek például munkavégzés, szigor, nemi megoszlás tekintetében. Bár elméletben voltak bizonyos jogaik a raboknak, a továbbiakban megbizonyosodhatunk afelől, hogy azokat a gyakorlatban legtöbbször nem lehetett érvényesíteni.

A következőkben elsősorban egy 1939-es, illetve 1950-es műveleti parancs (№ 112 Приказ № 00889 с объявлением «Временной инструкции о режиме содержания заключенных в исправительно-трудовых лагерях НКВД СССР». 1939.; Проект инструкции о режиме содержания заключенных в особых лагерях МВД СССР 1950.) legfőbb pontjait, illetve azok gyakorlatban való megjelenését/hiányát tekintjük át. A két parancs alapjául szolgált a későbbiekben született szabályozásoknak.

Az 1939 augusztusában a Belügyi Népbiztosság által kibocsájtott „szabályzatban” meghatározták a rabok (köztük nők) fogvatartási és munkakörülményeit. Előírták, hogy a lágernek olyan helyen kell állnia, ahol megfelelően lehet biztosítani az ivóvíz-ellátást és amely közel helyezkedik el a munkavégzés területéhez. Az egyik túlélő, Hava Volovics azonban arról számol be visszaemlékezésében, hogy mindvégig komoly vízhiánnyal küszködtek.

A férfiakhoz hasonlóan a nők számára is szigorúan szabályozták a napirendet, mely általában a razvoddal, azaz szirénahanggal kezdődött. A felkelést követően a nőknek be kellett ágyazniuk és holmijaikat el kellett rendezniük. Ezt követte a reggeli, majd a második szirénahang elhangzása után a létszámellenőrzés. A szabályzat előírta, hogy az ügyeletes brigádvezető által tartott ellenőrzésnek maximum 15 percig kell tartania, melynek végeztével útnak kell indítani a rabokat a munkavégzés helyére.

Voltak azonban olyan személyek is, akik koruk, egészségi állapotuk miatt a láger területén maradhattak a munkaidő alatt. Galina Voronszkaja és Szuszanna Pecsuro visszaemlékezéséből tudjuk, hogy az ő feladatuk volt a barakkok kitakarítása, rendben tartása és vízzel való ellátása. Ezt megerősíti az 1939-es műveleti parancs, mely előírta számukra – az ún. gyezsurnajáknak –, hogy a barakkokat szellőztetniük kell, a mosdókat és víztartályokat ki kell tisztítaniuk, utóbbit pedig mindennap tiszta vízzel kell feltölteniük.

A számlálás után következett a munkára vonulás. Ha a munkavégzés helye messze volt a láger területétől, akkor az őrökön kívül akár kutyák is kísérhették a nőket. A munkából való visszatérést követte a vacsora és az esti ellenőrzés, melyek között szabad mozgást engedtek a raboknak. A két parancs értelmében ebben az időintervallumban háborítatlanul sétálhattak a láger területén, illetve mehettek orvosi vizsgálatra, könyvtárba, olvasó-, színjátszókörbe stb. Ezzel egybehangzó Olga L. Adamova-Szljozberg visszaemlékezése: „A láger területén (…) szabadon sétálhattunk (…). Belélegeztük a páradús tengeri levegőt, éreztük az arcunkon a szemerkélő augusztusi esőt, ültünk a nedves fűben, és földet morzsoltunk az ujjaink között. (…) rájöttünk, hogy ez lényeges része a létezésünknek: enélkül az ember képtelen volt normálisan érezni magát.” (Ольга Л. Адамова-Слиозберг, Путь (1993), 78.)

Ezután következett az esti létszámellenőrzés, mely az előírások szerint maximum 30-40 percet vehetett igénybe. Bár számtalanszor egy órán át, vagy akár még tovább is eltarthatott, mondván, ha a rabok szökni akarnak, azt a munkára vonulás, vagy a munkavégzés során teszik meg. Ezt alátámasztja Galina A. Voronszkaja memoárjának egy részlete: „késő este, a szürke alkonyatban naponta kötelező a tábori ellenőrzés. Az összes fogoly felsorakozik az udvaron, kiáltják a nevüket, azt hiszik, hogy hibáznak, újrakezdik és úgy tűnik, hogy ennek nem lesz vége.” (Галина Александровна Воронская (псевд. Г. Нурмина), На дальнем прииске: Рассказы (Магадан: ГОБИ, 1992), 83.)

Rögtön a szemle után ismét megszólalt a sziréna, mely jelezte, hogy a barakkba kell vonulni és nyugovóra kell térni. Az alvásra minimum hét órát írt elő a két szabályzat, bár több visszaemlékezőnél is olvashatjuk, hogy meglehetős gyakorisággal kurtították meg ezt az időt. Hava Volovics is azt írja memoárjában, hogy az 50-es években a bratszki táborban az őrök, ha úgy tartotta kedvük, fél 6-ról akár egy órával előbbre is hozták az ébresztőt, melynek következtében a nők ereje idővel jelentősen megcsappant, munkavégzésük hatékonysága pedig csökkent. A barakkba térve egyébként teljes csöndnek és sötétségnek kellett lennie, és csakis az őrlámpa világíthatott.

Női barakk enteriőr

A szabályozás kiterjedt az élelmezésre. Az 1939-es műveleti parancs kimondta, hogy aki túlteljesíti a napi munkanormát, az 25-50 (bizonyos ételekből esetleg 100) gr-mal többet kap, aki viszont nem tudja vagy vonakodik teljesíteni, esetleg szimulálás miatt nem hajlandó elvégezni kiszabott munkáját, az csökkentett porciót kap. Azt, hogy a munkavégzéstől tették függővé az ételosztást, alátámasztja Bronja B. Gerson visszaemlékezése, melyben leírja, hogy alzsiri rabsága idején „akinek szerencséje volt szakmája szerinti munkát végezni, annak könnyen teljesíthető volt a norma, és biztosítani tudott maga számára egy viszonylagos jólétet. A nemszakembereknek viszont (…) nehezebb megkeresniük kenyerüket.” (К.И. Гершон, Сага о Брайне: Повесть о пережитом (Звёздный ковчег, 2010), 135.)

1939-ben szabályozták az állapotos nők, illetve a munkavégzésre alkalmas és alkalmatlan betegek, kórházban fekvők napi porcióját is. Ezt szemlélteti a következő táblázat, mely utóbbiak esetében nem nemek szerint határozta meg a napi normát. Bizonyos ételekből, elsősorban a tápanyagban gazdagabbakból – például húsból, halból, burgonyából és egyéb zöldségekből – a rabok gyakran jóval nagyobb fejadagot kaptak. A kórházi betegek közül azonban csak azok jutottak hozzá a táblázatban szereplő ételmennyiséghez, akik fekvőbetegek voltak.

Étel típusa	Általános porció	Várandós nők és kisgyermekes anyák	Kórházi betegek	Munkavégzésre alkalmatlan legyengült rabok	Könnyű munkát végző legyengült rabok
	Mennyiség (fő/gr)
Rozskenyér	1100	800	400	800	1000
Búzaliszt (85%)	61	110	300	50	50
Lisztkeverék (85%)	?	10	20	10	10
Különféle liszt	?	150	80	130	160
Hús	39	60	80	30	30
Hal	155	192	100	160	260
Növényi olaj	14	15	10	13	13
Állati zsír	4	25	20	5	15
Tészta	10	17	15	10	30
Cukor	17	33	40	15	20
Teapótló	2	2	0,5	2	2
Burgonya és egyéb zöldségek	650	700	600	620	750
Paradicsompüré	10	10	10	10	10
Zöldpaprika (Csöves paprika)	?	0,13			0,13		0,13
Babérlevél	0,2	0,2	0,5	0,2	0,2
Só	20	20	20	20	20
Tej	0	400	300	0	0

A szabályzat 26–29. pontja egyébként kimondta, hogy a munkaidő közepén egy óra szünetet kell biztosítani a pihenésre és az étkezésre. Bár ez általában a termelési körülményektől függött, Jekatyerina Olickaja szerint még a 40-es években is – amikor növelték a munkavégzés időtartamát – biztosították számukra az egy órás ebédszünetet. A parancs emellett azt is rögzítette, hogy abban az esetben, ha az étkezésre szolgáló helyek messze helyezkednek el a munkavégzés területétől és a munkakörülmények ezt megkövetelik, meg kell szervezni az ételek előírt időben történő kiszállítását a munkavégzés helyszínére. Ezzel egybecseng a Minlagban raboskodó Emmi Goldaker visszaemlékezése is: „kivágtuk a rönköket (…). Ebédidőben felvizezett pörköltet, illetve négy és fél evőkanál zabkását hoztak a munkahelyre, zsír nélkül, gyakran só nélkül.” (Эмми Гольдакер, Деревянный чемодан: Воспоминания узницы немецких лагерей. в О-во "Мемориал" (Москва: Звенья, 2005), 81.)

A lágerekben naponta háromszor volt ételosztás, mely során – ahogy az előbbi idézet is mutatja – általában ízetlen, fűszerezetlen ételeket kaptak az elítéltek. Közülük többen emlékeztek vissza olyan levesre, mely romlott káposztából, krumpliból, esetleg heringfejekből, vagy tüdőből készült. Mindamellett a kiosztott élelmiszerek között javarészt káposzta és kása volt. Kenyeret csak nagyritkán porcióztak, és amikor adtak, akkor is csupán keveset. A kiosztott élelmiszereknél emellett gondot jelentett az is, hogy azok nem elégítették ki az emberek átlagos napi kalóriabevitelének szükségletét. A nők számára szükséges körülbelüli 1700-2000 kcal helyett még az előírt 7-800 kcal sem jutott nekik.

A véget nem érő éhezés miatt voltak, akik a tábor területén vagy a munkavégzés helyszínén kerestek eleséget. A napi betevő része lett így rügy, parázson megsütött erdei gomba, vitaminhiány pótlására alkalmas gyümölcsök, hal, kagyló, amiket este a barakkban el is fogyasztottak. Paulina Mjasznyikova visszaemlékezésében leírja, hogy a kolimai Elgenben, akik üvegházakban dolgoztak, időnként elcsentek néhány zöldséget és magukkal vitték azokat a barakkba. Ám ez kockázatos volt, ha fény derült a lopásra, karcerba, azaz büntető zárkába zárták őket.

 

Büntető zárka Vorkután

 

Az 1939-es és 1950-es műveleti parancs érintette a szexualitás, a gyermekvállalás, abortusz, gyermeklátogatás kérdését, a rokonokkal való találkozások számát és módját, valamint a levelek, csomagok küldését és fogadását. Előírta, hogy a rabok, köztük a nők is, csak abban az esetben találkozhatnak rokonaikkal, amennyiben teljesítik a normát. Ha mindez sikerült, akkor félévente egyszer láthatták családtagjaikat. Abban az esetben, ha túlteljesítették a normát, akkor lehetőségük nyílt arra, hogy rokonaikkal három havonta találkozzanak. Galina Levinszon visszaemlékezésében elmondja, hogy a találkozókra az őrszobában került sor. Ilyenkor ágyat vetettek a látogatóknak, akiknek megengedték, hogy egy-két napot ott időzzenek, és napi pár órát együtt töltsenek a táborban raboskodó szeretteikkel.

A legtöbbeknek havonta, egy ellenforradalmi bűncselekményért elítéltnek azonban csak háromhavonta engedélyezték csomag fogadását. A küldemények megtekintését szigorúan szabályozták. Az őrök feladata volt ellenőrizni, hogy tartalmaznak-e pénzt, fegyverként használható tárgyat, vagy valamilyen titkos üzenetet. Amennyiben semmi ezekre utalót nem találtak, engedélyezték, hogy a nők valamit magukhoz vegyenek – ez igaz volt a külföldiek esetében is. Mindezt alátámasztja Emmi Goldaker visszaemlékezése is. Abezben a csomagokat – melyek legfeljebb 4-5 kg súlyúak lehettek – az őrszobában osztották ki tiszt jelenlétében. „Rögtön megláttam egy kis csomagot anyám kézírásával. Az őr kibontotta, a tetején volt egy boríték, amelyből a tiszt azonnal előhúzta a fényképeket, és nézegetni kezdte őket. (…). Az őr letette a borítékot a fényképekkel, és odaadta a csomag többi tartalmát: cigaretta, csokoládé, még egy üveg eperlekvár is volt ott!” (Гольдакер, Деревянный чемодан. 102.)

A két műveleti parancs értelmében levelet általában háromhavonta kaphattak a nők, de csakis hozzátartozótól. Bár elviekben negyedévente engedélyezték a levélírást, Margaret Werner szerint a táborukban évente csupán kétszer volt lehetőségük írni. Emellett a német származású Emmi Goldaker memoárjában olvashatjuk, hogy a külföldieknek egyáltalán nem volt joguk levelezni. „(…) eljött az a nap, amikor a nevemet valóban kiáltották. (...) Nagyon lassan odamentem a nőhöz, aki szétosztotta a leveleket. Nála nem egy, hanem sok-sok levelem volt - egy egész köteg. Saját leveleim, amelyeket két és fél éve (…) írok.” (Гольдакер, Деревянный чемодан. 99.)

A levelekben egyébként tilos volt a lágerek működéséről, a rabok számáról, az őrök nevéről, vagy a végzett munka jellegéről írni. A tábori cenzorok amennyiben ilyen üzenetekre bukkantak az ellenőrzés során, azonnal elkobozták, és feljegyezték az író nevét. Gyakran az is megesett, hogy az illető levelezési jogát hat hónapra, vagy akár egy évre megvonták. Ezért általában az élelmiszerellátásról, a kapott csomagok jelentőségéről, a rokonok egészségi állapotáról írtak a nők.

Anna M. Larina, Buharin felesége és Galina Levinszon révén tudjuk, hogy a hazaárulók hozzátartozóiként elítéltek csupán egy év letelte után írhattak szeretteiknek. Larina szerint csak annyit engedtek meg nekik, hogy értesítsék rokonaikat, engedélyezték számukra csomagok havonkénti fogadását, így küldhetnek nekik meleg ruhát. Levinszon viszont arról informál bennünket, hogy Tyemnyikovszkijban csupán a kisgyermekeseknek volt szabad levelet írniuk. Ám először csak annyit kérdezhettek meg rokonaiktól, hogy magukhoz veszik-e gyermeküket. Ha beleegyeztek és magukkal vitték őket, az anyák havonta érdeklődhettek gyermekeik felől.

A műveleti parancsok szerint bármelyik rab küldhetett kérelmet Moszkvába, vagy élhetett panasszal akár a Belügyi Népbiztosságnál, a Politikai Iroda tagjainál, vagy akár magánál Sztálinnál. A panaszleveleket be kellett vezetni a nyilvántartásba és lezárt borítékban kellett továbbítani. A panaszlevelek azonban elvétve jutottak el a címzettekhez és még ritkábban orvosolták a bennük foglaltakat. Éppen ezért, ahogy Anna Larina is írja visszaemlékezésében, nem mindenki tett kísérletet a panasztételre, hiszen reménytelennek látták, hogy az valaha is eredményt ér el. 

Az említett időbeosztások és szabályok a sztálini korszakban hol enyhültek, hol szigorodtak. Ám mindvégig bármely utasítás megtagadása vagy szabály megszegése komoly büntetést vont maga után, mely nem volt tekintettel korra, nemre, egészségi állapotra.Bár elméletben voltak bizonyos jogaik a raboknak, láthattuk, hogy azokat a gyakorlatban legtöbbször nem lehetett érvényesíteni, emellett az őrök gyakorta módosították önkényesen az egyes előírásokat, gondoljunk például az élelmezés, alvás, levelezés kérdésére. A nők – hasonlóan a férfiakhoz – szabályozott és nehéz körülmények között éltek nap mint nap, a különféle műveleti parancsok, rendeletek táborbéli életük szinte minden mozzanatát irányították és korlátozták. A túlélők memoárjai alapján azonban láthattuk, hogy a valós körülmények, a nők számára biztosított lehetőségek ritkán tükrözték a jogszabályokban foglaltakat.

 

Válogatás a téma irodalmából 

Applebaum, Anne: A Gulag története I. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2005.

Bárdonicsek Dominika: A szovjet büntetés-végrehajtás egy sajátos válfaja: a Gulág női táborai (1934–1953). MOSZT Könyvek 13. PTE BTK TTI MOSZT Kutatócsoport, 2021.

Czéh Zoltán: A Gulag, mint gazdasági jelenség. Magyar Ruszisztikai Intézet, Budapest, 2003.

Иванова, Г.М.: История ГУЛАГа, 1918–1958: социально-экономический и политико-правовой аспекты. Наука, Москва, 2006.

Кокурин, А. И. – Петров, Н. В.: Россия XX век. Документы. ГУЛАГ (Главное управление лагерей) 1917–1960. Москва, 2000.

Krausz Tamás (szerk.): Gulag a szovjet táborrendszer története. Pannonica Kiadó, 2001.

Ларина, А. М.: Незабываемое. Москва, АПН, 1989.

Олицкая, Екатерина Л.: Мои воспоминания II. Frankfurt/ Москва: Посев, 1971.

Росси, Ж. Справочник по ГУЛАГу. Москва « просвет » 1991.

Zemszkov, Viktor Ny.: Szovjet Füzetek IV. A Gulag tényekben, adatokban. A Múzsák Közművelődési Kiadó Nyomdája, Budapest, 1991.

Cimkék: Gulág, Szolzsenyicin, Sztálin, Vorkuta

Országok: