Vlagyimir Putyin elnöksége óta Oroszország szerepe rendkívül ellentmondásosan, de újra megerősödött a geopolitikában. Vannak, akik az orosz elnökben a nyugati világ erkölcsi romlásának és dekadenciájának ellenpólusát látják, egyesek egyenesen a kereszténység védelmezőjének tartják, mások viszont egy autokrata és korrupt vezetőnek, az egykori KGB ügynöknek, aki az oligarchikus kapitalizmust a maga hatalma javára fordította. Mindenesetre, amióta Putyin hatalmon van, Orszországban az a mondás járja, hogy az ország "felállt a térdeiről." Ezzel párhuzamosan a pravoszláv egyház szerepe újra megerősödött. Az októberi “szocialista forradalom” után üldözött, majd megtűrt vallás a peresztrojkának nevezett rendszerváltozás során egyre többet nyert vissza a forradalom előtti társadalmi befolyásából, noha a vidéki Oroszországban sohasem veszítette el azt teljesen. Tekintsünk végig a hatalom és egyház viszonyán napjainkig.

            Oroszország geopolitikai szerepe, az ukrán és szír konfliktusban való megjelenése a Nyugattal szemben, és az elnök bizonyos erkölcsi kérdésekben kinyilvánított markáns állásfoglalása - gondolok itt például a homoszexualitás kérdésére - továbbá a klasszikus polgári szabadságjogok megkérdőjelezésének  és korlátozásának gyakorlata (szólás-, vallás- és sajtószabadság, gyülekezési jog korlátozása) az orosz hivatalos kommunikációban meghatározó szerepet játszik. Önmeghatározasában ezeken kívül az utóbbi évtizedekben felerősödött a kereszténység (pontosabban pravoszláv vallás), és egyre erőteljesebben jelenik meg a Nyugattal való szembenállás, valamint az egyedi, különálló civilizáció hangsúlyozása, melynek lényegi eleme az ortodoxia. Huntington szerint “több kutató is megkülönböztet egy oroszországi központú külön ortodox civilizációt, mely elkülönül a nyugati kereszténységtől egyrészt a bizánci eredet, a külön vallás, a kétszáz éves tatár uralom, a bürokratikus zsarnokság alapján; másrészt pedig a reneszánsz, a reformáció, a felvilágosodás és más központi jelentőségű nyugati tapasztalatok korlátozott hatásának következményeként”. Megfigyelhető, hogy a kilencvenes és kétezres évek elején jellemző nyugati közeledés politikájával szemben Putyin második elnöksége óta egyre hangsúlyosabb ez az elkülönülés, sőt szembefordulás.

            Mivel Oroszországot elkerülte a reformáció és a felvilágosodás - (előbbi azért, mert a vallásgyakorlatot abszolútnak és megkérdőjelezhetetlenül helyesnek tekintették, utóbbi azért, mert a oroszok többsége a felvilágosodást és szekularizációt nyugatias eretnekségnek tartotta), - az ortodox egyház pedig a hetedik egyetemes zsinat (787.) óta tulajdonképpen változatlan formában igyekezett konzerválni az istentiszteletet, Bibliaértelmezést, így a bibliai jellegű ébredések, megújulási mozgalmak társadalmi szerepet nemigen kaptak (habár kimutatható, hogy társadalmi-gazdasági különbségek alakultak ki az eltérő vallású térségekben: pl. Novgorod, Uralon túli területek, Volgai német terület, Kaukázus).

            A római katolikus gyakorlathoz hasonlóan az eretnekség üldözése állami feladat is lett egy időben: az ún. óhitűekkel (akiket Nagy Péter idején már nem kivégeztek, csak gettóba telepítettek) vagy “zsidózó eretnekekkel” szemben államhatalmi eszközökkel léptek fel, és szabtak ki halálos ítéleteket, a huszadik század elején pedig az úgynevezett feketeszázas mozgalom tagjai a helyi karhatalmi szervek hatékony közrműködésével rendezték a zsidókkal szembeni pogromokat a pravoszlávia nevében. Bár az alkotmány alapján az államhatalom jelenleg ideológiailag semleges, a Jehova Tanúi nemcsak felekezetük illegalitásba kerülésével kellett, hogy szembesüljenek, de már történtek házkutatások és letartóztatások is köreikben a nem megfelelő bibliaiértelmezés miatt, extrémizmus vádjával.

            Noha az állam és az egyház viszonya Vlagyimir fejedelem korától, vagyis Oroszország "megkeresztelésétől" (orosz egyháztörténészek által használt kifejezés, a kereszténység hivatalos, 988-ra datált felvételére)"Oroszország második megkereszteléséig" és Putyinig változatos, és sokszor ellentmondásos volt, a legszemléletesebb kifejezés az együttműködés jellemzésére mégis a “szimfónia”. A államhatalom ugyanis Oroszországban nem bízta a népnek a saját eszére a lelki üdvét, hanem a boldoguláson az egyházzal együttműködve (szinergiában) dolgozott. Ilyen módon a nyugati liberális demokráciák azon alapelve, hogy az egyház az államhatalomtól elválasztva működik, az ortodox civilizációtól teljesen idegen, és leszámítva az előző századeleji forradalmak korszakát, - amit követett a Romanovok meggyilkolása és a monarchia bukása, valamint a bolsevik hatalomátvétel, majd államszocializmus kora, - az pravoszláv egyház a hatalom egyik legfőbb támasza volt, és a régi rend letéteményese. Ezért lett az új hatalom, a proletárdiktatúra az orosz egyház esküdt ellensége, a pravoszláv hívőknek az egyházi vezetők meggyilkolásával, üldözésével, az egyházi vagyon szétrablásával, templomok és kolostorok lerombolásával kellett szembenéznie. A folyamat 1988-ban fordult meg, amikor Oroszország “megkeresztelésének” ezredik évfordulójára nagyszabású ünnepségsorozatot kezdeményezett az akkor még Gorbacsov pártfőtitkár által irányított kormányzat.

            Az 1988-as jubileumi zsinaton Kirill érsek megfogalmazta, hogy a liturgikus tevékenységnek fejlődnie kellene, és - úgymond - tragédia lenne, ha a XX. században ez nem történne meg. "Az egyház nem múzeum, az istentisztelet pedig nem kiállítási műtárgy." A zsinaton sok gondolat és eszme elhangzott, amely elindíthatta volna az ortodox egyházat a megújulás útján, de ezek közül szinte semmi nem valósult meg, talán csak az egyházi vagyon visszaszolgáltatása kezdődött el. Kirill érsek a jubileumi év kapcsán Leningrádban megrendezett konferencián éles kritikát fogalmazott meg az istentisztelet nyelvét illetően, hiszen a liturgiák egyházi szláv nyelvezete nemcsak a hívők, de az értelmiség számára is érthetetlen, de előrelépés megint csak nem történt a kérdésben, mert az - úgymond - felszámolná a "cirilli-metódi" tradíciót. Kirill 2008 óta az egyházfő tisztét tölti be, remekül együttműködik Putyin adminisztrációjával, az egyház védelmében a kormányzat olyan törvényt fogadott el, amely büntetőjogi felelősségrevonást helyez kilátásba a “hívők vallási érzületének megsértése” miatt, így került eljárás alá Pokemonra vadászó jekatyerinburgi fiatal, de a Pussy Riot és mások is, egyházi megújulás helyett azonban inkább valamiféle restauráció történt.

            Ami a volt Szovjetunió oroszországi területeinek vallási összetételét illeti, jellemző, hogy a korábbi földművesek nagyarányú urbanizációja során - akiknek családjaira a városokban rázúdult a vallásellenes propaganda és a tudomány diadalát hirdető ateista-materialista oktatás - a szülők teljes generációja elveszítette a képességét arra, hogy gyerekei számára a vallásosságot továbbadja, így a templombajárás a városi polgárság alsóbb rétegeiből jórészt kikopott. Ebből fakadt az a korábbi sztereotípia, hogy a templomokba csak az öregasszonyok járnak, hiszen a háború előtti férfi népességet tulajdonképpen megtizedelték a sztálini repressziók, majd a háború és a vodka. A vallásosság inkább az orosz értelmiség hagyományosan pravoszláv felsőbb rétegeiben maradt meg, ezen kívül az utóbbi évtizedekben vonzóvá vált a neofiták számára, akik közül sokan a fiatal értelmiség és a felsőoktatásban tanuló fiatalság soraiból kerültek ki. Bár a templomok látogatottsága a rendszerváltást megelőző évtizedekben nagyon alacsony volt (8-10 idős asszony egy liturgián) -elsősorban a vallásos urbanizált földművesek első nemzedékének kihalása miatt, a 80-as évek végén a vallásos fiatalok száma az értelmiségben belül elkezdett nőni, ezzel a fővárosi templomlátogatók között a fiatalság és az értelmiség aránya is jócskán megemelkedett. Ami pedig egészen érdekes tény a hívők demográfiai összetételét illetően: az utóbbi években az ötven év alattiak aránya magasabb a templomba járók között, mint az ország összlakosságában, a nemi összetétel pedig majdnem kiegyenlített, bár kétségkívül felülreprezentáltak a negyvenen túli hölgyek. Medvegyev elnök felesége pedig (Putyin miniszterelnöksége idején) trendet teremtett a nyilvánosság előtt megélt vallásosságával.

            Putyin elnök szerint ez a vallási fordulat az országban azért történt, mert a kommunizmus bukásával, - amely egyébként a tradicionális vallásokhoz hasonló etikai-erkölcsi normákat tartalmazó eszmerendszer volt, az ideológiai vákuumban az emberekben természetes igény alakult ki, hogy valódi szellemi-erkölcsi értékekhez kötődjenek - melyek az orosz elnök szerint csak a vallásban találhatók meg - ezért fordultak az oroszok a gyökereikhez, az egyház felé. Ez a folyamat mintegy belülről játszódott le a hatalom és az egyház ráhatása nélkül, amely ekkor kifosztott állapotában nem is volt képes kezdeményezni a vallási megújulást. A szellemi értékek felé fordulás az “orosz nép természetes újjászületése” volt szerinte.

            “Putyin ténylegesen ortodox keresztény, a hite nem formális. Az elnök gyón, részt vesz liturgiában és érti, mekkora felelőssége van az Úr előtt” - fogalmazta meg a “gyóntatópapjának” is tartott Tyihon, aki egyes hírek szerint akár a következő pátriárka is lehet, és jelenleg a pszkovi kormányzóság metropolitája. Putyint saját elmondása szerint édesanyja (apjától is, aki párttag volt) titokban keresztelte meg, és mivel a hívőkről hivatalos nyilvántartást nem lehet vezetni, ezt elhisszük neki (leellenőrizni ugyanis nem lehet).

            Az egyház szerepével kapcsolatban Putyin elnök 2013-ban, egy interjúban a következőt fogalmazta meg: "A keleti, pravoszláv kereszténység felvételével lényegében megszületett az orosz nemzet, mint egységes náció, és létrejött a centralizált orosz állam. Vagyis az orosz nemzet és a szervezett orosz állam alapjai egységes szellemi értékekre épülnek, amelyek egységesítették azt a hatalmas európai területet, amelyen jelenleg Oroszország, Ukrajna és Belarusz terül el. Ez a mi egységes szellemi-erkölcsi térségünk és ez nagyon fontos tényező a népek egyesítésében is." Ezt a kijelentését Putyin elnök néhány hónappal az ukrán forradalom kitörése és a Krím annexiója előtt fogalmazta meg, és nyilvánvalóvá tette, hogy nem fogja támogatni az ukránok európai uniós törekvéseit. Filaret, az ukrán autokefál ortodox egyház pátriárkája szerint az "egységes szellemi térség" koncepciója egyetlen célt, mégpedig az orosz imperialista törekvést szolgálja, és azt, hogy megfossza Ukrajnát az államiságtól és a függetlenségtől.

            Ilarion metropolita egy 2013-ban, az orosz-ukrán-belorusz hármashatárnál építendő templom alapkőletételénél megtartott beszédében a következőt fogalmazta meg: "itt, a három ország határán különös erővel érezzük, hogy a Szent Rusz nem a távoli múlt jelensége. A Szent Rusz tovább él az emberek millióinak szívében és értelmében, akiket egyesít az Orosz Pravoszláv Egyház. Ma még elválasztanak bennünket az országhatárok, de egy a történelmünk, egy az egyházunk, vagyis egy a jövőnk is."