Január 13-án kiújult a háború Kelet-Ukrajnában. Véleményem szerint a háború kiújulása a január 15-re tervezett asztanai béketárgyalás meghiúsulásával függ össze.

Az asztanai, kazah-francia-német-orosz-ukrán tárgyalások lezárhatták, vagy legalábbis „lefagyasztva” békés mederbe terelhették volna a válságot. Porosenko ukrán elnök egy elfogadhatónak tűnő béketervvel ki is rukkolt. Az asztanai találkozóra azonban mégsem került sor, és az általom olvasott sajtóhírek szerint elsősorban Németország miatt (míg Hollande francia elnök nagy reményeket fűzött Asztanához). Január 10-én Angela Merkel német kancellár telefonon közölte Vlagyimir Putyin orosz elnökkel, hogy nem látja értelmét az asztanai összejövetelnek. Hogy Németország miért fúrta meg a béketárgyalást, nem tudom, nem ismerem a berlini megfontolásokat.

Mindenesetre ezt követően eljött egy olyan pillanat az orosz vezetés számára, amikor – úgy vélhették - nincs hova hátrálni. A nyugati szankciók sikeresnek bizonyultak, az olaj árát lenyomták, a rubelt bedöntötték – bár ettől Putyin támogatottsága egyelőre nem csökkent, sőt (a Szovjetunió bukását sem önmagában az alacsony olajár okozta, hanem az, hogy a kommunizmus diszkreditálódott, elvesztette vonzerejét, szemben a nyugati, liberális alternatívával. Ma van-e a „putyinizmusnak” alternatívája Oroszországban?). Putyint látványosan megalázták az ausztráliai G20 csúcson, a nyugati politikusok jelentős része számára az orosz elnök páriává vált, nem akarnak vele egy asztalhoz sem ülni. És most még Ukrajnáról sem akarnak vele tárgyalni. S a háború vagy béke kérdéséről Ukrajnában csak Oroszország nélkül nem lehet dönteni.

Ha nem akarnak tárgyalni a békéről, akkor majd kapnak háborút – gondolhatták a Kremlben. Közvetlenül azután, hogy kiderült, nem lesz béketárgyalás Asztanában, a szeparatisták rohamot intéztek az ukrán hadsereg által ellenőrzött donyecki repülőtér ellen (azóta kiderült, a 2014. szeptember 5-én kötött minszki tűzszünet „titkos záradéka” szerint a repülőteret valóban át kellett volna adni a szakadároknak). Kihasználva a háború kiújulását, az ukrán hadsereg - abban a reményben, hogy kellően megerősödött és erőt gyűjtött a megelőző négy hónapban – kísérletet tett Donyeck elfoglalására (miközben zajlott a Donyeck elleni offenzíva, olvastam az ukrán kommentárokat a korrespondent.net honlapon. Telve voltak gőgös, nacionalista agresszivitással, a donyecki emberekkel szembeni gyűlölettel. Kétség sem fér hozzá, ha a Donbassz ezen része visszakerül Kijev fennhatósága alá, leigázottként fogják kezelni ezen területet és az ott lakókat). Az ukrán hadsereg azonban megint vereséget szenvedett. E támadás civil áldozatok sokaságával járt. A volnovahai autóbusz és a donyecki trolibusz kilövése lehet „véletlen”, de akár provokáció is (mindkét fél részéről).

Az ukrán hadsereg kudarca után a szeparatisták mentek át offenzívába. Megkezdték Mariupol ostromát. A szakadárok támadása következtében 30 civil meghalt. Egész Ukrajna gyászolja a volnovahai és mariupoli áldozatokat – a donyeckieket senki.

A szakadárok barbár akciója mindenesetre „kapóra jött” Kijevnek, mely terrorista szervezetként akarja elismertetni a szeparatistákat (ezért is volt fontos a volnovahai autóbusz tragédiáját övező kampány. A kijevi szándékokkal mindenesetre egybeesett, hogy miután bejelentették, a szakadárokat terroristaként kívánják a világgal elismertetni, számos terrorakció történt Harkovban, Odesszában, Kijevben és másutt), ezzel erkölcsileg és katonailag szabad kezet kapni a háborúban (Kijev most a Hágai Nemzetközi Bírósághoz fordul ez ügyben). Ez viszont ahhoz vezethet, hogy megszűnik minden visszaút. Akkor a tárgyalások elvi lehetősége is megszűnik, és automatikusan, hólavinaként eszkalálódik a háború.

Most itt a remek alkalom még jobban belerántani a Nyugatot az ukrajnai háborúba. De ha még jobban szűkül a Kreml mozgástere, ha minden lehetőséget elvágnak, ha sarokba szorítják Oroszországot, az semmi jót nem ígér.

A szeparatisták deklarált célja egész Donyeck megye elfoglalása. Ennek sikere esetén talán Porosenko elnök is – ha nem bukik meg - engedékenyebbnek mutatkozik, és nem zárja ki, hogy Ukrajna valamilyen módon föderatív állammá alakuljon át. Ha nem, akkor jöhet Harkov, Zaporozsje, Herszon, Odessza – és Ukrajna „leszalámizása.”

Mit kellene Ukrajnának tenni? Valóban európai jogállammá válni és az agresszív ukrán nacionalizmus szarvát letörni (a videómegosztók tele vannak olyan felvételekkel, melyeken az ukrán nacionalisták minden következmény nélkül terrorizálnak embereket a nyílt utcán Lembergtől Harkovig. Mintha a 1930-as évek Németországát látnánk), elismerni, hogy nem mindenkinek hős a náci Bandera, Suhevics és az UPA; hogy a Donbassz nem leigázandó és elukránosítandó terület (mint ahogy azt a minap a még mérsékeltnek tartott Porosenko elnök is mondta).

Oroszországnak (Putyinnak) el kellene ismernie a vereséget (ez feltételezni persze naivitás) és Ukrajnát a sorsára hagyni (persze a Krím még ekkor is vitás marad). Igaz, számára ez sem jelent kiutat, mert Ukrajna nem oka Putyin gondjainak, hanem már következmény. Marad tehát emelni a tétet, amivel Putyin győzelmi esélyei is nőhetnek. 

Mit tehet Európa (nem mondom, hogy a Nyugat, mert Amerika és Európa érdekei jelen esetben eltérnek)? Talán a legjobb megoldás becsületesnek maradni. Az ártatlan áldozatokat ártatlan áldozatoknak nevezni, oldaltól függetlenül; nem csak az egyik oldal gazságait észrevenni, a másik felett szemet hunyni, felhagyni a cinizmussal. 

Nagyon félek, hogy egyik sem fog menni.

Európa sajnos most vesztésre áll, akárcsak Ukrajna és Oroszország. Meggyőződésem, hogy nekünk (azaz Európának) nem jó, ami most Ukrajnában zajlik. Ukrajna tiszteletre méltó módon azt szeretné, hogy még több Európa legyen Ukrajnában; én viszont a jelenlegi helyzetben azt nem szeretném, hogy még több Ukrajna legyen Európában.

Mostanság sokat gondolkodom azon, mikor is ment tönkre ez a szépreményű ország, Ukrajna? Talán még valamikor a 1990-es években, amikor a saját elitje kifosztotta, nincstelen maffiaállammá változtatta ezt a kiváló adottságú, szép országot. Vagy talán amikor az ország egyik fele nekilátott, hogy meghódítsa a másikat (csak akkor még történelemkönyvekkel és múzeumi kiállításokkal)? Ennek is meg kellene írni a történetét.

Csak háború ne legyen!