A Magyar Külügyi Intézet „Kávé és Külpolitika” előadássorozatának keretében április 29-én a kirgizisztáni helyzetről tartott előadást Dobrovits Mihály, az ELTE Közép-Ázsia Kutatócsoportjának munkatársa, valamint Sz. Bíró Zoltán, az MTA Történettudományi Intézetének kutatója.

Az első előadó, Dobrovits Mihály a rendezvény alcímét („forradalomból forradalomba?”) némileg megkérdőjelezve azt a kérdést tette fel, vajon valóban „forradalom”, vagy mindössze elitváltás történt-e a közép-ázsiai országban, ahol az április elején kitört zavargások nyomán Kurmanbek Bakijev elnök lemondani kényszerült. Hangsúlyozta, hogy ugyan most is jelen volt a Kirgizisztánra jellemző észak-dél ellentét, akárcsak az öt évvel ezelőtti megmozdulásoknál, azonban ez nem húzható rá indokként a „forradalom” kitörésére. Inkább az elhanyagoltságban és a rossz kormányzásban keresendőek az elnök elűzésében tetőző folyamat fő okai, Bakijevnek ugyanis nem sikerült elődje, Aszkar Akajev elmozdítása óta a demográfiai robbanásból és a gazdasági elmaradottságból fakadó problémákat orvosolni. Az előadó az ország jövőjét  be- és átláthatatlannak látta, véleménye szerint Kirgizisztánnak vissza kell találnia a nemzetközi közösségbe és a konszolidációhoz gazdaságilag kell először talpra állnia – melyhez a Nyugatnak a politikai változások gerjesztése helyett befektetésekkel kellene hozzájárulnia –, különben a finanszírozási gondok miatt „bukott állammá” válhat. A gazdasági problémák megoldására sem a kevés kínai és török tőke, sem a Kazahsztánban és Oroszországban dolgozó vendégmunkások, sem a készülő EU-segély nem jelenthet tartós megoldást.

Sz. Bíró Zoltán sok tekintetben egyetértett kollégájával, így azzal a felvetésével is, vajon muszáj-e folyamatosan forradalmakat „rendelni” kívülről. Felhívta a figyelmet, hogy a legjobb ilyen irányú szándék is tartósan káros következményeket okozhat. A történész széles körű, személyes tapasztalatokkal is kiegészített elemzésében felvázolta Közép-Ázsia politikai viszonyait, az e régióban érintett nagyhatalmak (Oroszország, USA, Kína) szándékait, valamint áttekintést adott a kirgiz társadalmi viszonyokról. Szerinte sem az országon belüli észak-dél szembenállás jelentette az események fő mozgatórugóját (noha e megosztottság, mély törésvonal jelentőségét kár lenne alábecsülni), és nem is a külső befolyás, bár több olyan tényezőt és eseményt is kiemelt, amelyek Oroszország érintettségét támaszthatják alá (pl. az események előtt nem sokkal kirgiz ellenzékiek szenátusi fogadását Moszkvában, a Kirgizisztánba irányuló kőolajtermékekre kivetett jelentős exportvámot, vagy azt, hogy az ideiglenes kormány feje, Roza Otunbajeva a külföldi politikusok közül először Vlagyimir Putyinnal konzultált). Ő is inkább a rezsim rossz kormányzásában, így a fokozott politikai és gazdasági „mértékvesztésben”, a privatizáció során az elnök családtagjainak preferálásában, a nepotizmusban, korrupcióban, a kommunális szolgáltatások árának jelentős emelésében, valamint az ország gazdasági gyengeségében és kiszolgáltatottságában látta Bakijev bukásának okát.

A kérdésekre válaszolva Sz. Bíró többek közt a manaszi, az észak-afganisztáni utánpótlás szempontjából létfontosságú USA-bázisról is bővebben beszélt, ahonnan az oroszok korábban megpróbálták kiszorítani az amerikaiakat. Nem tartotta sem bölcsnek, sem valószínűnek, hogy az új vezetés megpróbálná kijátszani a két nagyhatalmat, ahogy azt Bakijev tette (a konfrontáció sem az USA-nak, sem Oroszországnak nem érdeke pillanatnyilag) – azonban szerinte nyitott kérdés, hogy az érdekeket hogyan tudja majd összeegyeztetni a stabilizálódás után az új kirgiz vezetés.