Nehéz a törvénytisztelő ember dolga. Egyfolytában tiszteli a törvényeket, még azokat is, amelyeket nem kellene, mert rosszak már kiötlésük pillanatában. Mit tegyen ilyenkor az állampolgár? Várja meg, amíg úgyis megváltoztatják őket, és tartózkodjon a törvénysértő magatartástól, vagy bízva a majdani korrigálásban, hatálybalépésük után se tekintse őket szenteknek és sérthetetleneknek?

 

Ez egyáltalán nem költői kérdés, ugyanis történészként könnyen belebotlunk ilyen dilemmákba, igaz, az viszonylag ritkán fordul elő, hogy bele is törik a bicskánk, még kevésbé, hogy a gerincünk.

Most ezt is megértük. Már az alaptörvény úgynevezett történeti részeinél sem volt könnyű a dolgunk, ugyanis ott olyan általános történelmi értékeléseket találhatunk (egyebek között Magyarország szuverenitásának – és így történelmi felelősségének – hiányáról az 1944. március 19. és 1990. május 2. közötti időszakban), amelyek enyhén szólva sem tekinthetők általánosan elfogadott, konszenzuson alapuló történettudományos szakvéleménynek, de akkor legalább nem kérdezték meg róla a történészszakmát, és nem tették kötelességévé egy politikai megrendelés teljesítését.

Más a helyzet az „önkényuralmi rendszerekhez köthető” utcanevek esetében. Itt törvény tette kötelezővé a Magyar Tudományos Akadémia döntőbírói szerepét, amely a feladatot delegálta egyik intézményéhez, a Bölcsészettudományi Központjához (leánykori nevén Történettudományi Intézetéhez). Fontos megjegyezni, hogy az érintett szakmai szervek nem szabad akaratukból, hanem a törvény erejénél fogva és munkaköri kötelességből végzik e munkát, s ez természetesen vonatkozik a kijelölt munkacsoport tagjaira is, hiszen a sor végén mindig konkrét emberek állnak.

Ám bármennyire empatikus vagyok is irántuk – hiszen kollégák –, a lényeg mégsem az ő szerepvállalásuk, egzisztenciális befolyásoltságuk, itt végső soron a magyar tudomány, a magyar tudományos közösség vesszőfutása zajlik. Magyar történészként, ráadásul az MTA doktoraként számomra sem közömbös, hogy a Magyar Tudományos Akadémia, a magyar történészszakma lassan hetek óta támadások kereszttüzében áll, gyakorlatilag a közéleti pofozógép szerepére alázva.

Nem szükséges felidézni azt a hosszú listát és a hozzá tartozó minősítéseket, amely az MTA honlapjára is felkerült – örökre kitörölhetetlen nyomot hagyva az utókornak elei dicsőséges historiográfiai ténykedéséről –, hiszen azt a média botránykrónikáiból mindenki ismeri. Ruszistaként azért, csak félve, mégis rákérdeznék, hogy mi lehetett a baj szegény Majakovszkijjal? Aki ugyan forradalmár volt a művészetben, de nem kommunista, aki tevőlegesen nem vett részt annak a sztálini rendszernek a kiépítésében, amely korai – önkeze általi – halálának végső soron oka volt. Vagy már az is elég a szégyenlistára kerüléshez, ha valaki forradalmár? Elképzelem, amidőn egy londoni vagy párizsi tudományos testület leveteti az utcákról a Cromwell és Robespierre- vagy – horribile dictu – a Marx-táblákat. Eddig azt hittem, hogy ez csak lázálomban fordulhatna elő, de vigyázni kell a kafkai és orwelli gondolatokkal, mert könnyen önbeteljesítő jóslatokká válnak. És vajon Makszim Gorkijban nem világirodalmi érdemét kell látnunk, hanem azt a „bűnét”, hogy a sztálini korban élt (és egyébként halt bele)?

Az akadémiai utcanév bizottság ténykedését lehet – és kell is – bírálni, de a teljes történethez hozzátartozik, hogy csak azokkal a nevekkel foglalkozik, amelyek ügyében állásfoglalást kérnek tőle az illetékes szervek (döntően önkormányzatok). Nos, mi lehet az önkormányzati fejekben, amelyekben semmi kétség sem merül fel Horthy, Teleki Pál vagy Wass Albert kapcsán, viszont még a „partizán”, a „kisdobos”, az „úttörő”, a „népfront”, sőt a „béke”, „fejlődés”, „győzelem”, „haladás”, „szabadság”, „köztársaság” nevet is képesek „tudományos alapon” ellenőriztetni? Ha végignézzük a kételyek lajstromát, akkor egy kivétellel nem találunk rajta egyetlen Horthy-korszakhoz köthető személyt sem, mindegyik XX. századi önkényuralmi rendszerrel összefüggésbe hozható személy a „kommunista” történelemből kerül elő. Lehet, hogy a törvényalkotók nem így kívánták, de az alkalmazás során a Horthy-éra kikerült ezen „önkényuralmi rendszerek” közül, és senkinek még csak eszébe sem jutott elgondolkodni azon, hogy ennek során milyen megfelelési kényszer vezethette a XX. századi történelem dolgait illetően feltűnően tanácstalan polgármestereket és testületeiket.

Kicsit javíthatna az utcanév bizottság a renoméján, hogy ha nem kérdezték is ugyan, de leírná a néhány mondatos verdiktjét a Horthy-korszakhoz kapcsolható tényleges vagy potenciális utcanevekről is. Már csak azért is, hogy ha netalántán egy fasiszta nevét szeretné a jövőben felvenni valamelyik történelmi kérdésekben tájékozatlan önkormányzat, akkor előre elvegye tőle a kedvét. Meg hát, jó lenne demonstrálnia, hogy ő egy független, pártatlan és elfogulatlan tudományos testület, amelynek megvan a véleménye a Horthy-korszak figuráiról is.

Utána tisztelettel vissza kellene adnia a megbízatását. Az adott munkát ugyanis nem lehet jól, szakszerűen és tudományos igénnyel végezni. Először is, nem lehet három embernek – annyiból áll ugyanis a grémium – érvényes történelmi igazságokat, nem létező tudományos konszenzusokat kreálnia olyan kérdésekben, amelyek jó részében nincsenek ilyenek. De leginkább azért kell visszaadni a mandátumot, mert a történettudomány nem alkalmazott tudomány, a történész munkája nem hivatali, még kevésbé cenzurális jellegű. Egyébként is, a nem diktatórikus rendszerekben a történészszakmát amúgy gyakorta megkísértő hatalmi, politikai elvárások sokkal indirektebb formákban, cizelláltabban szoktak jelentkezni. Nem ismeretlenek ugyan a historikus számára, de olyat az utóbbi évtizedekben már nem tapasztaltunk, hogy egy átmeneti kor átmeneti törvényének alkalmazási feladatait rótták volna ki számára. Oly mértékben leszűkítve és korlátozva ezenközben szakmai mozgásterét, hogy csak a szóban forgó törvény és a mögöttes ideológiai, politikai szándék legitimálása maradhatott neki.

Az ügy körüli, lassan társadalmi méretű vitában az egyik megszólaló történész az Akadémia állami költségvetés általi kiszolgáltatottságával magyarázta a szerepvállalást, hogy tudniillik az MTA egyszerűen nincs abban a helyzetben, hogy elhárítson egy ilyen kevésbé megtisztelő, mint inkább kínos magyarázkodásokra kényszerítő megbízást. A Magyar Tudományos Akadémia immáron 188 éves története során azonban elégszer bizonyította, hogy legfényesebb eredményeit a nemzeti tudomány művelése terén érte el, hogy alapfunkcióját akkor teljesíti, ha új felfedezésekkel, eredményekkel gazdagítja az egyetemes tudományt. E tekintetben teljes a konszenzus a tudományos közösség tagjai között, és tartós visszaigazolást kapnak a közvélekedés által is. Ezért hát szakmabeliként is és az MTA Köztestületének tagjaként is, annak örülnék a legjobban, ha az Akadémia és a szakma is továbbra is azzal foglalkozna, ami a dolga, amire oly sok generáción át szegődött.

Hacsak nem akarja pofon ütni a közízlést, de még inkább lábbal tiporni saját értékeit.

 

(A cikk eredetileg a Népszabadságban jelent meg, 2013. 05. 02.)