III. Péter Iván börtönében

1741. november 24-éről 25-ére virradóra I. Péter lánya, Erzsébet három bizalmasával felkerekedik, és a Preobrazsenszkoje-i gárda szálláshelyének veszi az irányt. Nem bajlódik terjedelmes történelmi magyarázatokkal, mondandója lényegét egy mondatban összefoglalja: „Barátaim! Amilyen hűségesen szolgáltátok atyámat, a mostani helyzetben úgy szolgáljatok engem is!” Nem sokáig késett a katonák válasza sem: „Mindannyian készek vagyunk Felségedért és a Hazáért feláldozni magunkat.” Ezt követően mintegy háromszázan útnak indultak, hogy megdöntsék a VI. Iván, a csecsemőcár, de sokkal inkább anyja, Anna Leopoldovna régensnő hatalmát. Egyébiránt, amilyen kevesen voltak, olyan határozottan cselekedtek. A Nyevszkij elejére érve több csoportra oszlottak, hogy egyenként őrizetbe vegyék a főminisztereket, Katalin pedig a „főerőkkel” a Téli Palotához indult. Az akció nem nélkülözte a groteszk-komikus mozzanatokat. Erzsébet a drámai hatást fokozandó gárdista köpenybe bújt, ám az olyan nagy volt neki, hogy a palota téren állandóan elesett benne. A látvány nemcsak hogy magasztosnak nem volt nevezhető, de komolyan veszélyeztette a vállalkozás sikerét is, ezért a gárdisták egyszerűen a vállukra kapták "kis anyácskájukat", és úgy szállították az ostromlandó palotához.

Itt már ment minden, mint a karikacsapás. Az őrség átállt, a puccsisták egy puskalövés nélkül eljutottak a régens pár hálószobájáig, ahol szintén semmilyen ellenállásba nem ütköztek. A férjet, Anton Ulrichot a rend kedvéért pucéran szállították el, végtére is generalisszimusz volt. Mundérban. Jelzett állapotában azonban senkinek nem támadt róla ilyen képzete. Az egyetlen porszem az olajozott gépezetben maga VI. Iván a csecsemő császár volt. Ő ugyanis nyugodt gyermek lévén semmire nem ébredt fel, mondhatni átaludta a palotaforradalmat. Erzsébet pedig szigorúan meghagyta katonáinak, hogy a cárnak semmilyen bántódása ne essen, amit olyan komolyan vettek, hogy kivárták, amíg felébred. Ismét egy megejtően abszurd jelenet: a talpig felfegyverzett, mindenre elszánt zord gárdisták lábujjhegyen járva egy pisszenés nélkül őrzik az igazak álmát alvó kisgyereket. A puccs történetébe tehát egy teljes óra alvásszünet iktatódott.

VI. Iván

Még ez is belefért. Anna Leopoldovna és férje ugyanis nem hazudtolta meg magát. Nem csináltak jeleneteket, nem protestáltak, béketűrően elfogadták a sors megmásíthatatlan akaratát. Talán még valamiféle megkönnyebbülést is éreztek, hogy megszabadultak az uralkodás nyűgétől. Ott, abban a pillanatban mindenki kiegyezett volna a legfájdalommentesebb megoldással: a braunschweigi illetőségű család menjen isten hírével vissza Németországba.

Nem ezt a sorsot szánta nekik a végzet. Három nap múlva ugyan valóban útnak indítják őket Mitava irányában, hogy Rigán keresztül német földre távozhassanak, de szinte azonnal új instrukciót kap az őket szállító konvoj. Ennek az a lényege, hogy minél lassabban haladjanak. És valóban majdnem eljutnak Rigáig - ez az út azonban egy teljes esztendőt vesz igénybe. További egy évet töltenek itt egy erőd börtönében, ahol Anna megszüli harmadik gyermekét, míg végre megérkezik e véglegesnek szánt parancs: Németország helyett - vissza Oroszország belsejébe. Az már a sors kegyetlen tréfája, hogy még ezt az utasítást is félreértik, és az amúgy is távoli Rannenburg helyett még ezer kilométerrel keletebbre, a szibériai Orenburgnak veszik az irányt. Végül mégis Rannenburgban, közel hároméves hányattatás után éri őket a legsúlyosabb csapás.

Erzsébet 1744 augusztusában szánja rá magát annyi halogatás után a végső megoldásra. Állítólag II. Frigyes adta neki ehhez a kezdő lökést. A porosz király, egyébiránt Anton Ulrich sógora, javasolta, hogy jól dugják el valahol távol a kisgyermek cárt családjával együtt, és akkor garantálja, hogy senki sem fog értük protestálni Európában. A megközelíthetetlen Szoloveckij kolostor-erőd a Fehér-tengeren ilyen alkalmas süllyesztőnek ígérkezett. Oda indították hát a törvényes cárt és családját. Csakhogy egymástól elszakítva, külön időben, külön utakon. Az ekkor már több mint négyéves Ivánt egyetlen katona-"dadus" kíséretében ültették egy lezárt fogatba, és megtiltották, hogy a hosszú úton vagy bármikor a jövőben a gyermek bármely kérdésére válaszoljon.

Szörnyű dolog feltételezni, de Annának talán nem is fia elszakítása volt a legfájdalmasabb. Nem lehet véletlen ugyanis, hogy még Pétervárott csupán egyetlen kérése volt az új császárnőhöz: csak Júliától ne kelljen elválnia. Most azonban már erre is sor kerül. Mengden kisasszony nem követheti szívszerelmét a messzi Északra. Különben a régenspár végül nem jut el az utak járhatatlanná válása miatt a Szoloveckij kolostorba. Megrekednek - ami a gyerekeket illeti több mint harminc esztendőre - egy Arhangelszknél is északibb településen, Holmogoriban. Anna még két évet él itt és két további gyermeket szül, összesen ötöt, majd az utolsó szülésnél gyermekágyi lázban megbetegszik és annyi szenvedés után visszaadja lelkét az Úrnak. Testét Pétervárra szállítják és "braunschweig-luneburgi hercegnének" kijáró mérsékelt pompával eltemetik. Mint a Romanov-család egy tagját, utolsó útjára Erzsébet császárnő is elkíséri és megkönnyezi.

Anna Leopoldovna és fia

Anton Ulrich ex-generalisszimusz családjának és a tőle elszakított Ivánkának élete folyása már 1744 nyárvégétől végzetesen különválik. Szinte szadista játéka a sorsnak - de még inkább a cári hatalomnak -, hogy a törvényes cár, most fogoly Iván, ettől kezdve soha nem láthatja szüleit - miközben néhány hónap múlva ugyanabba a Holmogoriba viszik. Ráadásul ugyanabban a házban helyezik el! Csak egy fal választja el őket egymástól, azonban az felér a kínai fallal. Sőt, annál is szörnyűségesebb. Még hangok és hírek sem jutnak át rajta. Úgy élnek itt egymás mellett tíz esztendőt, hogy nem is tudnak a másik a létezéséről. Az amúgy slamposságra hajlamos orosz önkényuralom kivételes esetekben igen precízen is tudott működni. Márpedig VI. Iván hermetikus elzárása a külvilágtól első számú államérdeknek minősült.

Iván Antonovics egy bedeszkázott ablakú szobacellában él itt egy évtizedig. Az ablakon ki nem nézhet, az ajtón ki nem léphet. Itt alszik, étkezik, végzi a szükségét. De még ezt a bűzös szűkös helyiséget sem mondhatja magáénak, mert őrével ezt is meg kell osztania. Embert nem láthat, ember nem láthatja. Amikor 1748-ban súlyosan megbetegszik, egyértelmű parancs érkezik: orvos nem hívható hozzá, csak a pap, amikor majd az utolsó kenetet fel kell neki adni. A császárnő legnagyobb bánatára azonban erre nem kerül sor. Az idő meg csak múlik, és a zord körülmények ellenére Iván, illetőleg Grigorij, ahogy a láthatatlan foglyot hivatalosan nevezni kell, csak nem akar elpusztulni. 1756-ban aztán az ekkor már tizenöt esztendős kamaszt átszállítják a még jobban őrzött schlüsserburgi erődbe. Itt sem oldja meg Erzsébet gondját. Sőt, képes és túléli. És nemcsak őt, de utódját, III. Pétert is. Három orosz császárnak is napi fejfájást okoz, hiszen annak idején törvényesen lett cár, akinek a léte megkérdőjelezi az utódok legitimációját. Így hát az Erzsébetet követő III. Péter, majd II. Katalin is veszi a fáradságot, hogy személyesen is megismerje - majd fogságát meghosszabbítsa és megszigorítsa.

Az embernek nem való körülmények ellenére a felnőttkort is megérő "Grigorij" az évtizedes bezártság ellenére is megőriz valamicskét emberi mivoltából. Nem hajlandó például nevét és magas méltóságát elfelejteni, és emlékszik szüleire is. Minthogy azonban állatian bánnak vele, bizonyos értelemben elállatiasodik maga is. Zavartak a gondolatai, alig képes a tagolt beszédre, olyan erősen dadog, hogy csak hevesen mozgó állkapcsának megtartásával képes egy értelmes mondatot kinyögni. Állandóan kitéve a primitív őrök unaloműző szadista hecceléseinek és kínzásainak, kialakítja az "adekvát" viselkedési formát: grimaszol, nyüszít és vicsorog, mint egy állat, és ha már teljesen kihozták a sodrából, akkor tombol, akár egy fenevad. Nyilvánvaló, hogy patológiás esetté válik, az őrület jeleit mutatja, amennyiben, persze, egy vadak között az őserdőben felnövő homo sapiens őrültnek nevezhető.

Egy Mirovics nevű altiszt teszi meg azt a szívességet, hogy megszabadítja a cári hatalmat e kellemetlen fekélyétől. Persze, nem egészen úgy, ahogy eredetileg tervezte. A huszonhárom éves Mirovics éppen, hogy a fogoly kiszabadításától remélte karrierje látványos felívelését. Meg kell hagyni, ügyesen és hatékonyon fogott a dologhoz. Mint a vár őrségének ügyeletes parancsnoka, riadót rendelt el, lefogta a várparancsnokot, majd ágyút állíttatott Iván börtönével szemben. A rab uralkodó őrei kilátástalan helyzetüket érzékelve, betű szerint tartották magukat az előzőleg kapott és minden részletre kiterjedő parancshoz - és megölték Oroszország egykori törvényes uralkodóját. Még pedig nem egyszerűen kivégezték, hanem idegességükben össze-vissza vagdalták és szétkaszabolták, mint egy veszett kutyát. A bomlott agyú, pergamen bőrű, satnya emberroncs ugyanis nem adta olcsón életét, ellenállt utolsó leheletéig. Egyébként a cár kiszabadításától oly sokat remélő altiszt sem járt sokkal jobban, de az ő fejét legalább szakszerűen választották el törzsétől. A védtelen foglyot lekaszaboló két börtönőr viszont mesés jutalmat kapott.

Mirovics és a halott fogoly

Így ért, tulajdonképpen igen stílusosan véget az orosz történelem legszerencsétlenebb sorsú uralkodójának élete. Nem tehetett arról, hogy trónra került, ideje se volt arra, hogy bűnöket kövessen el, addig az egyetlen esztendeig, amíg cár volt, a bölcsőben és nem a trónszéken tartózkodott, mégis több mint két évtizeden át bűnhődött azért, mert rosszkor, rossz helyre született. Szánalmat keltő élete ismételten azt példázza, hogy a történelem nem különösképpen fogékony sem a moralitás, sem a méltányosság iránt, és igazságosnak sem mindig nevezhető.[1]

 

Cimkék: VI. Iván, I. Erzsébet, Anna Leopoldovna, I. Péter, Téli Palota, Holmogori

Országok: