A véletlen különös játéka folytán szinte egyidőben, néhány hónapos különbséggel távozott az élők sorából Sztanyiszlav Suskevics (2022. május 3.), egykori belorusz vezető; Leonyid Kravcsuk (2022. május 10.), Ukrajna első elnöke és Mihail Gorbacsov (2022. augusztus 30.), a Szovjetunió első és utolsó elnöke. Ezek az emberek a Szovjetunió széthullása nevű nagy történelmi dráma fő szereplői voltak (Borisz Jelcin egykori orosz elnök még 2007-ben hunyt el), de mindőjük közül a legismertebb Gorbacsov. Ezek az idős emberek, a megelőző politikusnemzedék meghatározó alakjai még szerencsétlenségükre megérték az orosz-ukrán háború kezdetét – amiről harminc éve, a Szovjetunió széthullásakor még senki nem gondolta volna, hogy ilyen egyáltalán valaha is bekövetkezhet, s ami történelmi távlatban tragédia Oroszország és Ukrajna számára is, tragikus fináléja az 1991 után kialakult posztszovjet és európai rendnek.

Gorbacsov úgy halt meg, hogy még megérte életműve kudarcát (a Szovjetunió szétesésén túl), a Közös Európa Ház, a Lisszabontól Vlagyivosztokig tartó Európa eszméjének végét, aminek Moszkva is elkötelezettje volt 1985 és (2012) 2014 között. (Abban, hogy a Közös Európa Ház nem épült fel, nemcsak Moszkva a hibás, hanem azok a nyugati vezetők is, akik Oroszországban nem partnert, hanem legyőzendő riválist láttak, már 2014, 2022 előtt is; a világ egyetlen szuperhatalma pedig kezdettől fogva abban volt érdekelt, hogy a Közös Európa Háznak még a fundamentumát se ássák ki – ami most történik, azért is Amerika nagy győzelme).

Gorbacsovról még sokat fognak írni, vitatkozni. Oroszországban a legtöbben árulónak, jobb esetben is gyenge vezetőnek tartják a nagy Szovjetunió elveszejtése miatt, Nyugaton viszont éppen ezért – és nem másért – ünneplik. Holott Gorbacsov volt az, aki – saját szavai szerint is – az utolsó percig küzdött a Szovjetunió egyben tartásáért, a Szojuz széthullása sokkal inkább Borisz Jelcinnek és az orosz elitnek „köszönhető”.

A félig orosz, félig ukrán származású Gorbacsov igazi szovjet pártapparacsik volt, aki kijárta a pártintrikák szovjet iskoláját a legalsóbb szintektől a legmagasabbakig. Ő is a későszovjet elit azon tagjai közé tartozott (mint például mások között Alekszandr Jakovlev, vagy mondjuk Eduard Sevardnadze is), akik egész életükben álarcot hordtak, nem vallották, nem vallhatták meg igazi érzéseiket. Nagyon érdekes egy 2008-ban, Vlagyimir Pozner orosz újságírónak adott interjúja, amelyben arról beszélt, gyerekkorában, az 1930-as évek elején, a Sztavropoli területen szülőfalujának fele éhen halt a nagy éhínségben, hogy mindkét nagyapját meghurcolták (az egyiket azért, mert nem lépett be a kolhozba; a másik belépett, de azért őt is letartóztatták). Miután a nagyapja visszatért Szibériából, leültette a családot az asztalhoz, és MINDENT elmondott, ami történt vele (ez a 26. perctől, és különösen a 31. perctől látható az interjúban). A kis Misában már gyerekkorától fogva benne volt a kétkedés; bár későbbi megnyilatkozásai alapján őszintén szocialista érzelmű volt, aki hitt a rendszer valamiféle megjavíthatóságában.

A szovjet rendszer az 1980-as évek elejére olyan válságba jutott, hogy akárki került volna a hatalmas ország élére, a reformok elkerülhetetlenné váltak. Gorbacsovnak láthatóan nem volt kész reformprogramja 1985-ben, és a későbbiek alapján is úgy tűnik, hogy kontúr nélküli volt az elképzelése a Szovjetunió és a szocializmus általa őszintén remélt reformjáról.

Az intrikus apparatcsik lelkület végigkísérte tevékenységét, s ez még sokáig táplálni fogja a vitákat valódi szándékairól. Gorbacsov szeretett másokat maga előtt tolni, és a felelősséget csak akkor vállalta, ha azzal tapsot vagy dicsőséget lehetett szerezni. Ő „semmiről nem tudott”, ami negatív esemény történt a Szovjetunióban 1985 után: „nem tudott” az alma-atai, tbiliszi, bakui, vilniusi vérengzésekről, másra hárítva a felelősséget a történtekért (Litvániában, Azerbajdzsánban nem is fognak ódákat zengeni Gorbacsovról). Valószínűleg igazuk van azoknak is, akik az 1991-es ún. „augusztusi puccs” – vagyis a Szovjetunió egybentartására tett utolsó, kétségbeesett kísérlet – mögött is Gorbacsov nagy játszmáját sejtik, csak éppen a ravasz Mihail Szergejevics olyan helyzetet teremtett, hogy ő bármilyen esetben győztesen jöjjön ki a helyzetből, ha győz a „puccs”, akkor is, ha veszít, akkor is (ma már tudjuk, Gorbacsovot egyáltalán nem tartották fogságban Foroszban, és ő maga azt mondta, soha nem árulja el a teljes igazságot arról, ami akkor történt).

Mégis, amikor a történelem erői a számára nem kívánt irányba lendültek, tudomásul vette a történteket és lemondott a hatalomról. Ő maga NEM értett egyet a Szovjetunió széthullásával 1991-ben és később sem, az ország egybentartásáért mindent eszközt bevetett 1991 augusztusáig (a Szovjetunió szétesésének legfőbb oka az orosz szeparatizmus volt).

Gorbacsov reformjainak köszönhetően a Szovjetunióban megjelent a politikai pluralizmus, a sajtószabadság, gazdasági reformok indultak, a világban véget ért a hidegháború, enyhült a katonai feszültség, Moszkva „elengedte” a szövetséges államokat, (csalfa) reménnyel telt meg Kelet-Európa. Mihail Szergejevics Gorbacsov, egy orosz ember, a remény, a béke, a SZABADSÁG szimbólumává vált világszerte. Félő, hogy halálával egy időben a békét, a reményt, a szabadságot is temetjük.