1941-1943

Az, hogy Magyarország 1941-ben megtámadta a Szovjetuniót, nem következett automatikusan a két világháború közötti politikájából, bár az 1919-es Tanácsköztársaság „jóvoltából” olyan szilárd antikommunista s ezáltal szovjetellenes ideológiai alapzatra épült, amelyet jól jellemeznek pl. Eckhardt Tibor szavai, aki a „hóhérok, pribékek és nemzetközi gonosztevők” kormányával kötött egyezségnek nevezte a magyar-szovjet diplomáciai kapcsolatok felvételéről szóló megállapodást.[1] A párizsi békék igazságtalansága miatti csalódásuk és izolálódásuk, és ebből táplálkozó revánsvágyuk okán azonban egy korlátozott együttműködés létrejöhetett a két ország között,[2] aminek amilyen váratlan, olyan nagyszerű gyümölcsei teremhettek, mint amiről Hammerstein Judit számol be: „Az orosz szerzők népszerűségéről tanúskodnak az Országos Széchenyi Könyvtár adatai is. Az 1934-es kölcsönzési napló szerint a legtöbbet kölcsönzött külföldi írók között…elsőként Tolsztoj, másodikként Dosztojevszkij szerepelt.”[3]

Erről a kulturális magaslatról nézve még borzasztóbb, amit a németek segédcsapataiként  a magyar megszálló és rendfenntartó erők műveltek a Szovjetunió területén 1942-ben és 1943-ban. E sokáig szemérmesen elhallgatott, majd elbagatellizált népirtást a mai napig nem követte hivatalos állami bocsánatkérés, a történelmi emlékezet jótékony homályba borítja, amit a történész szakma fősodra is szorgosan elősegít.[4]

1944/45

A Horthy-rendszer legszégyenteljesebb bűntette a Holokausztban való bűnrészessége volt, amely magyar állampolgárok százezreit juttatta haláltáborokba. Ennek megágyozott a rezsim masszív és egyre szélsőségesebb antiszemitizmusa, amely önmagában a zsidótörvények egyszerű számbavételével is jól dokumentálható.

Magyarország hasonló törvénybe azonban nem foglalta még bocsánatkérését jogfosztott és halálba segített állampolgáraitól.

A Horthy-korszak hivatalos antiszemitizmusa jól megfért a szovjetellenességgel, ami a Szálasi-kormány idején csak tovább fokozódott. A „kommunizmus” egyszerre kapcsolódott össze a propagandában a Szovjetunióval és a „zsidókkal”, így a szovjetfóbia lett az új ruszofóbia, az „orosz” meg előlépett a „zsidó” mellé második számú közellenségnek. A gyűlöletpropaganda aztán már különbséget sem tett közöttük, ahogy az a mellékelt képen is látható.

1945 azonban nemcsak a zsidók Dunába lövéséről, hanem Budapest ostromáról is szólt, amelyet mindenki a háborútól való megszabadulásként élt meg: ki a felszabadítót, ki az erőszaktevőt látva a szovjet („ruszki”) katonában. Előbbiekben a szimpátia, utóbbiakban a ruszofóbia erősödött ezáltal. Ahogy Márai Sándor írta: „A magyar polgári társadalom olyasmit várt, hogy az oroszok mint afféle irgalmatlan alvilági arkangyalok jelennek majd meg, lángpallossal és kénkőbűzzel, s kiirtanak egy világot. Az oroszok megérkeztek, s akadt köztük mindenféle: kegyetlen, barátságos, kapzsi, irgalmas, emberies stb. De arkangyalról és lángpallosról nem esett szó.”[5]

1956

1945 után tehát egy kettős orosz-kép alakult ki Magyarországon: a lakosság bizonyos köreiben, gyakran még olyanok között is, akik korábban szovjetellenességükkel tűntek ki, kétségtelen megfigyelhető volt egyfajta szimpátia, várakozás a Szovjetunióval kapcsolatban, míg mások a megszállással kapcsolatos atrocitások miatt még oroszellenesebbek lettek.[6] Pedig a párt és az állam mindent megtett annak érdekében, hogy ezt az ambivalenciát a szovjetek javára megváltoztassa. A félig-meddig társadalmi kezdeményezésből létre jött Magyar-Szovjet (Művelődési, majd Baráti) Társaság például, amelyet részint éppen azért hoztak létre, hogy a szovjetek imázsát építsék, az egész tárgyalt korszakban a szovjetek és a pártvezetés bírálatának kereszttüzében állt, mert e feladatát nem tudta sikeresen megoldani.[7] Aminek végső oka az volt, hogy nem is lehetett, hiszen egy új szovjet-kép mögött nem állt kellő mértékű társadalmi támogatás.[8]

1956 szovjetfóbiájának tehát volt miből táplálkoznia. Az éles szovjetellenességet nemcsak a szovjet fegyveres beavatkozás, majd invázió váltotta ki, hanem egy hosszabb folyamat eredményezte, amely az erőszakolt szovjetizáció ellenreakciójaként értékelhető. Gerő Ernő 1956. október 12-én Andropov nagykövetnek összefoglalta a társadalom jelentős rétegei szovjetellenességének fő okait. Szerinte a szovjet csapatok jelenléte és az előnytelen külkereskedelem az „ellenséges” propaganda legjobban mozgósító elemei, illetve a kínai és jugoszláv példa követése a személyi kultusz felszámolásában megtorpant Szovjetunióval szemben.[9]