Elkerülhetetlen az 1917-es orosz forradalmat szélesebb történelmi kontextusban elemezni – írja Szergej Dubinyin közgazdászprofesszor a globalaffairs.ru-n megjelent tanulmányában. A 19-20. század fordulóján a fejlett nyugati országokban befejeződött az agrártársadalmak indusztriális társadalmakká való átalakulása. Az európai országok gazdasága piaci kapitalista alapon rendeződött be. Az átmenet szinte mindenütt társadalmi-politikai forradalmakkal járt együtt, különösen a nagyvárosokban és ipari körzetekben. A kor közvéleménye pozitívan viszonyult a modernizáció, társadalmi haladás gondolatához. A haladás azt feltételezte, hogy minden ember megválaszthatja a saját útját, függetlenül a vallási, szociális, családi hovatartozástól. A múlt meghaladása vált jelszóvá.

A Nyugattal ellentétben az eurázsiai birodalmakban, Oroszországban, Törökországban, Kínában nem városi lakosok, hanem parasztok tömegei álltak szemben a hatalommal. A paraszti társadalmak elvetették az ezen országok elitjei által ajánlott modernizációs programokat. A paraszti társadalmak forradalmai a meglévő szociális viszonyok konzerválását kívánták. A falusi forradalmak, mint amilyen az 1911-1912-es kínai volt, hosszú ideig tartó polgárháborúkat eredményeztek.

A 20. század elején Oroszország társadalma inkább ázsiai jellegű volt, semmint európai. Az emberek többsége falvakban élt, obscsinákban. Az oroszországi parasztság nem ismerte el a földmagántulajdon intézményét. Az elit és a középosztály nyugatos kultúrája idegen volt a néptömegektől. Az urbanizáció, a parasztok tömeges városba költözése nem oldotta, csak növelte a feszültséget.

1917-ben a petrográdi forradalom tipikus városi lázadásként indult. A petrográdi helyőrség elfoglalta a hidakat, hogy ne engedje be a tüntetőket a városközpontba. A katonák, akik főleg parasztokból álltak, megtagadták, hogy az emberekbe lőjenek, és átálltak a tüntetők oldalára. A városi felkelés falusivá változott és polgárháborúvá alakult át.

A pártok megpróbáltak a forradalom élére állni, és különböző modernizációs programokat javasoltak. Politikai szabadságjogokat, jogi és szociális egyenlőséget ígértek. Ezek a felhívások hidegen hagyták az oroszországi tömegeket. Amikor Oroszország belépett az első világháborúba, a cári kormányzat visszafordíthatatlan változásokat indított el. Parasztok tömegei ragadtak fegyvert, 1916-1917-ben tömegessé váltak a dezertálások, sokszor fegyverrel a kézben mentek haza a parasztkatonák.

A bolsevikok átvették a spontán felkelés jelszavait. Megszervezték a Vörös Hadsereget, megnyerték a polgárháborút. A bolsevikok élére álltak a felkelésnek és szervezett kereteket adtak annak. Az erőszak politikája tette lehetővé az antimodernizációs parasztfelkelés feletti uralom megszerzését és az ellenállók megtörését.

A győzelem után a bolsevik vezetés kénytelen volt kompromisszumot kötni a parasztsággal, ennek eredménye a NEP. Azonban a bolsevik diktatúra szövetsége a premodern parasztsággal korlátokat állított a társadalmi, technikai, gazdasági modernizáció elé. A „pangást” a piacgazdaság elemeinek további mélyítésével lehetett volna feloldani, de a bolsevikok inkább más utat választottak, és tömeges terrort vezettek be a parasztság, a hagyományos paraszti életforma ellen. Az erőszakos kollektivizáció technikai modernizációt eredményezett. Az orosz forradalom valójában 1928 után teljesedett csak ki, amikor megvalósult a falu feletti teljes kontroll.

Oroszországnak meglett volna az esélye, hogy tartsa a frontot 1917 után is, egészen az Antant 1918-as győzelméig. De ha 1917 júliusában likvidálták volna a bolsevik vezetőket, Petrográd ugyanazzal a problémával került volna szembe, mint Leninék. Vagy erővel leveri a parasztfelkelést, vagy elismeri annak követeléseit. A polgárháborút nem lehetett volna elkerülni. Mindenképpen vér folyt volna. Akárhogy alakult volna a politikai helyzet, kb. 1924-re, tíz évvel a világháború kirobbanása után a következő problémák álltak volna Oroszország előtt.

Először is a földkérdés, amely a jobbágyság eltörlése után a politikai, gazdasági, intellektuális élet fókuszában állt. Végül a harc az obscsina győzelmével ért véget, az obscsinaparasztok elfoglalták és felosztották volna az európai részek földjeit is.

A politikai hatalom represszív jellegű. Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés szétkergetve. A tényleges hatalom egy klikk kezében.

A nemzetiségi perifériák egy része leszakadt. Az országban polgárháború pusztításai.

A 20. század eleji zavaros időszak után történetesen Lenin és Trockij került az ország élére, de éppenséggel kerülhetett volna Szavinkov és Muravjov, Kolcsak és Gyenyikin is. Akárki maradt volna felül, valószínűleg megmaradt volna a forradalmi retorika és megindultak volna a repressziók a „német ügynökök”, a „nép ellenségei”, az „ellenforradalmi elemek” ellen.

A szovjet állam inkább lassította, semmint gyorsította a tradicionális értékeket védő paraszti forradalom transzformációját; valamint az átmenetet a piacgazdaság és a politikai demokrácia felé. A Szovjetunió széthullása már inkább városi forradalom eredménye volt, a demokrácia és piacgazdaság nevében.

 http://www.globalaffairs.ru/number/Vyiti-iz-zamknutogo-kruga-19105