Moszkvában „A közös történelem konfliktusmentes értelmezése – a jószomszédi viszony alapja” címmel tartottak nemzetközi tudományos konferenciát. A konferencia legfőbb témája a posztszovjet országok mai történelemkönyveiben tapasztalható Oroszország-kép értelmezése volt. A tudományos tanácskozáson elhangzott a „Baltikum és Közép-Ázsia az Orosz Birodalomban és a Szovjetunióban: a posztszovjet országok tankönyveinek mítoszai és a szociális-gazdasági kutatások realitása” című előadás, melyet moszkvai, szaratovi, tallinni kutatók közös munkáját reprezentálta. A kutatást Alekszandr Danyilov, a Moszkvai Városi Pedagógiai Egyetem tanszékvezetője vezette.

A kutatás szerint nevezett tankönyvek a Szovjetuniót „totális birodalomként” láttatják, amelyben a különböző népek „gyarmatosító elnyomásnak” voltak kitéve. A munkacsoport tagjai a Baltikum és Közép-Ázsia, azaz az egykori Szovjetunió leginkább „európai” és leginkább „ázsiai” területeinek gazdasági és szociális mutatóit elemezték, de vizsgálták a ’20-as, ’30-as években független balti államok gazdasági adatait is.  

A kutatócsoport szerint a képzet arról, hogy a két világháború között a balti országok gazdaságilag felvirágoztak, nem több, mint mítosz. A történészek szerint a balti területek gazdasági fellendülése a 18-20. században annak volt köszönhető, hogy hozzáférést kaptak az orosz piachoz. Ennek megszűnte után, a ’20-as és a ’30-as években a balti államok „tipikus agrárországokká” váltak, ahol az ipar stagnált vagy éppen degradált. Észtországban és Lettországban például az ipar teljesítménye 1940-ben sem érte el az 1913-as szintet, Lettországban a gépipar teljesítménye pedig csak 40 %-a volt az 1913-as mutatónak – állítják a kutatók.

A történészek szerint a balti országok számára gazdaságilag a szovjet időszak volt a legsikeresebb periódus, amikor – főként Oroszország rovására – erőforrásokat csoportosítottak át a perifériákra, így a balti térségbe is.

A világ kevés sikeres modernizációt ismer, az egyik ilyen a szovjet Közép-Ázsiához kapcsolható, állítják a kutatók, ha csak az indusztrializációt nézzük. 1913 és 1986 között az ipar teljesítménye Üzbegisztánban 103-szorosára, Kirgizisztánban 480-szorosára, Tadzsikisztánban 195-szörösére, Türkmenisztánban 94-szeresére nőtt. A mezőgazdaság növekedése is szerfölött látványos volt ebben az időszakban (Üzbegisztánban 8,1-szeres, Kirgizisztánban 8,3-szoros, Tadzsikisztánban 11,8-szoros, Türkmenisztánban nyolcszoros).

Az orosz hódítás előtt Közép-Ázsiában nem létezett sem modern egészségügy, sem világi oktatás. A cári kormányzat ugyan tett lépéseket az egészségügyi rendszer megteremtése érdekében, de ezek kezdetlegesek voltak, s egészen a szovjet korszakig fennmaradt a tradicionális társadalom. Például a Bukharai Emirátusban még a 20. század elején is csak minden százezredik emberre jutott egy orvos, de minden ötvenedik emberre jutott egy mullah.

A szovjet korszakban Közép-Ázsiában is általános, mindenkire kiterjedő egészségügyi és oktatási rendszert hoztak létre, aminek színvonalát még ma sem sikerült elérni ezen köztársaságok némely szomszédjának…

A posztszovjet országok történelemkönyvei szerint Oroszország gyarmati politikát folytatott a perifériákon a szovjet korszakban. A kutatás szerint viszont éppen az ellenkezője igaz ennek: Moszkva „antikoloniális” politikája tette lehetővé a perifériák ilyen gyors ütemű fejlődését a 20. században.

(Anatolij Kuznyecov: Isztoriki predlagajut vszpomnyity vszjo ob obsem proslom; Nyezaviszimaja Gazeta)