Az ukrajnai válság nyomán megritkultak Vlagyimir Putyin orosz elnök európai látogatásai. A mostani milánói részvétel az Európa-Ázsia fórumon nem változtatja meg ezt a helyzetet – s mindez amúgy is csak Ázsiának köszönhető – írja Fjodor Lukjanov.

Az Oroszország ellen hozott szankciók megváltoztatták a Nyugat és Moszkva között az elmúlt huszonpár évben kialakult stratégiai együttműködést. A szankciók célja a politikai kurzus megváltoztatása Oroszországban.

A szankciók logikája egyszerű. Ha az érintett állam nem akar kapitulálni, márpedig Oroszország túl nagy ehhez, akkor válaszolni fog. És akkor beindul az adok-kapok, méghozzá úgy, hogy minden lépés keményebb lesz az előzőnél. A végső pont a közvetlen konfrontáció.

Dmitrij Medvegyev orosz miniszterelnöknek igaza volt, amikor azt mondta, hogy Oroszország az egész 20. századot szankciókkal élte le. A Szovjetunió azonban tudatosan épített magának alternatív valóságot, a mai Oroszország viszont következetesen integrálódott a világgazdaságba.

Az, ami most történik, párhuzamba állítható az Orosz Birodalom bomlásával, amikor egy új, a külvilággal szemben ellenséges állam alakult meg a birodalom romjain. Nem abban az értelemben hasonló a helyzet, hogy a mai Oroszország ugyanaz lenne, mint az 1918-as, hanem hogy nincs visszatérés a korábbi állapothoz.

A Szovjetuniót csak akkor fogadta el a külvilág, amikor világossá vált, hogy a rezsimet nem lehet megdönteni. A Szovjetunió bukása után úgy tűnt, hogy Oroszország ilyen vagy olyan módon a nyugati világ része lesz, más kérdés, hogy Moszkva nem akarta elfogadni azt a helyet, amit a Nyugat ajánlott neki. A stratégiai partnerség igénye azonban végig fennmaradt.

Az Oroszország elleni szankciók elismerten perszonifikális jellegűek. Az amerikaiak nem titkolják, hogy Putyin környezetét vették célba, ami a hidegháborús szándékokon is túlmegy – hiszen akkor nem volt cél a rezsimváltás a Szovjetunióban, csak Moszkva geopolitikai feltartóztatása. Márpedig jelenleg az orosz politikai rendszert egyetlen ember testesíti meg.

A tét már túl nagy ahhoz, hogy vissza lehessen táncolni, és hosszútávú együttműködést lehessen kialakítani a Nyugattal.

Annak a korszaknak most vége, amikor Oroszország megkülönböztette magát a Szovjetuniótól. Oroszország többé nem állítja magát szembe a Szovjetunióval, hanem az 1991 utáni kortól határolódik el, ami kissé paradox, hiszen a jelenlegi orosz politikai elit a Szovjetunió felbomlása után, annak révén került felszínre.

1991 óta 23 év telt el. Éppen ennyi idő telt el 1917, és aközött, amikor a szovjet vezetés feladta a forradalmi külpolitikát egy pragmatikus diplomácia érdekében, lemondott tehát eredeti célkitűzéséről.

Most pedig egy új kör kezdődik.