Oroszországban immáron jó néhány éve gazdasági, és ami a legfontosabb, morális-intellektuális pangás figyelhető meg, mely könnyen degradációvá alakulhat át – írja Szergej Karaganov a Vedomosztyiban megjelent cikkében.

Oroszország a kihívásokra katonai erejének növelésével reagált, és továbbra sincs elképzelése arról, a nyersanyagexporton kívül mivel lehetne fellendíteni a gazdaságot.

A változásoktól való félelem a „versenyképtelen” oroszországi elitet arra vezeti, hogy falakat építsen és kiszorítsa, lenyomja a feltörekvő, energikus, tanult rétegeket. A hatalom – mivel nincs saját stratégiája – a legkisebb ellenállás elvét követve ezen elit mögé áll.

Oroszországban e helyzetben elkerülhetetlen a degradáció, a külvilág számára Oroszország perspektíva nélküli országnak tetszik.

Egy mintegy 200 főből – köztük fiatalokból – álló értelmiségi csoport kidolgozta a „Stratégia XXI” című dokumentumot, mely Oroszország lehetséges jövőbeli fejlődését körvonalazza. A program szerint elkerülhetetlen Oroszország morális-politikai újjászületése, gazdasági modernizációja, melynek központjában a humán tőke áll.

Oroszország a Szovjetunió széthullása után a csodával határos módon kerülte el a széthullást és a teljes polgárháborút. 2007-2008-ra nagyjából befejeződött a posztszovjet átalakulás korszaka, Oroszország visszaállította nemzetközi tekintélyét is. Kiépült az új hatalmi rendszer, a bürokrácia, ideológia viszont nem jelent meg, s fájóan hiányzik a közéletileg aktív polgárok tömege is. Oroszország 2008 után „lehűlt” – véli Karaganov.

A 90-es évek reformnemzedéke is számos hibát elkövetett. A reformok intellektuális előkészületek nélkül zajlottak. Nem szenteltek kellő figyelmet az emberre. A reformátorok azt hitték, egycsapásra demokratákat csinálnak az oroszországiakból. A kis híján bekövetkező katasztrófa a ’90-es években az „irányított demokrácia” modelljéhez vezetett, ami lényegében az állampolgárok minél nagyobb tömegeinek kizárását jelenti a politikai életből.

Hiba volt a felsőoktatás tömegesítése, ami az elitképzés megszűnéséhez, az oktatás minőségének romlásához, alulfinanszírozott oktatási rendszerhez vezetett.

Minőségi oktatás nélkül nincs előrelépés. Japán, Szingapúr, Dél-Korea, Kína sikerei nagyrészt a minőségi oktatásból erednek. Az USA jelenleg is meglévő vezető pozíciója felsőoktatási intézményeinek kiválóságából ered.

A ’90-es években az elit nem foglalkozott eleget a patrióta neveléssel, Oroszország ezeréves történelmével, kultúrájával. Csak a szovjet történelem értelmezéséért folyt csata. Azt hitték, az új nemzeti eszme majd magától megszületik. Nem született meg.

Hiba volt a privatizáció lefolytatása is, melyet politikai okokból – hogy megtörjék a szovjet gazdaság maradványait – villámgyorsan folytattak le. A privatizáció során nem alakult ki egy széles tulajdonos osztály, nem jött létre a tulajdonosokat védő hatékony jogrendszer.

Hiba volt, hogy nem vették figyelembe a posztindusztriális gazdaság fejlődését sem.

A pangás okai nyilvánvalók: a társadalom nyolcvan év nélkülözés (a kommunista szegénység és a ’90-es évek elnyomorodása) után pihenni és fogyasztani akart. Az elitnek nem érdeke a változtatás. Az olajjövedelmekből morzsákat kapó értelmiség a hatalmat átkozza, rezsimváltást követel, mely a társadalom mostani állapotában éppen úgy megsemmisítené Oroszországot, mint 1917-ben. A hatalom és értelmiség eltávolodott egymástól, holott az értelmiségnek kellene szállítania az eszméket és modelleket. Nincs alulról jövő nyomás.

Most még viszonylagos nyugodtság van Oroszországban. A politikai ellenzék gyenge, a társadalom többsége támogatja a status quo-t. Meglehet, a stabilitás középtávon is megmarad, de már látszanak a fenyegető jelek. A hatalom és a társadalom nem áll készen a nemzetközi versenyre, melynek középpontjában a humán tőke áll.

Az elit és a társadalom elvesztették a célt, az identitást, a kapcsolatot a földdel és a történelemmel. Ha nehezen is, de elfordultak a szovjet múlttól. Az Oroszországi Birodalommal való folytonosságot viszont nem állították helyre. A nyugati orientáció gyengül. A hatalomnak nincs stratégiája.

A változásokat alulról kell kezdeni, nyomást gyakorolni a hatalomra, de felülről is, fejlődésre késztetve a társadalmat.

A mostani helyzet kísértetiesen emlékeztet a 70-es évek végi, 80-as évek eleji állapotokra. Az uralkodó bürokrácia élvezi helyzetét, a viszonylagos komfortban élő értelmiség megveti a hatalmat, a nép hallgat, de növekszik a pesszimizmus. A ’80-as években gyorsan leestek az olajárak, s akkor az ország összecsuklott.

(Szergej Karaganov: Vernuty Rosssiji budusee, Vedomosztyi, 2014. 02. 26.)