Dmitrij Jefimovics Furman, a történettudományok doktora, az Orosz Tudományos Akadémia Európa Intézetének munkatársa szerint a most 80. születésnapját ünneplő Mihail Gorbacsov az orosz történelem egyik legnagyobb alakjának tekinthető. Gorbacsov megítélését sokáig negatívan befolyásolta az oroszországi társadalom archaikus mentalitása, azonban az idő múlásával mind többen értékelik az egykori szovjet elnök tevékenységének pozitív oldalát.

Mihail Gorbacsov megítélése az orosz közvéleményben ellentmondásos. Személyisége és tettei túlságosan ellentmondanak az archaikus, bár eltűnőben lévő, viszont mélyen gyökerező elképzelésekkel a jó vezetőről.

Az archaikus mentalitás számára a hatalom olyannyira fensőséges, szakrális szféra, hogy a mindennapi élet szabályai érvényüket vesztik benne. A mindennapi életben azt az embert, aki örömét leli a kivégzésekben és kínzásokban, s aki megöli a saját fiát – elmebeteg szörnyetegnek tartják. IV. Iván cárról azonban dalokat költöttek, egy pravoszláv irányzat szentnek tekinti, I. Péter szörnyűséges bálványa, amelyet a demokratikus hatalom idején állítottak, Moszkva központjában kapott elhelyezést. A férj és az apa meggyilkolása közönséges esetben bűncselekménynek számít, de vajon ki tekint gyilkosként II. Katalinra vagy I. Sándorra?

Az archaikus gondolkodásmód szerint a hatalom fő feladata a terjeszkedés, mások alávetése, minél többeket vetsz alá hatalmadnak, annál nagyobb vagy. Ezért van az, hogy a hatalmi vertikál véreskezű megteremtői, a hódító IV. Iván, I. Péter, vagy éppen Sztálin „nagyok”, a parasztokat felszabadító II. Sándor viszont „nem nagy”.

Vajon hol van Gorbacsov helye ebben a rendszerben? Sehol. E paradigma alapján, ahol IV. Iván, I. Péter, Sztálin lehetnek „nagyok”, Gorbacsov inkább egyfajta antihős.

Azt nem lehet mondani, hogy vesztes lett volna, hiszen saját maga korlátozta hatalmát, erősítette versenytársait. Nem lehet azt mondani, hogy „elvesztette a birodalmat”, inkább „elengedte” azt (harca a Szovjetunió megújításáért nem a birodalom megőrzéséért vívott harc volt). Olyan játékot játszott, amelynek nincsenek értelmezése ebben a paradigmában.

Gorbacsov helye unikális az orosz történelemben. „Nemcsak „szörnyeteg” uralkodóink voltak, hanem „normálisak” is. De nem volt egyetlen vezető sem, aki a politika részévé tette volna a normális emberi morált, aki, mint Gorbacsov, mélyen átérezte és megérezte volna, hogy elnyomni a népeket és embereket nem pusztán „veszélyes politikai következményekkel jár”, „túl sok erőfeszítésbe kerül”, hanem egyszerűen „nem helyes.” Nem volt egyetlen vezető sem, aki saját maga szabad akaratából korlátozta volna hatalmát, hogy szabadságot adjon az embereknek. Nem volt még egyetlen vezető sem, aki tudatosan rombolta volna le az általa vezetett birodalmat, hogy szabadságot adjon a népeknek. Nem volt még vezető, aki kész volt elveszteni a hatalmat, és elviselni a megaláztatást, nem engedve a maga számára kötelezőnek tartott morális elvekből.” A politikába vitt moralitás szétzúzta az amorális rendszert – írja Furman. A peresztrojka hat éve alatt Gorbacsov megsemmisítette a totalitárius rendszert, és „felszabadította a népeket.”

Az archaikus hatalomfelfogás szerint Gorbacsov – antihős. A normális emberi viszonyokat alapul véve Gorbacsov viszont egyszerűen csak egy nagy politikus, „talán a legnagyobb az orosz történelemben.”

Gorbacsovból lehetett volna Kadhafi, Mubarak, vagy egy új Brezsnyev is, ha megmarad az amorális politika normalitásánál, de ekkor veszített volna. Veresége, hatalomvesztése valójában missziója beteljesülése volt.

Gorbacsov sikerei grandiózusak. Számos nép vált szabaddá saját demokratikus államukat építve. Oroszországban sikerei szerényebbek. Az archaikus oroszországi köztudat nem értette meg. Legfőbb riválisa, Borisz Jelcin sokkal érthetőbbnek bizonyult az oroszországi lakosság számára. Jelcin jobban megfelelt az orosz archetípusnak: Jelcin foggal-körömmel küzdött a hatalomért, számára a cél szentesítette az eszközt. Jelcin utódja még inkább megfelelt ennek a szerepnek: a keménykezű vezető, aki letöri az ellenkezőket, felemeli a „térdre rogyott Oroszországot”, egyfajta „Sztálin szuperlight”.

A gorbacsovi időkben kibontakozó demokrácia később visszaesett Oroszországban. 1991-ben Gorbacsov ellensége győzni tudott az elnökválasztásokon. 1996-ban Jelcin már engedi meg, hogy hasonló eset megismétlődjék, utódja idején pedig a választások egyszerű fikcióvá silányulnak. Az oroszországi politikai rendszer a posztszovjet országok többségéhez, és a most éppen megdőlő észak-afrikai rezsimekhez hasonlít.

Az oroszországi emberek büszkék lehetnek Gorbacsovra, hogy felszabadította a népeket, hogy megmentette a világot a nukleáris háborútól, hogy létrejött az egységes Németország…

Gorbacsov a demokratikus Oroszország büszkesége. Ma már egyre többen gondolják így, sokkal többen, mint akárcsak tíz éve, s néhány évtized múltán ez még inkább így lesz.

(Dmitrij Jefimovics Furman: Peresztroivsij szebja i mir, Nyezaviszimaja Gazeta, 2011. 03. 01.)