New York – „Két iparmágnás miniszterelnökről van szó, akiket egy rendkívüli szövetség köt össze, mely régen túlnőtt országaik intézményes keretein. Silvio Berlusconi és Vlagyimir Putyin az energiaszektorban találták meg azt a terepet, ahol egyesítve erőiket, a közös célért tevékenykedhetnek. Az Eni és a Gazprom kerültek érdekeltségeik középpontjába” – hangzik a 2009-ben visszahívott római nagykövet, az amerikai Ronald Spogli bizalmas jelentése, melyet a washingtoni olasz referatúra számára készített. A beszámoló tartalmát tekintve mégis inkább súlyos vádak összességének tekinthető, amolyan bírósági bűnlajstromnak, melyet a tárgyalások első szakaszában az ügyész szokott ismertetni.

A fentiekben bemutatott „top secret” besorolású információk tartalmi igazolására a Moszkvában kibocsátott amerikai nagykövetségi iratok szolgálnak, melyek szinte szóról szóra egybecsengenek a Rómában papírra vetett gondolatokkal. Az ügyben azóta sem hangzott el semmilyen nyilvános bocsánatkérés vagy egyértelműnek tekinthető cáfolat. Washington megfigyelői, a csillagos-sávos külügy tapasztalt káderei feltehetően az igazságot írták le a két kormányfő ellentmondásokkal terhes személyes kapcsolatáról. „Sokkal inkább üzletemberek, mint államszolgák. Nem egyszerű statisztákról van szó. A két állami energetikai vállalatot – a Gazpromot és az Enit – saját céljaiknak megfelelően terelgették és alakítják még ma is” – véli a washingtoni külügyminisztérium egyik legmagasabb rangú energiapolitikai elemzője.

A WikiLeaks-en közzétett dokumentumot 2009. január 26-án terjesztette fel hazai főnökeinek a leköszönés előtt álló Ronald Spogli, akit még George W. Bush nevezett ki az Egyesült Államok itáliai nagykövetének. A terjedelmes jelentés – miként utaltunk rá – azonnal titkos besorolást kapott „Olaszország és Oroszország viszonya: Rómából vizsgálva” címmel. A sokak által irigyelt bilaterális kapcsolatot az amerikai külügyér „az energiaforrások által döntően meghatározott”-nak látta, mely akár „Olaszország biztonságát is veszélyeztetheti.”

Az előrelátó elemzés érvényességét mi sem bizonyítja jobban, minthogy másfél évvel később, amikor Putyin megszellőztette harmadik elnöki mandátumának lehetőségét, egyben fel is elevenítette a „Nyugat-Európát ellátó orosz gázrendszer” egyeduralkodásának gondolatát mint a Kreml hatalmi törekvéseinek egyik kimondott-kimondatlan alaptételét. Ugyanakkor Spogli nagyköveti jelentése külön kitér arra, hogy az Eni és a római Külügyminisztérium által katalizált kapcsolatok valódi ereje éppen Putyin és Berlusconi személyes kapcsolatában keresendő, hiszen a volt orosz elnök – úgy tűnik – valóban bizalmába fogadta olasz kollégáját. Ez a baráti kötelék az Eni belső szerkezetére is rányomta a bélyegét, így a római energiamogul egyre inkább keleti „fogadott testvéréhez” vált hasonlatossá. Az idézett beszámoló szerint a két állami kézben lévő céget kifacsarták és a szoros összeköttetésben tevékenykedő miniszterelnöki hivatalokból kézi vezérléssel irányították. Spogli egyaránt hivatkozik a „Szabadság Népe” (Popolo della Libertà – Berlusconi pártja, lényegében a Forza Italia utódszervezete) valamint a baloldali ellenzék köreiből származó forrásokra. „Biztosak abban, hogy Berlusconi és kísérete jelentős hasznot húznak az olasz-orosz energiaellátásról szóló szerződésekből.” Ezek a pénzek természetesen magánszámlákon kötöttek ki és manapság is ebbe az irányba vándorolnak – állítja az amerikai külügy, amely idézi Grúzia Rómába delegált nagykövetét is. „A tbiliszi kormány szerint Putyin személyesen jutalmat, a tervezett profit meghatározott százalékát ígérte Berlusconinak, minden megépült gázvezeték alapján, melyet a Gazprom az Eni segédletével épít ki.” A hivatkozás nem csupán a Déli áramlatra vonatkozik, hanem annak ikerhálózatára, az Északi Áramlatra is, annak ellenére, hogy az utóbbi nyomvonala eddig látszólag nem tartozott az Eni szorosan vett piacai közé. Ukrajna és Belarusz kiiktatása ellenben komoly diplomáciai segítséget kíván, miközben a Balti- és a Fekete-tenger fenekén lefektetendő gázvezeték a római partner technikai háttere nélkül megvalósíthatatlan. Mindez kezdettől fogva szembement az Egyesült Államok külpolitikai érdekeivel, és nem meglepő, hogy Washington az északi és déli orosz forrásokból származó transzportgázt az Európa nyaka köré tekeredő kötélhez hasonlította.

A jövő olasz energiapolitikáját meghatározó kérdésekről és a témába vágó stratégiai jellegű döntésekről szólva Spogli beszélgetőtársai egyöntetű véleményére hagyatkozik, akik az Eni, a Popolo della Libertà, a miniszterelnöki hivatal vagy éppen a Farnesina Palota (az olasz Külügyminisztérium történelmi székhelye) íróasztalai mögül megítélve Berlusconi oroszpolitikáját, elsőként a római kormányfő önfejűségét emelik ki. A médiacézár premier „nem kér és nem is fogad el tanácsokat, ha Moszkváról van szó. Mindennek úgy kell történnie, ahogy ő akarja.” Minden a Putyin és Berlusconi közti senki földjén, egy képzeletbeli földnyelven játszódik, ahol speciális szabályok érvényesek. A két iparmágnás viszonyát, pedig a magánhaszon határozza meg és szentesíti is egyben.

Márpedig a Berlusconi „személyes szolgálatába” állított Eni a nyilvánosságra került nagyköveti jelentés szerint valódi „hatalmi tényező.” Számos paragrafus garantálja „határtalan politikai erejét”, ennek következtében „lobbi-hálózata” sokkalta kiterjedtebb, mint jó pár más kormányzati struktúráé. Az Eni igazgatótanácsát elnöklő Paolo Scaroni közvetlen bebocsátást nyert Berlusconihoz, mely kegyet korábban csak a külügyminiszter érdemelte ki. Az Eni állammá változott az államban, de legalábbis felértékelődött szerepe jóval túltesz egy hétköznapi minisztériumén, akárcsak a Gazprom befolyása orosz viszonylatban. Az Eni nemzetközi kommunikációs igazgatója el is dicsekedett az amerikai nagykövetnek, hogy minden héten személyes kihallgatáson fogadja őt Gianni Letta, Berlusconi régi motorosa és bizalmasa, a miniszterelnöki hivatal jelenlegi vezetője. Eközben maga a római illetőségű energiamogul „az olasz politikai paletta erős emberei szerint az egyik elsődleges finanszírozója az Olaszország és Oroszország közti párbeszéd kidolgozásáért felelős agytrösztnek.” Fennáll a gyanú – írja Spogli -, „hogy az Eni fizetett újságírókat alkalmaz, a legkülönbözőbb lapoknál.” Erre az állításra rímel az Eni moszkvai kirendeltségének megkülönböztetett státusza, „mely többet ér az orosz fővárosba helyezett olasz nagykövetségnél.”

Spogli többször is elkeseredésének adott hangot tapasztalván, hogy az Örök Város politikai vezetői – beleértve az ellenzéki pártokat is – teljes közönnyel viseltetnek az orosz energiafüggőség problémaköre iránt. Sokan már nem is emlékeznek rá, de a Déli Áramlat megépültét garantáló szándéknyilatkozatot még 2007. november 22-én írták alá Moszkvában, Romano Prodi akkori olasz kormányfő látogatása alkalmával. A bolognai közgazdászprofesszor balközép kabinetje 2008-ban megbukott, és a premieri bársonyszéket elfoglaló Berlusconi volt az, aki a döntő lökést megadta a kétoldalú közeledésnek. A Cavaliere kezdettől fogva úgy tekintett az Enire mint saját vállalkozására, és a Fehér Házban ma is élénken emlékeznek arra az esetre, amikor 2008. október 10-én, a világgazdasági válság legsötétebb napjaiban Berlusconi mindenkit Eni-részvények vásárlására buzdított, mondván, hogy „még ebben az évben kiemelkedő hasznot fognak hozni!”

Manapság Washingtonban az Eni és az Egyesült Államok „történelmi” és „természetszerű” érdekellentéteit tanulmányozzák a kezdetektől egészen napjainkig, Berlusconi „hatalomátvételéig”, a Putyinnal kialakított véd- és dacszövetségig továbbá a líbiai diktátor Moamer Kadafi közelmúltbeli római látogatásig, mely messze átível az Európai Unió és a NATO határain. Az amerikai főváros külügyi elemzői egyre inkább arra az álláspontra helyezkednek, hogy a gazdaságföldrajzi konfliktusok Róma és hazájuk között Enrico Mattei, az Eni legendás alapítójának idejére vezethetőek vissza. Ebben az időszakban a Mattei elnökölte Eni kiterjesztette befolyását Afrika, Ázsia és Latin-Amerika irányába, ahol beleütközött az észak-amerikai petrodollárok előrenyomulásába. Maga Mattei 1962-ben, máig tisztázatlan körülmények között, repülőbaleset áldozata lett – sokan a CIA-t sejtették a tragédia mögött.

Az Obama-adminisztráció már azt is nagy sikernek tartja, hogy az Eni feladta összes iráni tervét, és inkább az aktuális, futó beruházásokra koncentrál. Ezek összértéke meghaladja az 1,4 milliárd dollárt! Szintén a Wikileaks tette közzé azt a dokumentumot, mely Scaroni 2009. szeptember 16-ai washingtoni látogatásának összefoglalóját tartalmazza, amikor az Eni feje „ígéretet tett a 2005-ben átadott iráni Darquain olajmező harmadik kitermelési fázisának eltörlésére.”

A Fehér Ház számára Berlusconi szerepe továbbra is tisztázásra vár. A recesszió visszavetette energiaszektort érintő hosszú távú számítások értelmüket vesztették. Ez a felfordulás segíti azokat, akik amúgy is szeretnek a zavarosban halászni. Két nemzetközileg elismert független szakértő, Julia Nanay (Pfc Energy) és Jonathan Stern (Oxford Institute for Energy Studies) egyetértenek abban, hogy az Oroszország által eszközölt hatalmas beruházások sokkal inkább politikai természetűek, mint gazdasági vonatkozásúak. Hillary Clinton egészen a WikiLeaks-bomba robbanásáig újabb és újabb kérésekkel árasztotta el moszkvai és római külképviseleteit: tudjanak meg minél többet Berlusconi és Putyin energiapolitikai szövetségéről!