Irbit Jekatyerinburgtól 200 km-re Keletre fekvő kisváros az Uralban. Korábban nem hallottam róla, pedig – azóta már tudom – jelentős gazdaságtörténeti múlttal rendelkezik: a XVII. század közepe óta itt volt az Urálon túlról Európa felé irányuló mindennemű kereskedelmi tevékenység legnagyobb gócpontja. Az irbiti vásár hetedhét országra szóló esemény volt. Az 1630-as évektől kezdve minden évben megrendezésre került, tél végén. Nagyjából egy hónapig tartott. Ez idő alatt Irbit lakossága olyan bevételre tett szert, amiből egész évben megélt. Angol, német, francia, kínai, mongol és perzsa szó színesítette az oroszt. Várostörténeti ismertetők szerint egy XIX. századi forrás rögzíti, hogy 60 millió rubel értékű áru cserélt gazdát egy-egy szezonban. Nem tudom, ezt mennyit érne mai árfolyamon, de csillagászati összegnek tűnik. A vásár idejére a lakosság száma megtízszereződött. A helyiek az év egyetlen hónapjára koncentrálták minden energiájukat. A vásározók és állataik elszállásolása, ellátása, az árusítás és raktározás biztosítása volt a feladatuk. Amikor 1775-ben Nagy Katalin városi rangot adományozott Irbitnek, épületeinek nagy része már kőből volt építve, nem fából. A XIX. században jellegzetes építészeti arculat alakult ki: a kisméretű téglákból rakott, vakolatlan épületeken a téglák kijjebb-beljebb, feljebb-lejjebb helyezésével olyan díszes hatást értek el az építészek, hogy csipkevárosnak is nevezték. Egyedülálló skanzenné válhatna a település, ha eltűntetnék az elmúlt száz év elhanyagoltságának nyomait. A transz-szibériai vasútvonal megépítésével a város elvesztette kulcspozícióját a kereskedelmi útvonalak szempontjából. Az 1920-as évek végére elhalt a 300 éves múlttal büszkélkedő irbiti vásárok hagyománya. Odalett a kiskakas gyémánt félkrajcárja. A XX. század az iparosodás irányába terelte a várost. A legkiemelkedőbb produktum az Ural motorkerékpár lett. Fél évszázad alatt több mint 3 millió példány került le a futószalagokról. A gyár ma is megvan, de mindössze 100-150 járművet gyártanak évente, jellemzően külföldi gyűjtők megrendelésére – és a márkanév már nem Ural, hanem Harley Davidson.

2014 júniusában megrendezésre került az európai orosz központok első találkozója a jekatyerinburgi Urali Föderatív Egyetem Történelem Karán. Ennek a programsorozatnak a keretében jutottam el Irbitbe. Házigazdáink nagy lelkesedéssel beszéltek a városról, mint kihagyhatatlan élményről. A kaland azzal kezdődött, hogy öt óra alatt tettük meg a 200 kilométeres utat. Ilyenek az útviszonyok. Amikor megérkeztünk, nagyot néztem: mintha egy romvárosba kerültünk volna. Első látásra nem tűnt bizonyosnak, lakik-e itt egyáltalán valaki, bár a város szélén lévő szállodánk vadonat új volt, talán mi voltunk az első vendégek az átadása óta. Amikor hozzászokott a szemem a viszonyokhoz, megláttam a romos házak egy-egy épen maradt részében a mindennapi élet jeleit. Járda nincs sehol, ezért mindenki – már aki – az úttesten közlekedik. Néha az autók elől hirtelen félre kell ugrani a sárba, ezért a legtöbben gumicsizmában járnak. Nyáron is.

Látogatásunk fő célpontja a helyi képzőművészeti múzeum volt. Amikor beléptünk, megértettem, hogy az irbiti kiskakasnak megint van egy csodálatos gyémánt félkrajcárja.

Az Irbiti Állami Képzőművészeti Múzeum három épületben helyezkedik el, a város különböző pontjain, mégpedig azért, mert a múzeum igazgatója, Valerij Karpov egyszerre akart helyet teremteni a múzeum bővülő gyűjteményeinek és megmenteni az enyészettől a város egy-egy értékes, de nagyon lepusztult, közintézménynek alkalmas épületét. Nagyjából ez a három, állami kézben lévő épület van felújítva a városban, ezek viszont csodálatosan. Dimtrij Karpov olyan, mint egy népmese hőse. Emberfeletti feladatok elé állítja magát, majd megy előre, szembenéz minden várható és váratlan akadállyal, megjár börtönt és palotát, nem adja fel és célba ér. 1971-ben került Irbitbe a városi múzeumi kiállítóhely élére. Valószínűleg ez akkoriban inkább száműzetésnek számított, nem pedig az érdemek elismerésének. Az intézmény 1971-ben egyetlen műtárggyal sem rendelkezett, csak néhány kiállító helyiséggel. Karpov feladat az volt, hogy frissen végzett művészettörténészként, egy kicsit talán büntetésből, csináljon valami „kultúrát” az isten (vagy a szovjet) háta mögötti településen. Fél év alatt összeszedett egy állandó kiállításnyi műtárgy-másolatot és -tanulmányt az Ermitázsból, a Tretyakov Galériából és más nagy múzeumokból, amik osztogatható raktárkészlettel rendelkeztek. Még két évig törte a fejét Karpov, mitől válhatna érdekessé és értékessé az irbiti galéria. Végül az az ötlete támadt, hogy mivel a Szovjetunióban nincs grafikára és metszetekre specializálódó múzeum, ráadásul grafikát gyűjteni nem olyan drága, mint például olajfestményt, legyen ez a cél. Karpov ráállt a grafikák és metszetek gyűjtésére, különös tekintettel a sorozatokra. Olyan hévvel tette, mint a legelvakultabb magángyűjtők. Húsz évvel később az Orosz Föderáció Kulturális Minisztériuma a múzeum gyűjteményét nemzeti kinccsé nyilvánította. Hogy csak a legjelesebb mestereket említsük, Nyugat-Európából képviselve van Dürer, Tiziano, Piranesi, van Dyck, Tiepolo, Goya, Oroszországból Répin, Levitán, Szerov, Kusztogyijev. 2014-ben a gyűjtemény több mint 40.000 tételből áll. Ez, ha jól számolom, nagyjából napi három műtárgy beszerzését jelenti 40 éven át, a hétvégéket is beleszámítva.

Közben persze Karpov mással is foglalkozott. Felépíttette a Louvre kicsinyített mását (legalábbis ami a belsőépítészeti megoldásokat illeti), hogy méltó helyet biztosítson a 2014. szeptember 19-én megnyílt állandó grafikai kiállításnak. Olyan tip-top a WC, hogy Európa legelőkelőbb szegletében érezhetjük magunkat. Olyan színházterme van a múzeumnak, amit bármelyik budapesti kulturális intézmény megirigyelhetne. A helyi lakosok ide járnak filmklubba, művelődni, beszélgetni, operaközvetítéseket hallgatni a milánói Scalaból, a párizsi Operából. A világ élvonalában érezhetik magukat. Az ember lélegzete eláll, amikor végigjárja a 400 metszet- és grafikai sorozatot felsorakoztató kiállítást. Karpov évekig kereste a megfelelő technikai megoldást a megvilágításhoz, ami lehetővé teszi, hogy három hónapnál hosszabb ideig is ki lehessenek állítani a műalkotásokat, anélkül, hogy rongálódni kezdjenek. Egy jeles német cég sietett a segítségére, egyedi megoldással.

Közben Karpov művészettörténeti szakkönyvtárat hozott létre, hogy kinevelje a jövő helyi művészettörténészeit. A kisebb méretű eredeti rembrandtokat, goyakat stb. olyan stabil, lefóliázott, de lapozható mappákban tárolja, amiket a város összes kisiskolásának a kezébe lehet adni, anélkül, hogy félni kellene a megrongálódástól. Karpov azt vallja, hogy a gyerekek jobb felnőttekké válnak, ha ilyen minőségű eredeti műalkotásokkal találkoznak kiskorukban.

Közben Karpov gyűjti a helyi kortárs képzőművészek alkotásait. Ezeknek is állandó kiállítóhelyet alakított ki, szépen restaurált külön épületben. Megmenti az elhunyt művészek műhelyeit, munkaeszközeit. Ezeket is kiállítja. Mert nem csak a nagyvilág elismert értékeire vevő, hanem fogékony a helyi közösségek ismeretlen, mégis világszínvonalú alkotásaira.

A legnagyobb szenzációról még nem is írtam. Az Irbiti Állami Képzőművészeti Múzeum gyűjteményében van két olyan remekmű, aminek létezéséről a XX. század folyamán nem tudott a művészettörténész szakma, aminek eredetiségét szkeptikusok és irigyek hadai próbálják megcáfolni, de aminek kedvéért ideutazott az Ermitázs és a Tretyakov Galéria mellett többek között a párizsi Louvre, a bécsi Kunsthistorishes Museum, a müncheni Alte Pinakothek, a madridi Prado igazgatója. Amiknek eredetiségét Karpov oroszországi és európai szakértők tucatjával ellenőriztette, évekig gyűjtve a pecsétes szakvéleményeket, mielőtt magabiztosan a nagyvilág elé tárta: egy óriási, 180x152,5 cm-es eredeti Peter Paul Rubens és egy 131,5x103,5 cm-es eredeti Anthonis van Dyck olajfestményt. A Rubens-kép Bűnbánó Mária Magdalénát és Márta nővért ábrázolja, 1618–1620 között készült, a van Dyck-portrén pedig Izabella Klára Eugénia spanyol infánsnő, Németalföld kormányzója látható 1628-ból.

Hogy került a két műkincs Irbitbe? 1976-ban az Ermitázs ezzel a két, másolatnak tartott, rossz állapotban lévő, szinte teljesen besötétedett képpel honorálta Karpov gyűjteményfejlesztő igyekezetét. Az első felújításra csak az 1990-es években adódott alkalom. Karpov már akkor megsejtette, hogy eredeti művekkel lehet dolga. De nem akart fejjel menni a falnak. 2012-ben újabb restaurálásra és komoly eredetiségvizsgálat-sorozatra kerített sort, majd 2014 szeptemberében a nagyvilág elé tárta a szenzációt.

Engem lenyűgöz Valerij Karpov, bár nem hiszem, hogy könnyű dolog lehet mellette dolgozni. Irbit egész jelentősége az ő vállán nyugszik. A városban ma nincs semmi érdekes, csak a múzeum komplexum. Az viszont párját ritkítja. Ilyet sehol senki nem hozott létre a világon egyedül, egyetlen emberöltő alatt, szerény állami költségvetésből, néhány fős kollektívával. Karpov börtönben is ült az 1980-as évek elején, mert túl nagy értékű műtárgyakat hozott haza külföldről. Igaz, hogy hivatalosan tette, hiszen útlevelet, vízumot, pénzt, kiküldetési határozatot kapott, mégis leültették valutával való üzérkedés miatt. De neki megérte, mert az alkotások bekerültek a múzeumba, ő meg kiszabadult és folytathatta a munkát. Láttam róla felvételeket az 1970-es évek végéről. Derékig érő haját coffban hordta. Az akkori Szovjetuniójában ez nyílt provokációnak számított. Nyilván ezért landolt Karpov Irbitben. Az első grafikákat kevés pénzért vásárolta leningrádi idős nénikéktől, akik nyomorúságos nyugdíjukat úgy próbálták kiegészíteni, hogy apránként felajánlották az Ermitázsnak a családi ereklyéket, amiket meg tudtak menteni a XX. század első felének vérzivatarában. Az Ermitázs természetesen nem vett meg mindenfélét, viszont ha grafika bukkant fel, értesítették Karpovot, hogy jöjjön, nézze meg, hátha neki kell. Karpov jött, megnézte és néhány rubelért megvette a nagy értéket képviselő alkotásokat. Ma már az egész világról szólnak neki, ha aukciókon felbukkan egy-egy grafikai érdekesség.

Az állandó kiállítás és a két XVII. századi remekmű olyan erejű, hogy a szemlélő láttukra elfelejtkezik a külvilágról és minden nehézségről, ami az Irbitbe jutást kíséri. Remélem, zarándoklathellyé válik a múzeum és a gyűjtemény megmarad Irbitben, nem veszik el a kiskakas gyémánt félkrajcárját.