„Megfogalmazódtak ugyanakkor szakmai-etikai kérdőjelek is. Tudok-e elfogulatlanul közelíteni egykori hallgatóm és kollégám munkájához, történetéhez? Tudok-e elfogulatlanul szólni a bizonyos értelemben alma materemnek tekinthető pétervári Történeti Fakultásról, s annak Oroszország Története Tanszékéről? Néven nevezhetem-e ennek a történetnek negatív szereplőit, akik ma is közöttünk vannak? Hagyjam-e „futni” gyűlöletet keltő, uszító, kirekesztő, szélsőjobboldali kollégámat, hogy az ő nevét is borítsa jótékony homály? Napjaink ruszofób közbeszédében nem szolgál-e majd akaratommal ellentétben gyúanyagként a tanulmányom?

Kérdések, amelyeket cseppnyi bizonytalanság nélkül hamar megválaszoltam magamnak. Mivel mindkét ellenérdekelt félhez pozitív élmények és tapasztalatok fűztek, ezért az esetleges  elfogultságok semlegesítik egymást. Célom pedig már eleve nem személyek kipellengérezése volt, hanem a jelenség feltárása és a mélyére hatolás, így nyugodt szívvel hagytam el a talán jobb sorsra érdemes, ám az adott esetben leszerepelt kollégáim nevét. Nem kívántam azonban ennyire kollegiális lenni a fasiszta nézeteket propagáló egyik szereplővel szemben, mert megjegyzéseit nemcsak szakmánk humanista lényege és a puszta emberi jó érzés, de a hatályos törvények ellen valóknak is gondolom. S amiképpen nem számíthat „kollegiális” együttérzésre a szintén pétervári történész, a darabolós gyilkos Szokolov, úgy nem maradhat beazonosíthatatlan egy szavakkal ölő kollégája sem. A ruszofóbia vádjától pedig nem hinném, hogy félnem kéne, mert egész életpályám ezzel ellentétes vonalon haladt, s az a mély meggyőződés táplálta, hogy az oroszellenességet csak fokozzák az el- és agyonhallgatások, a megszépítések és hazugságok.

Mindenesetre, átérezvén a téma „kényes” voltát, szokatlanságát és újszerűségét, a munkámat nagyon alaposan igyekeztem dokumentálni. Szinte skrupulózus módon, ahogy ifjú történészként is tettem. Ráadásul nem hagyatkoztam csak magamra: a tanulmányt előzetesen elolvastattam öt kiváló orosz és ugyanennyi magyar kollégával. Megnyugtatott, hogy visszaigazolták erőfeszítéseimet.

Így született meg ez a kis kötet. Nem kíván se igazságot osztani, se igazságot szolgáltatni, vagy döntőbíróként eljárni. Talán nem véletlenül talált meg e téma engem, s lehettem egy átmeneti kor viharos historiográfiai eseményének krónikása. A történet szereplői és a historiográfiai környezet a történelmi idők hozta drámai-forradalmi változások során maguk is sokat változtak. Nekem segített, hogy én ahhoz a generációhoz tartozom, amely az 1970-es években kezdte Magyországon a pályáját és nem kényszerült változtatni nézetein.

A könyvnek szakmai és hagyományos értelemben nincs „hőse”. Műfaja van. Mikrohistoriográfia. Amikor írtam, gyakran eszembe jutott Natalie Zemon Davies Martin Guerre visszatérése című korszakos mikrotörténeti munkája.[1] Neki dedikálom ezt a művet.”

(Szvák Gyula: Orosz concerto. Mikrohistoriográfiai etűd. Posztszovjet Füzetek XXIII., 2021.)