Semennyit. Erről papírom is van, ugyanis egy év alatt kétszer is elutasította a Magyar Tudományos Akadémia a történeti ruszisztika, tehát Oroszország történetének művelésére beadott pályázatunkat. Kilencéves sikeres működés után, amelynek során 51 db könyvet (köztük négy PhD-disszertációt) és 133 tanulmányt hozott létre az adható legkevesebb pénzből gazdálkodó, a 2, azaz kettő, „statisztikai főből” álló kutatócsoportunk. Persze, dolgoztak ott többen is – beleértve jómagamat -, szám szerint a végén tizenöten, de társadalmi munkában, ügyszeretetből, a tudomány iránti alázatból, munkamániából.

Nem vagyok paranoiás, nem szövögetek összeesküvés-elméleteket, nem gondolom, hogy itt az oroszokra, netán Oroszországra, vagy akár az ELTE Ruszisztikai Központjára megy ki a játék. Ennél bölcsebbnek tartom az Akadémiát, és, különben is, már több mint két éve meg lett határozva a jó irány, és mindenki tudja, tudják ezt az Akadémián is, hogy erős keleti szél fúj. Magyarán: nem a mi kutatócsoportunkat pécézték ki, nem járt jobban a többi történész közösség sem. A humántudományok, mint olyanok, jártak igen rosszul.

Nem mintha ez magyar értelmiségiként annyira vigasztalna vagy megnyugtatna. Én egyáltalán nem gondolnám, hogy a mi „improduktív világunk” ennyit érdemelne, hogy élősködők lennénk a nemzet testén, akikkel csak a baj van, de hasznot nem hajtunk. Éppen az ellenkezőjét gondolom és még sok mindent arról, aki ilyesmiket állít, vagy ilyen elvekkel csöppent döntési helyzetbe. Viszont azt sem tapasztaltam, hogy tiltakozáshullám söpört volna végig az érintett szakmai szervezeteken és kikérték volna maguknak alacsonyabb rendűvé deklarálásukat, az érdeksérelmeket. Ezek a grémiumok, ugyanis „birtokon belül vannak”, valami csak csurran-cseppen a tagjaiknak, ezért eszement ellenállást eleve nem vár tőlük az ember.

Azt sem várhatom el, hogy, mint céhbelit, képviseljenek. Mindegyiknek megvan a maga baja, a maga pályázata. Elég fáradság azzal törődni, nem beszélve arról, hogy egy akadémiai bizottságot, mint bármely szociológiai csoportot, az érdekek bonyolult láncolata fűz össze. Ma Magyarországon tisztes megélhetés, a szakma csúcsa akadémikusnak lenni, de előtte még az akadémiai doktorságot is ki kell érdemelni. Ez mind különféle akadémiai grémiumokon múlik. Jól teszi tehát mindenki, akinek hasonló ambíciói vannak, ha jól viseli magát. Zárt közösségek ezek, mindenki ismer mindenkit, mindenki bírál mindenkit. Amit ma én kapok, azt holnap te is megkapod. Persze, a tudományos tisztesség és lelkiismeret határai között.

Az én történeti ruszisztikai pályázatom is megkapta a két forduló négy bírálójától a maximum ötven pontból a maga 45-47 pontját – és egy szót sem szólhattam. Végtére is ez a 90-94%-os eredmény egész jó, bár semmire sem elég. Kutatócsoport (újra)indítására aligha. Ehhez egyébként más pályázatok kapcsán ruszista kollégáimmal már hozzászoktunk. A nemzeti történetírásokban mindig a nemzeti történelem művelése az első számú prioritás, az egyetemes történelem így szükségképpen háttérbe szorul. Minden fronton: kutatóhelyekben, pályázati pénzekben, akadémiai és szerkesztő bizottsági tagságokban. Hát még Kelet-Európa története, amelynek művelése még az államszocializmus alatt sem számított főcsapás iránynak. Oroszországról, pedig jó, ha nem is beszélünk – aminek súlyos, itt nem részletezhető, történelmi, ideológiai, politikai okai vannak.

A maximumpontokat tehát a nemzeti történelem kapja – és nincs is ezzel semmi baj. Sőt, kifejezetten hízelgő a közelükben liheghetni és nemes küzdelemben emelt fővel elbukni. E szokásos bánásmód miatt nem ragadtam volna tollat.

Az unortodox 12 pont azonban üzenet. Gondoljunk bele: ez annyi, mint 24%, többszörös évismétlés minden iskolatípusban, vagy zéró befolyás egy gazdasági társaságban. Ennyire méltatta egy ötödik akadémiai bíráló tizenötünk eddigi és ezt követő munkásságát. De nemcsak azt. Az egész ruszisztikát. 350 karakternyi „szakmai” bírálatában még azt is elvitatta tőlünk, hogy ismernénk az orosz történelem alapfogalmait, az orosz történelemtől pedig azt, hogy léteznének európai fogalmai. 5 sorban intézett el embereket, döntött a sorsukról és tette helyre magát Oroszországot.

Kíváncsi lettem erre az emberre, hiszen valamit nagyon drasztikusan az értésünkre akart adni. A súlyos szakmai döntéshez méltó módon névtelenségbe burkolózó személy nem akárki lehet. Akár akadémikus is. Sőt, igen valószínű, hogy az, hiszen az ilyen sommás vélemény nyilvánítás joga csak nekik jár (ha járhat egyáltalán). Vagy épp ellenkezőleg, egy ifjú titán, aki majd megmutatja a világnak, hogy merre, meddig, hány méter? Persze, az ily ambiciózus, határozott fiatalemberek ritkán cselekszenek valami útbaigazítás nélkül. Tudatlanságuk sosem párosul a körültekintés hiányával. Ez esetben, persze, valamiféle instrukcióra kellene gyanakodni, hiszen csak megbízta valaki, csak bekerült valahogy az akadémiai bírálói körbe. Így viszont eljutnánk odáig, hogy minősített ítéletvégrehajtók léteznek, de ez már maga lenne az összeesküvés-elmélet, amelyet – mint hitet tettem – mélyen elutasítok. (Még akkor is, ha fiatal ruszista kollégáim Magyary-pályázatait olyan formai okokra hivatkozva utasították el, amelyek nem is léteznek.) Maradjunk inkább annál, hogy valaha, valakinek a lábára léptem – ez, sajnos, kétségkívül előfordulhatott hosszú pályám során -, vagy lábára léptek az oroszok, ami – főleg utóbbi esetben – érthetően fájdalmas, de akadémiai körökben eleddig nem méltányolt oka lehet a nemtelen bosszúnak.

Mi is a lényege ennek a történetnek? Az, hogy keleti szél ide, keleti szél oda, a magyar akadémiai struktúrában innét fogva nincs Oroszországgal foglalkozó kutatócsoport. Mert az Akadémia Anonymusa így találta jónak. A baj csak az, hogy a tekintélyes tudós testület is. Hagyta, hogy egy neves bosszúálló vagy egy névtelen outsider lebunkózza a nemzetközi ruszisztika számon tartott, elismert műhelyét.

Megváltozott volna a széljárás?

(a cikk eredetileg az Élet és Irodalomban jelent meg)