Odessza

Odessza (ukránul Одеса (Odesza, [ˈɔdɛsa]); oroszul Одесса (Ogyessza, [ɔɟɛssa]); Ukrajna ötödik legnagyobb városa és legfontosabb kereskedelmi központja, erős mediterrán jelleggel és épületeiben francia és olasz hatással. Lakosainak száma: 1 012 500 (2004-es becslés). A város délnyugat Ukrajnában, a Fekete-tenger partján a Dnyeszter torkolatától 31 km-re északra, a fővárostól Kijevtől 443 km-re délre a tengerre néző teraszos domboldalakon fekszik, az ország legnagyobb tengeri kikötője és az Odeszai terület székhelye. Klímája enyhe és száraz, a januári középhőmérséklet 2 °C, a júliusi 22 °C, az éves csapadékmennyiség csupán 350 mm. (Google Map)

1905-ben a városban munkásfelkelés tört ki, melyhez csatlakozott az orosz Patyomkin cirkáló legénysége is. A felkelésnek a nagy orosz filmrendező Szergej Eisenstein Patyomkin páncélos című filmje állított örök emléket. A filmművészet máig egyik legnevezetesebb filmkockái azok, melyeken a cári karhatalom a kikötőhöz vezető nagy lépcsősoron halomra lövi a tüntető tömeget. Ugyan a mészárlás a valóságban nem a lépcsőkön, hanem csak annak közelében történt, a filmnek köszönhetően a lépcsősor az egyik legfőbb turistalátványosság Ogyesszában. A II. világháborúban 1941. augusztus 7-én a várost elfoglalta a román és a német hadsereg. A város maga is súlyos károkat szenvedett és sok halottja volt. A németek és szövetségeseik mintegy 60 000 ogyesszai lakost – főként zsidót – deportáltak, vagy mészároltak le. A város egész negyedei dőltek romba a harcok során. Ogyessza volt az első szovjet város, mely 1945-ben megkapta a hős város címet.

ODESSA 

Organisation der ehemaligen oder entlassenen SS-Angerhörigen 

„Egykori vagy leszerelt SS-tagok szervezete”

Arra a kérdésre szinte lehetetlen válaszolni – pedig erről kéne szólnia a következő soroknak -, hogy mi is volt valójában az ODESSA. A kérdés vizsgálatakor korábban szinte minden, ezzel foglalkozó történész ugyanazzal a problémával találta szembe magát, azaz nem tudta elválasztani a történelmet a mítoszoktól. Azoktól a legendás, a maguk módján már-már mitikus történetektől, amelyeknek fő terjesztői pont az egykori SS-tagok voltak. Az általuk létrehozott „alternatív” történelem nem csak az úgynevezett nemzetszocialista legenda fenntartására született, sokkal inkább a múlt megismerésének megakadályozására, mindenfajta érdemleges kutatás megelőzésére, végső soron a nyomok eltűntetésére. Ameddig a legenda él, a források hallgatnak. A legyőzhetetlenséget, tévedhetetlenséget sugárzó történetek sokkal jobban megragadják az emberek fantáziáját, mint a valós, megtörtént, s így sokszor tényleg unalmas események. A mítoszok hősöket faragnak a középszerű történeti figurákból is, örök, bár hamis emléket állítva azoknak, akik a legkevésbé sem szolgáltak rá erre. Az SS legendája a harmadik birodalom bukása után is él, sőt elevenebb, mint korábban bármikor. Ezt egyrészt annak, a többnyire angol nyelvű, „aluljáró-szakirodalomnak” köszönheti, amelyhez bármelyik utcai árusnál, vagy az arra avatott könyvkereskedőnél hozzá lehet jutni, másrészt az emberek hiszékenységének illetve annak a félelemnek, amely megakadályozza – még ma is – a múlttal való szembenézést. Ameddig ez nem történik meg – és úgy tűnik, hogy még egy jó ideig nem is fog megtörténni, az ezt akadályozó számtalan ok és körülmény folytán -, nem beszélhetünk érdemben egy korszak, egy szervezet korának lezárásáról. Innen nézve teljesen mindegy, hogy SS-t vagy ODESSA-t mondunk, és az is másodlagos, hogy utóbbi szervezet egyáltalán létezett-e. Hiszen az ODESSA története, nem magáról a szervezetről szól, sokkal inkább egy eszme továbbéléséről, a felelősök, a bűnösök segítéséről, tettesek egész soráról, akik a világ egy másik pontján békés öregségben halhattak meg, és emberekről, akik mindent megtettek az előbbiek kézre kerítése érdekében – több-kevesebb sikerrel, igaz ez általában nem (csak) rajtuk múlott. Az ODESSA megismeréséhez, megértéséhez nem csak az SS adhatja a kulcsot. Még ennél is fontosabb a Waffen-SS történetének, céljainak ismerete. Ez volt az az „elit” hadsereg, amely anyatestén belül, lényegében országként az országban működött a Wehrmachtban, illetve annak és az SS-nek a - láthatatlan – határán, szervezetileg a senki földjén. A Waffen-SS katonáira szokás mondani, hogy bár ők is katonák voltak – és ezt sokan szeretik is aláhúzni -, de igazából mégsem tekinthetők azoknak. A kezdetek kezdetén, mondhatni a náci kronológia szerint a hőskorban még önkéntes alapon léptek be a leendő mintakatonák. Mivel a hadi iskolázottság, a katonai előélet itt sosem számított, a „fekete sereg” kezdettől fogva menedéket jelentett azoknak a keményvonalasoknak, akik szaktudásuk vagy mondjuk így, együttműködési képességük teljes hiányában - egyenlőre – a Wehrmacht határain kívülre kerültek. Ennek megfelelően kezdetben olyan másodvonalbeli, de nagyfokú megbízhatóságot igénylő feladatokat láttak el, mint a koncentrációs táborok őrzése. A reguláris hadsereg fokozatos kivérzése után kerültek előtérbe Himmler fekete lovagjai mint a birodalom legkiválóbb katonái. És valóban, ha erre mód adódott, az első sorokban harcoltak - kivételes kegyetlenséggel. Természetesen az elkerülhetetlent, a bukást ők sem tudták megakadályozni, de előtte még elkövettek egy sor olyan bűntettet, amely örök időkre a bűnös szervezet részévé tette a harcoló SS alakulatokat és azok vezérkarát. Ugyanakkor ezzel párhuzamosan kialakult egy olyan legyőzhetetlenségi, „anti-lovag” eszmény, amely a háború utáni, magával szembenézni nem akaró, és nem is tudó (Nyugat)-Európában bőséges szellemi-társadalmi táptalajra talált. Ezen „igazság” meggyőződéses hívei számára, a bűnösök tettei és későbbi megmenekülésük története, csak az általuk korábban megfogalmazott - és szigorúan csak magukra értelmezett - felsőbbrendűség egy újabb bizonysága. Lám, bár az egész világ  szövetkezett az „igaz hit” védelmezői ellen, többségüket mégsem tudták elfogni, és bíróság elé állítani.

Az ODESSA története, ha hinni lehet egyáltalán a létezésében, valamikor a háború után, a nyugati szövetségesek által ellenőrzött fogolytáborokban kezdődött. Itt jöttek létre azok a sejtek, amelyek a fontos, értékes nácik kiszűrésével foglalkoztak. Azoknak egyengették az útját, akikre maguknak a győzteseknek is szükségük volt. Ezekben az esetekben - immáron sokadjára - az értékalapú politika az erkölcs elébe került. Werner von Braun, a meggyőződéses nemzeti szocialista és későbbi NASA-vezető példája mindennél jobban illusztrálja az akkori érdekeket. A patkányút kiépítésében elévülhetetlen érdemeket szereztek a keresztény egyházak is – az internacionalista kommunizmus elleni szövetség élharcosai -, hiszen nélkülük – és sok esetben a Vöröskereszt naivitása nélkül – nem bújtathattak volna több száz volt náci katonai vagy politikai vezetőt, és nem szöktethették volna őket a Vatikánba, ahonnan már egyenes út vezetett olyan - számukra – biztonságos távoli katonai diktatúrák felé, ahol a náci kor tizenkét éve alatt összegyűlt tapasztalataikat saját maguk és az aktuális rezsim érdekében sikerrel felhasználhatták. 

1972. április 12-én, Limában Friedrich Schwend ellen házkutatási parancsot adott ki a perui főváros rendőrkapitánysága. A gyanúsítottat feltehetőleg értesítették még a nyomozók érkezése előtt. Látták őt, ahogy pizsamában szórja kandallójába irodája papírjait. Az itt talált jegyzőkönyvet nevezték el később ODESSA-ügyiratnak. Az ODESSA-ügyirat valójában egy titkos jegyzőkönyv, mely egy júliusi, hatvanas évekbeli találkozót örökített meg. Nagyjából száz férfi gyűlt össze a világ minden tájáról, így Irakból, Iránból, Latin-Amerikából, az Egyesült Államokból, Kanadából, Nyugat-Európa több országából és természetesen (Nyugat)-Németországból. A jegyzőkönyv tanúsága szerint: „minden egykori SS-tagot képviselt, nemzetiségi hovatartozásra való tekintet nélkül.” Köztük voltak a „Birodalmi Biztonsági Főhivatal” (RSHA) és a biztonsági szolgálat (SD) - egykori -  „képviselői” is. Egyes figurák kiléte annyira titkos volt, hogy még a jelenlévők sem tudhattak róluk, csuklyát, fátylat viseltek a spanyolországi találkozó ideje alatt.

A jegyzőkönyv említést tesz hat egykori SS-tisztről, „akik jelenleg izraeli állampolgárok, és ketten közülük még az említett ország titkosszolgálatába is beszivárogtak. Ezek a bajtársak kizárólag csak az öt kontinensigazgató számára ismertek, és az ülésen álarcban és teljes csendben vettek részt.” Az összejövetel oka – feltételezhetően – Adolf Eichmann elrablása volt, amely a világon mindenütt sokkolta a náci közösségeket. Eichmann kézre kerítése, és elrablása során szembesültek először a volt náci háborús bűnösök Izrael állam létével. Maguk sem tekinthettek többé a zsidókra mint hontalan, alsóbbrendű, birkalelkű népre. A hatvanas évek elején az izraeli állam stabilizációjával együtt eljött a számonkérés, a szembesítés ideje is. Talán a félelem és a sorok összezáródása miatt, erejüket kimutatván leszögeztek néhány náci bölcsességet, melyek szerint „az Atlanti Charta aláírói kivétel nélkül képmutatók és életvitelszerű bűnözők” illetve, hogy „Izrael állam, ez a mesterséges és rendkívül vitatható képződmény, minthogy a második világháború után keletkezett, soha nem rendelkezett semmiféle létjogosultsággal.” Ez utóbbiakon túl kiemeltek egy további fontos célt is, azaz: „Dolgozzatok Bauer kivégzésén!” Fritz Bauer, Hessen tartomány főügyésze volt, és hivatalának 1956-os átvétele óta keresztes hadjáratot folytatott a (volt) nácik ellen. 1963-ban került sor a frankfurti „Auschwitz-perre” (1963-66),[1] amely a maga húsz vádlottjával az NSZK legnagyobb náci pere volt.

Az ODESSA létezésére tehát már 1946-ban voltak bizonyítékok. (Amerikai titkosszolgálatok jelentései alapján, feltéve ha ezek bizonyítékoknak tekinthetők.) Ezek szerint utóbbi egyfajta szökéseket elősegítő szervezet volt, melyet SS-tagok hoztak létre a háború utolsó napjaiban. Segítségével az SS leginkább a fent említett Latin-Amerikába és a Közel-Keletre menekülhetett. Miközben Wiesenthal szerint a szervezet sikeres működése után az ötvenes években megszűnt, addig az amerikai titkosszolgálatok további létezéséről számoltak be. Szerintük még 1960-ban is sor került egy összejövetelre Bejrútban. Peruban pedig az ODESSA hamis dollárbankjegyeket hozott forgalomba. A szervezetet vezetői valószínűleg Dél-Amerikából, Spanyolországból és a Közel-Keletről illetve az arab országokból irányították. Központját Kairóban sejtették. Olyan ismert nácik, mint Johann von Leers (1902-1965. március 5.),[2] Alois Brunner (1912-?),[3] Friedrich Schwend, Klaus Barbie (1913- 1991. szeptember 25.),[4] Otto Skorzeny (1908. június 12. – 1975. július 5.),[5] Erich Priebke ( 1913. július 29. -),[6] Franz Stangl (1908. március 26.-tól 1971. június 28.-ig)[7] és Aribert Heim (1914. június 28-?)[8] a háború után Damaszkuszban, Bejrútban, Madridban, Limában, La Pazban és Buenos Airesben telepedtek le. Többségüket, mint Heinrich Müllert (1900. május 28.-?), Martin Bormann-t (1900. június 17. – 1945. május 2.?)[9] vagy Josef Mengelét (1911. március 16. – 1979. február 7.)[10] sohasem találták meg. Feltételezett halálukkal az ODESSA mítosza még korántsem ért véget, hiszen egész életük mondandóját már sokkal korábban átadták az SS-nosztalgia egy következő nemzedékének.

Bibliográfia

1. Moczarski, Kazimierz: Beszélgetések a hóhérral. Bp., Európa, 1981.
2. Wiesenthal, Simon: A gyilkosok közöttünk járnak. Bukarest, Politika Könyvkiadó, 1970.
3. Wiesenthal, Simon: Az igazság malmai. Bp., Európa, 1991.
4. Friedländer, Saul: XII. Pius és a Harmadik Birodalom. Bp., Kossuth, 1966.
5. Peterschagen, Rudolf: A lelkiismeret lázadása. Bp., Zrínyi, 1962.
6. Naumann, Bernd: Az Auschwitz-per. Bp., Kossuth, 1966.
7. Schwarz, J. C.: A hóhérnak nincs arca. Bp., Magvető, 1965.
8. Goni, Uki: The real ODESSA. The Nazi Escape Operation to Peron's Argentina. London, Granta Books, 2002.
9. Forsyth, Frederick: The ODESSA file. New York, Bantam Books, 1995.
10. Bokor Péter: Mengele doktor nyomában. Bp., RTV-Minerva, 1987.