Forrás: vigado.hu

1990

A jelzett év csak a csúcspontja az újraéledt magyar ruszofóbiának, ugyanis miután Gorbacsov kiengedte a szellemet a palackból és „elengedte” Közép-Kelet-Európát, az események láncreakciószerűen követték egymást, s ezek mind egy irányba: a Nyugat felé mutattak és a „Kelettől” való megszabadulást célozták.

Ebben a folyamatban a szovjet csapatok kivonása volt az egyik legmozgósítóbb követelés, amelyet az új magyar pártok szinte kivétel nélkül mind beemeltek az első szabad választás kampányába. A legsikeresebben a győztes párt, az MDP, amely sikerét egyebek mellett Orosz István elhíresült „Továrisi konyec” plakátjának köszönhette. Mivel ez a grafika jól példázza azt, hogy bármely szovjet rezsim ellenes, tehát jogos fellépés hogyan csúszhat át szinte észrevétlenül ruszofóbiává, megérdemli, hogy kissé elidőzzünk rajta, mint e történelmi jelenség „állatorvosi lován”.

Adva van tehát egy zsíros, hájas szovjet katonatiszti tarkó. Mellette egy felirat: „Elvtársak vége”, persze, oroszul, amit azonban akkor még mindenki értett. Tudta például, hogy a „konyec” szó nemcsak a szovjet filmek fináléját jelentette, hanem annál sokkal baljósabb végeket is. Hasonlatosan a német „kaput” szóhoz. A tarkó ábrázolása, pedig – főleg katonai rekvizitumokkal felszerelve és a gyengébbek kedvéért a „konyec” szóval egyértelműsítve – nyilván nem a keresztényi megbocsájtást szimbolizálta. Sokkal inkább az aljas ösztönvilágra alapozott.

Ezt, persze, a mű készítője, a híres grafikus, nem így látta.[1] A maga nemében valóban egy bravúros műalkotásról lévén szó, van, akiket fellelkesített, van, akiket elborzasztott[2]. S tán olyanok is akadtak, akiket gyűlöletre uszított. 

 

Forrás: mult-kor.hu

2006

Ennek az évnek nem kellett volna a magyar ruszofóbia évének lennie. Minden nagyon szépen indult. Vlagyimir Putyin az év elején Magyországra látogatott, hazahozta a sárospataki könyveket, az orosz külpolitika kiemelt partnerként számított Magyarországra.[3] Igaz, magyar részről mindezt meglehetősen visszafogottan kommunikálták és a hagyományosan atlantista magyar média sem volt felhőtlenül boldog tőle, de a kétoldalú kapcsolatok kiegyensúlyozottaknak tűntek.

Hogy mindez milyen társadalmi támogatottsággal bírt? Kivételesen vannak erre nézvést is források, egyebek között az ELTE Ruszisztikai Központ által a TÁRKI Zrt-vel végeztetett reprezentatív közvéleménykutatások 2006 őszén. S ugyan a megkérdezettek 56%-a tartotta az oroszokat a magyar történelemre legnegatívabban ható népnek, 1956 50. évfordulójának előestéjén ez egyáltalán nem volt meglepő. Sokkal inkább annak számított, hogy a magyarok mintegy kétharmada támogatta a magyar-orosz gazdasági kapcsolatok fejlesztését, s majdnem ennyien a kulturális-tudományos kapcsolatokat is. Az orosz nyelv alternatív oktatásával kapcsolatban szintén igen megengedőnek bizonyultak.[4]

2006. október 26. estéjén és éjjelén azonban a mai napig nem tisztázott és titkosított körülmények között tüntetők egy radikalizált csoportja[5] – hasonlatosan a Capitolium 2021 eleji ostromához – megrohamozta és el is foglalta az állami TV épületét. S minthogy a szovjet hősök emlékműve csak egy karnyújtásnyira van a tévé székháztól, a rohamot és megbecstelenítést az sem úszhatta meg.[6] Újabb adalékául annak, hogy békésnek mondott tüntetések hogy válhatnak a csőcselék túszaivá, s hogy sarjad ki belőlük nálunk a ruszofóbia.

Forrás: index.hu

2017

2017-re a politikai elitek oroszpolitikája gyökeresen megváltozott. Pontosabban, a két szemben álló nagy csoportosulás teljes helycserét hajtott végre. Amíg a ma kormányon lévő erők ellenzékben radikális bírálói voltak a Gyurcsány-kormány oroszpolitikájának, addig 2010-től meghirdették az ún. „keleti nyitást”, amely az idők során a „baloldali” kormányok által követett irányvonalat is sokszorosan túlszárnyalta. A politikai paletta másik oldalán lévő erők egyes csoportocskái, pedig ugyanekkortól lényegében az oroszfóbiára építették a választási kampányaikat, majd lassan az egész ellenzéki térfél átvette ezt tőlük[7]. S bár óvakodtak a ruszofób szóhasználattól, a „hungaroputyinizmus” fogalmának bevezetésével és tartalommal megtöltésével, végül is belpolitikai kérdést csináltak a külkapcsolatokból[8].

Csakhogy amíg a magukat baloldaliakként öndefiniáló pártoknak (de leginkább hagyományos szavazóbázisuknak) nem áll jól az oroszellenesség, addig a jobboldali kormány támogatói is értetlenül állnak az orientációváltás előtt. Ezért a kormánypárti médiumok óvakodnak az oroszbarát megfogalmazásoktól és hajlamosak agyonhallgatni a két fél egymásnak tett gesztusait. S ezt jól kiszámítottan teszik, hiszen pl. a TÁRKI-val 2016-ban ismételten elvégeztetett orosz felmérés a lakossági támogatás visszaeséséről árulkodik.[9]

Mindenesetre a 2010-es évekre előállt egy politikatörténeti kuriózum. A magyar politikai gondolkodásban és közvélekedésben az antikommunizmussal párban járó oroszellenség ellenzéki, „baloldali” térfélen generált tüntetéseket, ahol ismét az 56-os „ruszkik haza” vezérszólam vitte a prímet.

A magyar ruszofóbia tehát köszöni, jól van. Érdekes a pályaíve a modernkorban, amely a 19. század első felének szabadelvűitől indulva érkezik el napjaink liberalizmusáig.

És 2022. február 24-től ismét új fejezet kezdődik…

 

 

Cimkék: Sárospataki könyvek, ELTE Ruszisztikai Központ, TÁRKI, TV-ostrom

Országok: