A kötet második fejezetének – amely a Háborúk és forradalmak: tények és analógiák címet viseli – központi problémája a Szovjetunió, a Vörös Hadsereg antifasiszta háborújának kérdése, amellyel kapcsolatban az elmúlt években (többnyire a kerek évfordulók kapcsán) újra kiéleződtek a viták. Ezek részben szakmai, részben pedig emlékezetpolitikai jellegű diskurzusok, bár a kettő között nem mindig lehet egyértelmű határvonalat húzni, sőt azt látjuk, hogy sok esetben éppen a hivatásos történészek a legjobb közvetítői és újratermelői az emlékezetpolitikai toposzok bizonyos elemeinek, ők azok, akik formát adnak e politikai termékeknek, akik végső soron hitelesítik ezeket, ráütve a tudomány nagy pecsétjét. Ez utóbbi különösen világos fényben mutatkozott meg Budapest ostroma és az ún. kitörés 75. évfordulója kapcsán rendezett fővárosi megemlékezések során, amelynek (egyik) szellemi atyja az az Ungváry Krisztián volt, aki régóta a szélsőjobboldal trójai falova a „polgári” történetírásban (amit eddig sajnos igen kevesen vettek észre). Legyen itt elegendő csak arra utalni, hogy Ungváry – mind a tudományos munkásságában, mind nyilvános megszólalásaiban – hol burkoltan, hol egészen nyíltan hirdeti a nyugat-európai (német) kultúra civilizációs felsőbbrendűségét, mindenekelőtt a Szovjetunióval (Oroszországgal) szemben, mintegy igazolva ezzel Németország népirtó háborúját a „barbár Kelet” ellen.[1] Ungváry szerint nem beszélhetünk a szovjetek antifasiszta háborújáról (az csak egy „sztálini” mítosz), már csak azért sem, mert – a totalitarizmuselmélet értelmében – a Szovjetunió és a náci Németország teljesen egyformák, a kettejük közt dúló élet-halál harcnak pedig a „közép-európai” kis nemzetállamok lettek az áldozatai. Arról ugyanakkor már kevesebb szó esik, hogy a két világháború között e nemzetállamok mindegyikében – Csehszlovákia kivételével – erősen antidemokratikus, fasisztoid-tekintélyelvű rendszerek uralkodtak (Horthy, Piłsudski, I. Sándor király stb.), a nemzetiségeket súlyosan elnyomó, antiszemita politikával.

Az Ungváry ideológiai irányítása alatt zajló megemlékezések egyik kulcsfogalma az áldozatiság volt – vagyis, hogy Budapest ostromának, az „értelmetlen küzdelmeknek” csak áldozatai voltak –, amely fogalom mögött eltűnnek a reális történelmi folyamatok és ok-okozati viszonyok, mindenekelőtt az, hogy ha áldozatok voltak, akkor tetteseknek is lenniük kellett. E fogalom mögött nem látszik az az elemi tény sem, hogy a Magyarország szinte totális pusztulását hozó Horthy-rendszernek, a nyilas terrornak és a náci megszállásnak végső soron a Vörös Hadsereg vetett véget – függetlenül attól, ki hogyan ítéli meg az 1945-öt követő évek társadalmi változásait. Itt érdemes rámutatni arra – s ehhez a tanulmánykötet „Sztálin és a szovjet vezetés perspektívameghatározása 1945-ben” című írása igen sok adalékot szolgáltat –, hogy Sztálin a győzelmet követően még egyáltalán nem számolt az újonnan megszerzett közép-kelet-európai térség „szovjetizásával”, a kommunista fordulattal: ez csak a hidegháború egy következő – egyre inkább eszkalálódó – szakaszában vált szükségessé 1947 folyamán.

Az Ungváry Krisztián által (is) képviselt nézet, ahogy a kötet „Győzelem – Auschwitz – emlékezet” című tanulmányából is kiderül, sem nem új, sem nem eredeti magyar vagy kelet-európai szellemi termék: főbb vonalait már a hidegháború idején kidolgozták az Egyesült Államok különféle társadalomtudományi kutatóintézeteiben. A „nemzetközi porondon” ennek legismertebb teoretikusa Timothy Snyder, aki napjaink külpolitikai kérdéseiben is rendszeresen megnyilvánul, s állítja a történelem gazdag példatárát az USA geopolitikai érdekeinek szolgálatába.[2]

A totalitarizmuselmélet egy másik jellegzetes eleme, amit Krausz Tamás több tanulmányban is bírál, az „Auschwitz–GULAG-analógia”, amely azt hivatott bizonyítani, hogy a Szovjetunió a 30-as, 40-es években maga is tervezett és tudatos népirtást hajtott végre, csak nem faji, hanem osztályalapon. Ilyen következtetésre azonban csak a források szélsőséges mellőzésével és szelektív használatával, illetve sok esetben manifeszt hamisítással (például akkor, amikor a hadifogolytáborokat szándékosan összekeverik a GULAG-gal) lehet jutni. A holokauszt nem relativizálható – és nem (csak) valamilyen elvont morális okból nem –, s ha ez mégis megtörténik, amögött mindenekelőtt emlékezetpolitikai indítékokat kell sejtenünk. A nácizmus és így a holokauszt világtörténelmileg egyedi jelenség – amely egyediség nagy vonalakban abban áll, hogy az európai civilizációban mélyen gyökerező kolonializmus és rasszizmus a történelemben először (és utoljára) fordult európai népek, azaz saját maga ellen, célul tűzve ki a zsidóság teljes (!) és a (keleti) szlávok részleges kipusztítását.

Megkötésének 80. évfordulója kapcsán a Molotov–Ribbentrop-paktum körül is (újra) felizzottak a viták, mind a hazai, mind a nemzetközi történeti irodalomban. Továbbra is jellemző az a törekvés, hogy a második világháború kirobbantásának felelősségét, vagy legalábbis annak egy részét, a sztálini Szovjetunióra ruházzák át, ahogy az is, hogy a Nyugat (mindenekelőtt Franciaország és Nagy-Britannia) szerepét a lehető legkisebbre csökkentsék Hitler szabadjára engedésében, amit ma megbékéltetési politikának szoktunk nevezni.

A vita geopolitikai szintre emelkedését jól jelzi, hogy – a történeti kérdésekben semennyire sem kompetens – EU-parlament a háború kitörésének 80. évfordulóján egy állásfoglalást adott ki, részletesen taglalva a paktum szerepét, amely kikövezte az utat a „független” nemzetek szovjet annektálása előtt.[3] Az EP ezen dokumentuma – amely utóbb a magyar tudományos élet és a média egyik fő sorvezetőjévé vált – csak a napjainkban zajló globális hegemóniaküzdelmek, a világrendszer átrendeződése, vagyis az új hidegháború (egyik oldalon a kollektív Nyugat, a másik oldalon Kína és Oroszország) összefüggésében érthető meg. Az EP-állásfoglalás harcos szovjetellenessége valójában a mai Oroszországnak szóló „üzenet” – figyelmeztetés. Amit ebből a mi régiónkban, Közép-Kelet-Európában érzékelünk – legutóbb például a prágai Konyev-szobor elbontása –, az mindezen globális tendenciák helyi lecsapódása csupán.

A náci Németország és a Szovjetunió, a „két diktatúra” 1939-es szövetségkötése a fenti értelmezésben teljesen dekontextualizálódik, vagyis kikerül a történelmi összfolyamatból, azon feltételek közül, amelyek között megszületett. Itt említhetjük például – később a totalitárius diktatúrák egyik első áldozataként interpretált – Lengyelország szovjetellenes diplomáciai manővereit, vagy éppen a müncheni szerződést, amellyel Franciaország és Anglia – a fasiszta Olaszországgal egyetértésben – feldarabolta Csehszlovákiát, s Hitlernek adományozta a Szudéta-vidéket. A müncheni döntés a szovjet–német paktum közvetlen előtörténetéhez tartozik, hiszen nemcsak az vált ekkor egyértelművé, hogy Németország kelet felé fordul, hanem az is, hogy a Szovjetunió – mely ekkor egyáltalán nem volt még felkészülve egy esetleges háborúra – elszigetelődött a nemzetközi politikában, ami miatt gyors lépéskényszerbe került (228–229.).

                                                                                             *

Krausz Tamás tanulmánykötete ebben a szellemi hangzavarban született meg. Amit mindezzel szembe tud állítani, az egyrészt a forrásokon és a forráskritikán alapuló történeti nézőpont, építve a múlt század második felének gazdag történetírói hagyományára (inspirációs forrásként említhetjük Ránki Györgyöt, Niederhauser Emilt, vagy éppen Immanuel Wallersteint, Isaac Deutschert, E. H. Carrt és Eric Hobsbawmot), és részben pedig, szubjektív-erkölcsi oldalról, a manapság már igen ritka meggyőződéses antifasizmus. Ez utóbbi beállítódás, a második világháború után egy ideig uralkodó antifasiszta beszédmód, végül áldozatul esett az antikommunizmusnak és a szovjetellenességnek – amely Kelet-Európában a rendszerváltás, de különösen a gazdasági világválság után már legalább annyira kötelező eleme a történeti szakmunkáknak és a népszerűsítő irodalomnak, mint egykor, az 1950-es években a vulgáris antikapitalizmus és a nyugatellenesség.

Krausz Tamás kötetének talán egyik fő tanulsága, ha úgy tetszik, üzenete, hogy az emlékezetpolitikával szemben – amely mindig tudományellenes, primitív és értelmetlen sablonokkal operál – a történettudománynak nem szabad feladnia a maga pozícióit, autonómiáját, még akkor sem, ha ehhez nem kedvezők a viszonyok, a politikai légkör, vagy éppen hiányzik az intézményi-anyagi háttere.