Az orosz história és a 18. századi orosz-magyar kulturális kapcsolatok szolgálatában

V. Molnár László 70 éves

Mindig nagy öröm, és persze óriási megtiszteltetés is, ha egy szakma kiemelkedő, annak fejlődésére maradandó hatást gyakorló, időtálló életművet alkotó képviselője előtt kifejezhetjük valamely jeles alkalomból nagyrabecsülésünket, s külön megtisztelő számomra, hogy Szvák Gyula professzor úrnak, a Vegyesbizottság elnökének felkérésére a kollégák, bizottsági tagok nevében a köszöntő gondolatokat jómagam mondhatom el.

Ez az alkalom most - mint valamennyien tudjuk - V. Molnár László professzor úrnak, a hazai ruszista szakma markánsan meghatározó képviselőjének – mondjuk úgy – kerek születésnapja, vagy, ahogy tréfásan-népiesen szokták mondani, László innentől nekiáll majd hetvenkedni.

De mielőtt folytatnám, hadd mondjak egy mondatot magáról a Vegyesbizottságról, arról a grémiumról, amelynek keretében a laudáció zajlik, hiszen jelentősége van annak, hogy ez a néhány gondolat éppen itt hangzik el. Ez a fórum olyan, mint a középkorban a céhmesterek tanácsa: aki tudományos teljesítményével a szakma egy adott szegmensében, a mi esetünkben a történeti ruszisztikában, kiemelkedőt alkot, tudományos fokozatot szerez, az meghívást kap ide, ami legbiztosabb jele annak, hogy a szakma elismeri, számontartja tevékenységét, hiszen túlzás nélkül ez a bizottság vált - különösen 2006 után - a hazai ruszisztika első számú fórumává – tehát Lacit, most a legjobb értelemben vett „mesterek” köszöntik.

Amikor nevezetes születésnapján valaki előtt tisztelgünk, megkerülhetetlen, hogy rápillantsunk életművére, és felidézzük annak markánsabb sarokpontjait. V. Molnár László tanár úr esetében azonban nagyon nehéz helyzetben vagyunk, hiszen olyan nagyságrendű publikációs, közéleti és oktatói tevékenység tárul elénk, hogy áttekintése napokig tartana, mégis kísérletet teszünk arra, hogy ebből szubjektív módon néhány elemet a teljesség igénye nélkül kiemeljünk, ám legalább olyan fontosnak tartjuk a számok, adatok mögött álló embert, a tanárt, a kollégát, hiszen László nemcsak nagyszerű tudós, hanem egészen rendkívüli ember is.

Ha csak teljesítményének mennyiségi oldalát nézzük, több mint három és félszáz megjelent művet jegyez, amelyek felölelik a hadtörténet, művelődéstörténet, neveléstörténet, oktatásmódszertan témaköreit, de mi őt természetesen elsősorban a XVIII. századi orosz történelem és kultúra, és a korszak orosz-magyar kapcsolattörténetének kutatójaként tartjuk számon, amely terjedelmes életművének markánsan meghatározó része. Műfajilag publikációi magába fogalják szinte a teljes szakmai spektrumot, találunk közöttük monográfiákat, egyetemi segédanyagokat, konferencia és lexikon szócikkeket, recenziókat, számos ismeretterjesztő írást népszerű folyóiratok, mint például a História és Rubicon hasábjain, fordításokat, tanulmányokat és tanulmányköteteket, szerzőként és szerkesztőként egyaránt, a konkrét címek felsorolásától most eltekintenék, elolvashatjuk azokat a Russian Studies honlapján, amelynek jelenleg is munkatársa.

Szakmai életútjának első jelentős állomása 1975-ben egyetemi diplomájának megszerzése volt az ELTE-n, amelyet alig két évvel később bölcsészdoktori értekezésének megvédése követett, ez akkor még a törökellenes Dél-Dunántúl 16. századi harcairól szólt. Az orosz témára, konkrétan a felvilágosult abszolutizmus témakörére a felejthetetlen Niederhauser Emil irányította rá a figyelmét, akinek a köpönyegéből bújtunk ki szinte valamennyien. Kandidátusi értekezését Moszkvában védte meg 1992-ben, így a fokozatszerzés legnehezebb útját választotta, kiváló orosz professzoroktól tanult aspiráns évei alatt, és ez a munkája már a később fő kutatási területévé vált orosz-magyar kapcsolattörténetről szólt, és először Oroszországban jelent meg 1994-ben, ezt 2000-ben követte a magyar kiadás.

Diplomája megszerzése után a Kaposvári Tanítóképző Főiskolán tanított tanársegédként majd adjunktusként, már itt oktatott orosz kultúrtörténetet. 1986-tól a Zrínyi szakkönyvkiadó felelős szerkesztője lett, több mint 30 kötetet gondozott az itt töltött 5 év alatt. 1990-től az Országos Közoktatási Intézet tudományos munkatársaként folytatta pályafutását, ahol a pedagógusképzés megújításán, és a történelemoktatás módszertanának korszerűsítésén dolgozott, 1993-tól már főmunkatársi minőségben. 1996-tól került a PTE Tanárképző Intézetébe, ahol elsősorban nevelés és művelődéstörténetet tanított, de itt is voltak kontaktológiai specializációi. Számos hazai és külföldi tudományos testületnek a tagja, a Vegyesbizottságon kívül például a Nemzetközi Történelemdidaktikai Társaságnak, a Szláv Filológiai Társaságnak, a Ruszisztikai Egyesületnek, és a Dobroljubov Társadalomtudományi Körnek. Ismeretterjesztő tevékenységéhez hozzáhozzátartoznak a rádiós és televíziós szereplései is, így például a Tudóra, vagy a Tévémagiszter műsoraiban történő fellépései. Több mint félszáz előadást tartott hazai és külföldi konferenciákon, mindig jelentős visszhanggal. Tanári munkáját 1999-ben miniszteri dicsérettel ismerték el, a PAB-ra benyújtott pályázataival egy ízben első, két ízben második díjat ért el.

Túl az életrajzon és az imponáló számokon, hadd osszam meg a kollégákkal néhány személyes impressziómat Lászlóról, amelyek tudásáról és emberségéről legalább annyit mondanak, mint a száraz statisztikai adatok. A 90-es évek közepe óta ismerjük egymást, 1996-tól volt jelen a Pécsi Egyetem életében, magam akkor még a Szekszárdi Főiskolán tanítottam az Ormos Mária-féle doktori program kissé túlkoros hallgatója voltam. Tapasztalhattam, ismerve akkor már addig megjelent műveit, hogy tanárként, előadóként is milyen rendkívüli hatást gyakorol környezetére. Közös konferenciáinkon megfigyelhettem logikus érvelését, elképesztő szakmai felkészültségét, udvarias, de nagyon határozott vitakultúráját, gondolatait világosan, egyértelműen szabatos megfogalmazásban kifejtő előadásmódját.

Hallgatói imádták élményszámba menő előadásait, az auditórium mindig megtelt, ha őt hallgathatták a Tanárképző Intézet szerencsés hallgatói. Lászlónak van egy képessége, amely őt népszerű oktatóvá, előadóvá tette: primer forráskutatásra épülő, és magas szintű orosz nyelvtudáson alapuló témáit hihetetlenül érdekesen, élményszerűen tudta előadni, olyan történeti diszciplína iránt tudott lelkes érdeklődést kelteni, amely hazánk rendszerváltás utáni enyhén vagy erősebben ruszofób légkörében bravúrnak számított, híveket szerzett a szakmának. Olyan témákat vitt be a tudományos közgondolkodásba és az ismeretterjesztésbe, oktatásba, amelyek korábban fehér foltnak számítottak a tudomány térképén. Ki hallott korábban arról, hogy Balugyánszky Mihály aktívan részt vett a XIX. századi orosz tudományos élet alakításában I. Sándor és Miklós cárok idejében; ki gondolta volna, hogy Nagy Péter asztalára Tokajról kerültek a finom borok, aki aztán orosz kolóniát is alapított itt. Ki ne hallgatna szívesen előadást Nagy Katalin cárnőről, vagy éppen az orosz tudomány géniuszáról, Lomonoszovról, és a sort nagyon hosszan folytathatnánk. Felfogása a történelemről példaértékű és követésre érdemes: eszerint a történelemnek mindenekelőtt érdekesnek kell lennie, a história szenvedély, művelése pedig hivatás.

Emberileg pedig nem tudok arra más kifejezést találni, minthogy megható, hogy amikor megrendült az egészsége, nevezzük nevén, elvesztette látását, akkor is lejárt Pécsre, elévülhetetlen érdemei vannak ebben szerető és nagyszerű feleségének, Puszpán Zsuzsannának, aki megmutatta, hogy bajban kell igazán társnak lenni, lekísérte férjét vonaton, karonfogva vezette, és ott ült mellette előadásain. Laci valamennyire - kerülve a nagy szavakat - hivatásának áldozata, hiszen alapbetegségét, amelynek eredménye egészségének tönkremenetele lett, egy oroszországi tanulmányútja során szerezte. Elhivatottságát hallgatói és kollégái egyaránt nagyra értékelték. Emberi szerénységére jellemző, hogy mit jelent a V. betű a neve előtt, azt magam is csak 10 évvel ezelőtt, Szili Sanyi laudációjából tudtam meg. Rokonságát a Vörösmarty családdal sohasem verte nagydobra, nem kívánta, hogy a nevéért tiszteljék, azt szakmai munkájával kívánta kivívni, és érte is el.

Egy konkrét történetet engedjetek meg végül, ami, mint cseppben a tenger mutatja László munkásságát és annak hatását. Az a megtiszteltetés ért 2018-ban, hogy jómagam és kutatócsoportom adhattuk ki László 2008-2018 közötti évtizedének szellemi termését, 18 nagyszerű írását, amelyek többsége először a Valóság című folyóirat hasábjain látott napvilágot. Felesége Zsuzsa gyűjtötte számunkra az anyagot, mi pedig szerkesztettünk, címlapot terveztettünk, forrásokra pályáztunk, tettük a dolgunkat. Magát a technikai szerkesztést egy nagyon tehetséges volt diákom végezte, Bene Krisztián, aki ma már a BTK dékánhelyettese és szenátora, de már akkor is intézetigazgató és tanszékvezető volt alig 40 évesen, a második világháborús szovjet – francia kapcsolatok kutatója révén került műhelyünkbe. A szerkesztés azonban valamiért ezúttal nem haladt, kezdtünk kicsúszni az időből. Amikor rákérdeztem ifjú kollégámra, hogy hol akadt el, bevallotta, hogy most nem szerkeszt - hanem olvas; V. Molnár László írásait. Te ezek …. jók, mondta, egy olyan kifejezést használva, amelyet laudációban nem feltétlenül szoktunk kimondani. Annyira megtetszett neki a kötet tartalma, hogy csak az után látott munkához, hogy egytől egyig valamennyi írást végigolvasta. Beszippantotta az anyag, az írások stílusa, olvasmányossága, érdekessége, szakmai színvonala, és a tárgyalt témák különlegessége. Végül is a 2019-ben megjelent kötet egyik legsikeresebb kiadványunk lett, több recenzió született róla, és azon ritka könyveink egyike, amelyből - bár eleve magasabb példányszámban jelent meg - utánnyomást kellett rendelnünk. Laci meghatottan hálás telefonja csak hab volt a tortán – ami a „van értelme ezt csinálni” érzésével töltötte el az embert.

Zárásképpen annyit, hogy biztos vagyok abban, hogy ha valaki a XVIII. századi orosz kultúrával, vagy éppen a korszak orosz-magyar kapcsolattörténetével, kontaktológiával szeretne foglalkozni, akkor annak több száz év múlva is V. Molnár László műveivel kell majd kezdenie.

Isten éltessen Laci, magam és az egész ruszista szakma nevében, maradj még sokáig köztünk!

Bebesi György

(Elhangzott a Magyar-Orosz Történész Vegyesbizottság Magyar Tagozatának ünnepi ülésén, 2022. február 3-án.)