Az 1969-ben született Alekszej Ivanov az egyik legnépszerűbb kortárs író Oroszországban. A közönség nemcsak regényeiről, hanem a közreműködésével készült filmek okán is ismerheti. Ő a forgatókönyvírója Pavel Lungin 2009-es A cár című filmjének (IV. Iván és II. Filipp Kolicsov metropolita konfliktusáról), amely, mint a jó bor, évek múltán vált igazán jóvá; s az ő hasonló című regényéből készült a nagy sikerű A geográfus elitta a földgömböt című film Konsztantyin Habenszkij főszereplésével.

Alekszej Ivanov ízig-vérig uráli író, A geográfus... az Urálban játszódik, részben a városban, részben a természetben, a fenséges Csuszovaja folyón; ahol folyton jelen van, és magába szippantja az odaérkezőket az Urál szelleme; a vad természet, a sziklás folyó, a manysi sziklarajzok, a misztikus vogul zene, elnéptelenedett házak, az egykor ott élt emberek nyomai.

Ivanov történelmi regénye, a 2000-ben elkészült, de csak hosszú hányódás (nyikhaj kritikusok akadékoskodása) után először 2003-ban megjelent (2012-re némiképp átdolgozott), kezdetben sok negatív kritikát kapó, mostanára azonban szinte egyöntetűen elismert (idén megkezdődik ekranizációja is, a leendő film rendezője Szergej Bodrov lesz) Párma szíve szintén az Urálba viszi az olvasót, ezúttal a 15. századba. Az uráli vogulok még nem árnyak, hanem nagyon is élő, hús-vér emberek. Az „orosz földeket egyesítő” Moszkva és szövetségesei folytatnak harcot a titokzatos, a mesék világát idéző vogulokkal a Kő (azaz az Urál) birtoklásáért.

„A Rusz lassan az Urálra támad. Az Urálban – nem vad népek élnek, az Urálban – erdei pogány fejedelemségek, ősi tajgai világ, vad és meghökkentő az ideérkezők számára. Itt nem hisznek a lelkek megváltásában, hanem a sors komor isteneihez imádkoznak...Vajon meghódítja-e ezt a homályos világot az idegen Jézus Krisztus? Vajon az itteniek orosszá válnak-e? És az oroszokból helyiek lesznek-e?” - olvasható a könyv ajánlójában.

A „démoni, kőlelkű”, állatbőrben járó vogulok e hegység ősi urai. A hegyeken túl már az ő zord isteneik döntenek az emberek sorsa fölött. Legendás humljaltokkal (olyan ember, aki addig nem halhat meg, amíg el nem éri célját) és lamijákkal (kortalan, sötét szemükben az Urált tükröző varázslónők) találkoznak a nyugati hódítók, szarvasokon vágtató ugor hontok (hadak) biztosítják a manysik uralmát. A könyv nyelvezete amúgy szokatlan, talán nehéznek is mondható a benne előforduló nagyszámú finnugor és török elem miatt, de a magyar olvasónak kedves a sok előbukkanó manysi szó.

A történet kezdetén Jermolaj Uszty-Vym-i fejedelem titokban független és hatalmas államról álmodik az Urálban. A novgorodi uskujnyikok lassan kiszorulnak az Urálból, Moszkva egyelőre még messze van. Jermolaj a fiát, Mihail-Mihant uráli uralkodónak készíti, manysik nevelik (nevelőnője, Ajcsejl mintegy megtestesíti az uráli Aranyasszonyt), manysiul tanul, a fiút elvarázsolja a permi-ugor mesevilág, s a felesége is egy manysi lamija lesz. Mégis, sorsa arra ítéli, hogy az Aszika fejedelem vezette manysikkal hadakozzon, aztán Moszkvával szemben próbálja megvédeni az Urált. A vogulok a kisebbik rossz: „A vogul gonoszság, átkozott, varázserejű, magas és fényes, mint egy égő fenyő, mégis emberibb volt, mint a moszkvai gonoszság, amely...mint az égő tőzegmocsár, füstöt lélegzik és elpusztítja maga alatt a földet.”

„Politikai” értelemben persze Mihail-Mihan elbukik, de végül az Urál, Észak szelleme és mentalitása mindennél erősebbnek bizonyul. Az Urál „lelke” beleivódik a születő orosz népbe, mint a tajga fenyveseinek illata az emberi bőrbe. Azzal együtt is, hogy az oroszok meghódítják, krisztianizálják, de a jövevények is végül „eluráliasodnak”. „Ha megváltozik is a külső, a név, a szer, a lélek megmarad annak, ami volt.” – mondja egy vogul sámán. Minden lázadás, voluntarizmus hiábavaló, a dolgok mennek úgyis a maguk útján.