Az oroszországi finnek legnagyobb, kompakt csoportját a múltban az ingermanlandi finnek alkották. Az ingermanlandi finnek nyelve a finn nyelvjárások keleti ágához tartozik. Ingermanland területére a finnek a 17. századtól kezdve költöztek be nagyobb számban. 1617-ben, a sztolbovói békében Svédország megszerezte Ingermanlandot Oroszországtól, ennek következtében jelentősen megváltozott a terület etnikai képe,  mivel a pravoszláv vallású (karél, orosz, izsór) lakosok jelentős része Oroszországba vándorolt (mint például a tveri karélok ősei), Stockholm pedig igyekezett lutheránusokkal benépesíteni ezeket az újonnan megszerzett földeket. Így kerültek finnek   Ingermanlandba, ahol a 17. század végén többséget is alkothattak. Ingermanland a Nagy Északi Háború (1700 – 1721) eredményeképpen került az Orosz Birodalom fennhatósága alá.

Főként a lutheránus egyházra épülve jött létre a finnek fejlett iskolai-közművelődési hálózata. A lutheránus finnek között már a 19. században igen elterjedt volt az írni-olvasni tudás.

1917 után a szovjethatalom támogatta a finnek kulturális önrendelkezését, ez a szovjet nemzetiségi politika egészen '30-as évek közepéig működött (bár az erőszakos kollektivizációval szembeni ellenállás miatt már a ’30-as évek elején repressziókra került sor az ingermanlandi finnek ellen is, a második világháborút megelőző években pedig stratégiai okora hivatkozva telepítettek ki finneket a határövezetből). 1937-ben betiltották a finn nyelvű oktatást, 1938-ban a lutheránus egyházközösségek működését. 1941 augusztusában a Leningrád környéki finnek deportációjára vonatkozó utasítást fogadott el a szovjet katonai vezetés, de ezen parancs teljes végrehajtására már nem jutott idő. A második világháború idején az ingermanlandi finnek egy részét (mintegy 60 ezer embert) deportálták a finn hatóságok. A háború végén Helsinki Moszkva követelésére kiadta a deportált finneket a Szovjetuniónak, ám azok nem kapták vissza korábban élvezett jogaikat, és széttelepítették őket. 

Amint az a táblázatból is kitetszik, az oroszországi finnek számára katasztrófálisan alakult a 20. század. 1897-ben még 143 ezer volt a számuk (nem idevéve az akkor Orosz Birodalomhoz tartozó Finn Nagyhercegséget), ami jelentősen lecsökkent a ’20-as évekre. A ’30-as évek elején némi fellendülés volt észlelhető számukban, de a második világháborús tragédiát nem tudták kiheverni. Számuk majd felére csökkent, ráadásul a ’60-as évektől az asszimiláció is jelentősen felgyorsult körükben. Ma már oroszországi finnek kétharmada nem is beszél finnül. 

Megjegyzendő, hogy az orosz és szovjet népszámlálások – különösen a ’30-as években - nem mindig húztak éles határt a finnek és a karélok közé. A finnek számának gyarapodása a ’30-as években például annak köszönhető, hogy Karéliában – miközben a karélok száma a hivatalos statisztika szerint élesen csökkent – sokakat „finnként” vettek számításba.

A finnek településterülete Oroszországban: az 1897-es népszámlálás szerint a finnek túlnyomó többsége (130 ezer fő) az orosz többségű (82 %) Szentpétervári kormányzóság területén élt. Itt a 130 ezer finn a lakosság 6 %-át alkotta (arányuk legmagasabb a Carszkojeszjelói járásban volt, ahol a népesség negyedét tették ki).

Az 1926-os népszámlálás szerint az oroszországi finnek 99,7 %-a a Leningrádi kormányzóság területén élt (itt a népesség 4 %-át alkotva). Ezen kívül Murmanszk kormányzóságban is számba vettek 1700 finnt (7 %).

Az 1959-es népszámlálás szerint már csak az oroszországi finnek 28 %-a élt Leningrád megye területén (20 ezer fő, a népesség 2 %-a). Karéliában ekkor 27 ezer finnt regisztráltak (4 %), azaz többet, mint Leningrád megyében (Karéliában egyébként először az 1937-es népszámlálás mutatott ki 14 ezer finnt, holott az ezt megelőző, 1926-os népszámlálás szerint finnek nem éltek Karjalában).

A 2002-es népszámlálás szerint 14 ezer finn él Karéliában és csak alig 8 ezer Leningrád megyében. Ennyi maradt a valaha 130 ezres ingermanlandi finnségből.