30 évvel ezelőtt rendezték meg az első olimpiai játékokat egy szocialista országban. A moszkvaiak számára a nagy esemény leginkább a hiánygazdaság lélegzetvételnyi felfüggesztését jelentette. Olyan korábban nem látott áruk jelentek meg a polcokon, mint a Fanta, a Pepsi, japán gyártmányú magnókazetták, egyszer használatos műanyagpohár, finn tubusos mustár. Az állandó sorban állástól elcsigázott szovjet állampolgár számára mindez egy másik, jobb élet tárgyi megnyilvánulásai voltak. A vágyott, a gyűlölt-imádott Nyugat egy-egy darabja.

 1980-ra már senki se hitt a szovjet minőségjelzésnek. A boltokban ugyan 4 rubelért lehetett kapni MK-60-as kazettákat, de senki se vette: élvezhetetlenül recsegett, és a magnó is gyakran bekapta a szalagot. A Sony kazetta ára pedig 25 rubelt kóstált, és csak feketén lehetett hozzájutni.  Így amikor megjelent a 9 rubelbe kerülő Maxell, illetve BASF márkájú kazetta, szinte azonnal felvásárolták az egész készletét.

Nem kisebb szenzáció volt az eldobható műanyagpohár. Az olimpia előtt kétfajta pohár volt ismeretes: az egyik a bombatámadást is átvészelő, gyakorlatilag törhetetlen csiszolt üvegpohár, a másik a társánál jóval kevésbé strapabíró papírpohár, mely ugyan ökológiai szempontból megfelelt a mai kor követelményeinek amennyiben már az ember kezében elkezdett lebontódni, folyadék megtartására alkalmatlannak bizonyult, amit úgy próbáltak átmenetileg orvosolni, hogy több poharat raktak egymásba. Az Olimpia műanyagpohár ellenben megtartotta mind a forró, mind a hideg italt. Ekkor még a mai kor biomániájában szenvedő ember aggályai, mely szerint a műanyag egészségtelen anyagokat bocsát ki, nem homályosította el a könnyű , ám mégis tartós pohárból való szürcsölés örömét.

A szépszámú dohánykedvelőknek azonban mégse a kazetta és a műanyagpohár tette emlékezetessé az Olimpiát, hanem a Marlboro megjelenése, mely a férfiasság etalonjának számított. Nyomába sem járhatott a Nyugaton szintén népszerű Winston, Lucky Strike, Chesterfield. A Marlboro olyannyira áhított márkának számított, hogy még a dobozát is nagy becsben tartották, házilag próbálták minél hűebben utánozni. Hogy meghosszabbítsák a doboz élettartamát, belülről strandszatyor darabkával bélelték ki. A Marlboro-rajongókat az se zavarta, ha a dobozban Prima, vagy jó esetben is a bolgár gyártmányú Rodopi volt. A lényeg, hogy a jellegzetes piros-fehér Marlboro dobozból lett előhúzva a szál cigi.

A kiürített Moszkvában mindenhol az Olimpiai Misa medve mosolygott a külföldiekre, akik taxi híján leginkább metróval közlekedtek. A Játékok idejére a méltán híres metróállomásokat még jobban kicsinosították, sűrűbben közlekedtek a szerelvények, gyorsabb lett a mozgólépcső, angolul is bemondták az állomások neveit, a kriptafényú metrószerelvények hirtelen fényárban kezdtek el úszni, és már az egyszeri jegyeken is több nyelven megjelent a felirat: „ticket”, „Billet de transport”, „fahrkarte”. Ezeket aztán sokáig őrizgették az emberek az íróasztalt borító üveg alatt.

Az Olimpia természetesen nem hagyta érintetlenül a divat világát sem. A városba érkező külföldieknek köszönhetően megjelentek a kordbársony nadrágok, a széldzsekik és az edzőcipők. Már 1979-ben megkezdték az Adidas importálását, ami ugyanolyan státuszszimbólummá vált, mint a Marlboro a dohányosok körében. Adidas edzőcipőben sportolni azonban szentségtörésnek számított. Kemény büntetésre számíthatott az a könnyelmű gyerek, aki Adidasban merészkedett le az udvarra focizni. Az Adidas kimenő cipő volt. Randevú, vendégség, diszkó volt az a terep, ahol Adidasban lehetett csillogni. Mint minden mást is, az Adidast is hamisítottak. Az eredeti mellett hamar megjelentek az Adidasa-k, az Adidos-ok és társaik.

A fogyasztói társadalom szelleme kiszabadult a palackból nem kevés fejtörést okozva ezzel a vezetőségnek.  Sok-sok híresztelés, városi legenda terjengett a Nyugatról hozott áruk körül. Például, hogy a rágógumiba kis borotvapengét rejtettek, sőt lábra kelt egy olyan rémhír is, hogy az import farmerektől nemi betegséget lehet kapni, a Nyugaton gyártott kabala állatkával ellátott polókon első mosás után a kedves Misa maci egy vérengző vicsorító medvévé változik. Mindezek a rémhírek kevés szovjet állampolgárt riasztottak el a hőn vágyott nyugati termékektől, melyektől ma roskadozik Moszkva, és melyek mégsem hozták el a boldogság kék madarát…