OROSZVALOSAG.HU


Andrej Szaharov az orosz történelemről

  |  2010-07-21 15:51:27  |  
Gyóni Gábor

Andrej Szaharov az orosz történelemről

Az orosz történelem csak az európai részeként értelmezhető?

 Andrej Szaharov az orosz történelemről

 

Andrej Nyikolajevics Szaharov orosz akadémikus, az Orosz Tudományos Akadémia Orosz Történeti Intézetének igazgatója a Kultura TV-csatornán tartott előadást „Oroszország mint a világ civilizációs folyamatának része” címmel. Az alábbiakban ezt ismertetjük röviden.

 

Szaharov szerint, bár az orosz történelemnek megvannak a maga sajátosságai, mégis, azok az interpretációk, amelyek Oroszországot kívül helyezik a világtörténelem általános  menetéből („Oroszországot megérteni nem lehet.”), inkább ideologikus, mesterséges jellegű próbálkozások, hiszen Oroszország folyamatos kölcsönhatásban volt/van más civilizációkkal, elsősorban a Nyugattal. I. Péter és utódai, de Lenin és Sztálin is „utolérésben és megelőzésben” gondolkodtak, tehát a Nyugathoz képest határozták meg Oroszország helyét a világban.

Manapság ismét hallhatók olyan vélemények, miszerint az orosz történelmet, az orosz fejlődést nem lehet ugyanazokkal a kategóriákkal és értékekkel leírni és mérni, mint a nyugati fejlődést. Az orosz értékek sajátosak, és nem azon törvényszerűségek alapján értelmezhetők, mint a világ más részein - mondja manapság sok orosz vezető közéleti és egyházi személyiség.

Ezek a törekvések arra szolgálnak, hogy az orosz fejlődést, az orosz embert, az orosz öntudatot eltávolítsák a világban észlelhető általános értékektől. Mindeközben megint csak arról beszélnek, hogy a cél az „utolérés és megelőzés”, azokat a standardokat kell elérni, amik Nyugaton is megvannak.

Az kétségtelen, hogy minden nép és ország a maga külön útját járta, járja be a történelem során, s hogy minden nép történelmében megvannak azok a momentumok, amelyek csak maga számára értelmezhetőek, de ez Oroszország esetében sem kirívóbb, mint más országoknál.

Az emberiség történelme mégis közös (genetikailag az emberi faj jól kimutathatóan egy nyugat-afrikai populációtól származik), a technikai innovációk (pl. a kerék) kontinseken áthaladva az emberiség közös kincseivé váltak, Eurázsia népei folytonos kölcsönhatásban éltek egymással.

Az európai-orosz történelem párhuzamosságára példa az egyházi reformokat szorgalmazó eretnekmozgalmak majdnem egyidejű megjelenése Európában és Oroszországban a 15-16. században.

Hasonló párhuzamosság figyelhető meg a földrajzi felfedezések vonatkozásában. Szinte egyidőben Kolumbusszal, Magellánnal, a korábban ismeretlen területek föltárásával zajlik az orosz földrajzi térség kiterjesztése is. Szibéria, az Amúr, Alaszka felfedezése időben nagyjából egybeesik az európai felfedezésekkel Indiától Ausztráliáig, azaz az orosz expanzió is ezen közös európai fejlődés keretein belül írható le.

Ma az emberi fejlődés csúcsának a demokráciát tartjuk, ahol széles néptömegek vesznek részt a politika alakításában, ahol a szabadság, emberi jogok, civil társadalom számítanak alapértékeknek. A demokráciák kialakulása hosszú történelmi fejlődés eredményeképpen zajlott, s Szaharov szerint az orosz történelmi fejlődés is ezt az utat követte, míg a ’90-es években végül célba ért.

Az emberi érdek mozgatta a történelem motorját, ennek alapja pedig a magántulajdon, amely segít kiteljesíteni az ember alkotó erejét. „Ahol nincs magántuladon, nincs szabadság.” De ha ez így van, hogyan értékeljük 1917-et az orosz történelemben, amely megsemmisítette a magántulajdonon alapuló rendszert?

1917 sok orosz számára valódi áttörést jelentett, mert bár a 20. század elején a sztolipini reformoknak, az urbanizációnak, a vasútépítésnek, a gazdasági fejlődésnek voltak eredményei, de az akkori Oroszország mégiscsak szegény, szerencsétlen ország volt, ahol a lakosság jelentős része nyomorban élt.

Ezen emberek, a „megalázottak és megszomorítottak” számára 1917 valódi áttörést jelentett, a szovjethatalom olyan rendszert valósított meg, amely közel állt ideáljaikhoz. Gondoljunk azokra a memoárokra, amelyeket a Sztálingrádi Traktorgyár építői hagytak maguk után a ’20-as, ’30-as évekből. A főként falvakból érkező gyárépítő férfiak és nők közül sokan saját elhatározásukból érkeztek Sztálingrádba, szegényes viskókból vagy barakkokból, aztán saját lakásokat kaptak, ahol a falból meleg víz folyt. „Ezek az emberek el voltak ragadtatva, hogy náluk van vízvezeték, hogy a 20. század 30-as éveiben házaikban volt normális toalet és civilizáció. Ez számukra kolosszális áttörés volt, boldogság volt számukra.” És ezek az emberek valóban támogatták azt a rendszert, amely 1917 után épült ki.

Mégis, azok a civilizációs modellek, amelyek eltávolodtak a nyugati trendektől, zsákutcába juttatták Oroszországot. Miért bukott meg például a Szovjetunió? Sokan azt mondják, az amerikai titkosszolgálat ármánya miatt, mások Brezsnyevet, Gorbacsovot, Jelcint hibáztatják, pedig csak arról van szó, hogy ez a rendszer nem állta ki az idők próbáját: adott ugyan meleg vizet és kommunális lakást, de nem volt képes biztosítani azt a komfortot, életvitelt, szabadságot és jogokat, amiket a fejlett országok polgárai élveztek. Végül is az állami tulajdonra épülő gazdasági rendszer, a tervgazdaság, az egypártrendszer eltűntek a történelem színpadáról.

Ma sok vita folyik arról, hogyan lehet értékelni a ’90-es éveket az orosz történelemben, de a legfontosabb mégis, hogy ezekben az években visszatért Oroszországba a magántulajdon, a piaci viszonyok, az emberek szabadsága és jogai, a szólásszabadság, a gyülekezési szabadság, a sztrájkjog.

A fejlettebb országokban azonban sikerült létrehozni egyfajta egyensúlyt a piaci viszonyok és a szociális érdekek között, ami a ’90-es évek orosz vezetésenek nem sikerült.

Oroszország sokáig csak a nagy civilizációk peremvidékén húzódott meg. Az európai civilizáció csak a 16-17. században lett a világ vezető ereje, maga mögé utasítva a nagy kínai civilizációt. Az európai civilizáció is több alrégióra oszlik, a tulajdonképpeni centrum mellett a Balkán, Közép- és Kelet-Európa általt képviselt perifériára, és egy harmadik zónára, amely csak minimális kapcsolatot tartott fenn a görög-római világgal.

Oroszország időnként a második, időnként a harmadik zónához tartozott, de a hatalmas területeket magába foglaló Orosz Birodalom vagy Szovjetunió sem írható le egyetlen egységes civilizációs mezőként. Egészen más a Baltikum, vagy a Kaukázus és Közép-Ázsia mentalitása, annak ellenére, hogy egyetlen államba tartoztak ezek a régiók, s mindegyik a maga módján hozzájárult az orosz civilizáció fejlődéséhez. Vegyük például Finnországot, amely 1809-ben lett Oroszország része. A finn területek csatlakozásakor itt városi önkormányzatok voltak, törvények által garantált szabadságjogok, nem volt jobbágyi röghözkötöttség, és ez szintén Oroszország volt.

Milyen faktorok határozták meg az orosz fejlődést? Az egyik legfontosabb a geográfiai és klimatikus tényező. Oroszországban a vegetációs időszak csak 5 hónap, szemben az európai 9 hónappal. A jobbágyok röghözkötése az orosz nép szörnyű átka, s ma azt hangoztatják, hogy olyan gonosz emberek, mint Rettegett Iván, a gonosz bojárok és nemesek 1581-ben a György-napi szabad költözés felfüggesztésével röghözkötötték a parasztságot, de ez csak féligazság – véli Szaharov. Mert a parasztok röghözkötése nélkül nem lett volna orosz hadsereg, s a parasztokból valahogyan ki kellett sajtolni azt a csekélyke termést az orosz állam és hadsereg fenntartásához -  ilyetén módon tehát klimatikus okokkal magyarázható a jobbágyi röghözkötés.

Másfelől Oroszország geográfiai értelemben nyitott térség – legalábbis a Kárpátok -  Kaukázus – Urál – Fehér-tenger koordinátarendszerben – amely nemcsak a hideg északi szeleknek ad szabad utat, de itt halad át az Ázsiából Európába vezető folyosó és nyitott nyugati irányból is. Ezért az orosz állam kénytelen volt nagyobb erőforrásokat védelmi célokra fordítani, akár az agrárnépességre rakott extra terhek árán is. Végső soron ez volt az orosz expanzió motorja előbb a Volga-Urál vidék, majd Szibéria, a Fekete-tenger, a Kaukázus, Közép-Ázsia felé. Szaharov szerint egyetlen ország fejlődésére sem gyakorolt olyan erős hatást a külpolitikai faktor, mint Oroszország esetében.

Egy másik fontos tényező a demográfiai faktor: a 16. században Oroszországban a népsűrűség 2-3 fő / km² volt, ugyanez Lengyelországban 20 fő / km², Franciaországban 40 fő / km². Az új területek meghódításával kolonizáció vette kezdetét, s az orosz parasztnak könnyebb volt otthagyni korábbi rossz földjét és átmenni egy jobb jövőt ígérő területre. A kolonizáció, az állandó népességmozgás szintén az orosz fejlődés egyik jellemző momentuma.

Az orosz fejlődés fontos sajátossága a soknemzetiségű jelleg. Már a középkori Rusz is soknemzetiségű volt, egyetlen más európai országra sem volt jellemző hasonló etnikai tarkaság. Később, a Volga-vidék és más területek meghódításával az etnikai tarkaság mellé vallási sokszínűség is párosult.

Ami a személyiségek szerepét illeti, a Rusz vezetőinek (Oleg, Igor, Olga, Szvjatoszlav, Vlagyimir, Bölcs Jaroszláv, Vlagyimir Monomah) pozitív megítélése aligha vitatott. A későbbi korok uralkodóinak értékelése már korántsem egyértelmű. Hogyan lehet például ítélkezni IV. Ivánról? Egyesek szerint nagy uralkodó volt, már-már szent. Mások szerint despota, aki az opricsnyina eszközével saját népe ellen folytatott terrort, kiirtotta Oroszország legkiválóbb embereit, saját korábbi szövetségeseit, feldúlta Novgorodot.

Szaharov szerint, ha az orosz történelmet a világtörténelem folyásába ágyazva szemléljük (s ha az individuum érvényesülésének lehetőségét veszzük alapul mérceként), akkor IV. Iván, annak ellenére, hogy elfoglalta Kazányt és Asztrahányt, kitérítette medréből az orosz fejlődést. IV. Iván uralkodása idején az individualizmus mértéke olyan alacsony szintre süllyedt, hogy az opricsnyina rettenetét még évtizedekig, de az is lehet, évszázadokig nem tudta kiheverni az ország. Oroszország feldúlása, az intellektuális elit megsemmisítése, a trónörökös meggyilkolása mind-mind a zavaros időszak magvait hintették el. „Íme egy példa arra, milyen szerepet játszik a személyiség egy ország történetében.”

Vagy itt van I. Péter, progresszióként vagy regresszióként értékelhető tevékenysége? Ha az individuum szerepét tekintjük sarokkőnek, akkor bizony I. Péter tevékenysége is igen sok kérdést vet fel. Persze, I. Péter felépítette Pétervárt Amszterdam mintájára, elfoglalta a Baltikumot, kitűnő hadsereget teremtett kényszersorozással, manufaktúrákat alapított jobbágyi munkával. I. Péter olyan életet akart teremteni Oroszországban, mint amit Hollandiában, Angliában látott, de nem értette meg, nem akarta megérteni, hogy a nyugati élet alapja a szabadság. I. Péter reformjait IV. Iván eszközeivel valósította meg, könyörtelenül elbánva ellenfeleivel, saját fiát is megöletve. Fia, Alekszej az óvatos reformok, az evolució pártján állt, hasonlóan az „óvatosan pragmatikus” Alkeszej Mihajlovics cárhoz.

I. Péter tevékenysége tehát egyaránt pozitív és negatív elemeket hozott az orosz fejlődésben.

II. Katalin, „ez a nyugati nő”, a nyugati felvilágosodás legnagyobb alakjait olvasva kormányozta Oroszországot. II. Katalinnak világos elképzelései voltak az ország megreformálásáról, de végül, félve az orosz nemességtől, a palotapuccspoktól, nem hagyhatta figyelmen kívül a nemesség érdekeit.

Végül II. Sándor cár vált igazi reformerré, megvalósítva a jobbágyok felszabadítását, jókora késésssel, ám ő a bal- és jobboldali ellenzék kereszttüzébe kerülve végül tragikus véget ért.

A 20. században sok jelentős szereplő volt az orosz történelemben, II. Miklós, Sztolipin, Vitte, Lenin, de talán mégis Sztálin a kor legfontosabb személyisége. Sztálin már a 20-as évek végén revízió alá vette Lenin elképzeléseit, aki megértette, hogy represszív módszerekkel nem lehet sikeresen megváltoztatni Oroszországot. A NEP bevezetése az éhínség végét jelentette, felélénkült a meztőgazdaság és az ipar, az egyéni érdekek is érvényesülhettek.

Sztálin számára ez megengedhetetlen volt. Az ő példaképei IV. Iván és I. Péter voltak, a felülről, vaskézzel irányított modernizáció.

Az orosz történelemben a személyiség fontos szerepet játszott, de egy olyan centralizált állam esetében, mint Oroszország, ez nem is csoda. Kialakult a képzet, hogy az államot csak centralizált módon lehet irányítani, mint azt II. Katalin is írta. A 18. században ez még lehet, hogy érvényes is volt, s bár a 20. században megváltoztak a körülmények, a mentalitásban azonban megmaradt, részben egészen máig, hogy az államot csakis centralizált módon lehet csak vezetni.

Manapság sokat beszélnek a nagy Oroszországról, Oroszország nagyságáról, de mit is kell érteni ezen? Egyesek azt mondják, régen tiszteltek és féltek minket, hatalmas ország voltunk, hatalmas hadsereggel, erős iparral, nagyszerű oktatási rendszerrel, az első űrhajóst küldve a kozmoszba stb., stb. Mások szerint, bár mindez igaz, de az eredmények mégiscsak egy elmaradott, szegény országban valósultak meg, végső soron az emberek kárára.

Oroszország nagysága – véli Szaharov – az emberek nagyságán alapszik. Az emberek komfortérzete, személyes szabadsága az alapja egy ország nagyságának. Hiszen nem azért élünk, hogy féljenek minket.

 

(tvkultura.ru)


 
 

 

Cimkék: Andrej Szaharov
Országok: Oroszország
Megosztás:
Add a Facebook-hoz

 

Oroszvalosag.hu | Impresszum  |  Kapcsolat