A II. világháborút a Vörös Hadsereg a PPS géppisztollyal fejezte be, és bár jól szerepelt a fegyver a harcok során, hamarosan a stafétabotot egy másik, mára már a laikusok körében is ismeret lőfegyver vette át, nevezetesen az AK-47-es Kalasnyikov. Ezzel egy új korszak vette kezdetét, legalábbis ami a fegyvertörténetet illeti. 

A legfontosabb kérdés a töltény, ugyanis meg kellett találni a köztes utat a tűzerő és a megfelelő lőtávolság között, ami azt jelenti, hogy a pisztolylőszerrel üzemelő géppisztolyok tűzerejét ötvözni kellett a puskák nagyobb töltényének teljesítményével. A németek e terén is jeleskedtek. A Sturmgewehr köztes lőszert tüzelt. Az orosz hadseregben hamar felismerték az újfajta lőszer előnyét, és megkezdték a saját fegyverük kifejlesztését is. Az újonnan kifejlesztett fegyverek magukkal hozták az új harcászati eljárásokat is, és úgy nézett ki, hogy az oroszok végleg leteszik a géppisztolyokat. Ez illeszkedett is a trendbe, hiszen az olyan modern hadseregekben, mint amilyen a NATO, fokozatosan cserélték le a géppisztolyokat előbb puskatöltényt tüzelő automata fegyverekre, majd később kis kaliberű lőszerrel működő fegyverekre. Problémát jelentett azonban pl. a harcjárművek személyzeténél, a légideszantcsapatoknál a relatíve hosszú AK-47-es gépkarabély használata.  Ezeken a helyeken elegendő lett volna egy kisebb, önvédelemre kiválóan megfelelő pisztolylőszert tüzelő automata fegyver. Így készült el a Kalasnyikov gépkarabélynak egy behajtható válltámaszos változata. Ez azonban csak átmeneti megoldás volt. A 70-es évek végén aztán megszületett egy rövidebb csővel rendelkező prototípus, az AKSZU-74. Ez ugyan alkalmasabb volt az említett helyeken, de az újabb kihívás, a terrorizmus, megint csak újabb fegyvereket kívánt.  Mivel némi eltérés figyelhető meg az emberáldozat megítélésének kérdésében, ami a Nyugatot és Oroszországot illeti, az új fegyvertípusok tekintetében is más-más utat választottak. Oroszországban rendészeti feladatokra is hadi fegyvereket használnak, jóllehet lőszerük nem feltétlenül biztosítja, hogy csak a célszemélynek okozzon sérülést.

De térjünk vissza a terrorizmus előtti időkre. A 70-es években már egyre élesebben artikulálódik az igény a klasszikus értelemben vett géppisztolyra. A felvetett kérdésekre a fegyvertervező családból származó Jevgenyij Dragunov elképzelései adták meg a választ. A géppisztolyához a 9 mm-es Makarov töltényt választotta, és PP-71 (Пистолёт Пулемёт) névre keresztelték.  Időközben azonban a hadsereg elállt a fegyver rendszeresítésétől. 1974-től leváltották az addig használt 7,62 mm-es töltényt tüzelő Kalasnyikov gépkarabélyokat a vadonatúj 5,45 mm-es AK-74-esekre. Ennek a fegyvernekkészült el azután a rövidített változata (AKSZU), amely alkalmasnak bizonyult azokra a feladatokra, ahová a géppisztolyokat gondolták. A 90-es évekig így a kérdés megoldottnak látszott. Ekkor felkérték az ekkor már 70 éves fegyvertervezőt (rá egy évvel halt meg), hogy dolgozza át a PP-71-t, amit a mester meg is tett. Ennek lett az eredménye a PP-91 Kedr (Конструкция Евгения Драгунова). A géppisztoly az orosz belügyi szervek használatába került, és nagy népszerűségnek örvendett. A fegyver mintegy 800 lövést tudott leadni percenként. A csőhossza 120 mm, ami 100 méteres lőtávolságot tesz lehetővé. Egyetlen, ám komoly szépséghibája azért volt a kis kedvencnek: a Makarov lőszer teljesítménye hagyott némi kívánnivalót maga után.  Ezen javítandó, lecsökkentették a lövedék tömegét, a lőportöltetet viszont megnövelték, és a kezdősebesség is nőtt (410 m/s szemben a korábbi 315 m/s-mal).  Ez lett a PP-9 Klin, mely egy egyszerű felépítésű géppisztoly, kis darabokra szétszedhető, ami megkönnyíti a tisztítást.  A következő lépés a PP-90 volt, amely egy könnyen összecsukható és gyorsan harckésszé tehető fegyver volt. Ergonómia szempontjából viszont igen szerény eredményeket mutatott, és az összecsukható konstrukcióból fakadóan a megbízhatósággal is akadtak gondok. A látványos kudarc után született meg az alaposan továbbfejlesztett PP-93-as modell. Komoly változtatás volt, hogy megszüntették az összecsukható funkciót, és az ergonómiáján is javítottak, még ha első ránézésre hasonlított dobozszerű elődjére. Válltámasz része ugyan kicsi, de mivel a tüzelés közbeni elmozdulás csekély, nem szükséges a vállhoz szorított célzás. A hangtompítóval bővíthető fegyver tömege mindössze 1,47 kg, csőhossza 195 mm, tűzgyorsasága 800 lövés percenként, és elődjétől eltérően nem csak sorozatlövésre alkalmas, de egyesre is, ráadásul mindkettőben meglehetősen pontos. Kis mérete miatt előszeretettel használják nem csak az orosz belügyi szervek és a rendőrség, de a csecsen felkelők is. Városi harcra és bűnözésre egyaraánt ideálisnak bizonyult.

Az izsevszki fegyvergyár, az IZHMAH más utat választott.  (Az izsevszki technikumban tanult Dragunov is.) Ők az 5,45 mm-es AKSZU fegyverhez nyúltak vissza, hiszen a Kalasnyikov-rendszerű fegyver használatát minden katona ismerte, így a kiképzésre nem kellett külön energiát, időt és főleg pénzt költeni. A modernizáción átesett fegyver neve PP-19 Bizon lett, amit rögtön négy űrméretben is elkészítettek.

 Az egyik újítás a műanyag tár volt, melyben spirális alakban helyezkedtek el a lőszerek, és amely úgy csatlakozott a fegyverhez, mint egy gránátvető: majdnem a csőtorkolatig előrenyúlik. A fegyver azonban hamar megmutatta gyermekbetegségeit, de ne lőjük le a poént.  Folyt. köv.