Amikor a Magyar-Szovjet Baráti Társaság és a Magyar-Orosz Baráti Társaság történetének egy tíz éves periódusát próbáltam feltárni, számomra koromnál fogva nem ismert történelmi időszakot, néhány nagy műveltségű és értékes embert ismerhettem meg. A levéltári kutatásokból és a velük folytatott beszélgetésekből a két nép történetének és a baráti társaságoknak egy olyan időszaka rajzolódott ki, amely mindkét társadalom számára történelmi jelentőségű volt. Tulajdonképpen az MSZBT és az MOBT története híven tükrözi a két nép kapcsolatát, közös sorsát. Sokak számára már a megalakulás időszakának megítélése sem egyértelmű. Míg hosszú évekig felszabadulásként ünnepelte a magyar társadalom, addig egy másik álláspont szerint 1945 nem a felszabadulás éve volt, hanem a szovjet befolyás kezdete.

Az MSZBT alapító tagjai őszinte hittel, tiszta szívvel tettek és akartak tenni a két nép barátságáért. Hittek abban, hogy a magyar embereknek meg kell ismerniük Tolsztoj regényeit, Csajkovszkij zenéjét, jeles orosz festők alkotásait. Fontosnak tartották, hogy megismerjük a szovjet film-és színházművészetet, táncművészetet, balettművészetet. A magyar emberek előtt egy eddig kevéssé ismert kultúra tárult fel. Ha végig tekintünk a társaság történetén, látjuk, hogy a történelem eseményei, valamint annak hatásai jól nyomon követhetőek a társaság életében. A párt a Rákosi-érában fokozatosan vonta befolyása alá a társaságot, mintegy „transzmissziós szíjjá” alakítva azt. Felépítése és működése hasonlóvá kezdett válni a párt működéséhez. Véleményem szerint a párt úgy tekintett a társaságra, mint ami hatásos eszköz lehet a társadalom mélyebb rétegeinek megszólításában. Megszűnt az egyéni tagság, az emberek a munkahelyeiken, az iskolákban akaratuk ellenére is tagokká váltak. A tagcsoportok létrejöttével és azok számának fokozatos növekedésével a társaság gigantikus méreteket öltött. Minden olyan szervezet, amely túlnő önmagán, Drucker úr szavaival élve „ha galaktikus szemmel vizsgáljuk, olyan lesz, mint a fekete lyuk, önmagába esik bele és szétveri saját magát.” Vagyis egy idő után önmagára is veszélyes lesz. Úgy vélem azzal, hogy a társaság egy gigantikus szervezetté formálódott át az évek során, abból több kára származott, mint haszna. Ez a gigantikus méret hátráltatta a munkájában, sokkal nehezebben mozdult meg bármilyen féle újításra, melyet, mint tudjuk már a VIII. országos értekezleten 1986-ban meghatároztak.

Fokozatosan épült ki a bürokrácia, ha csak arra gondolunk, hogy az MSZBT-nek hány osztálya volt: az Agitációs és Propaganda Osztály, a Tömegmozgalmi Osztály, a Külügyi Osztály, a Kulturális Osztály, és a Gazdasági Osztály. Nem is beszélve a majdnem kétezres számot elérő tagcsoportokról. Mindez azt is jelentette, hogy az eredeti nemes célok elérése egyre nehezebbé vált a bürokrácia szorításában és lassan a társaság a párt elvi irányítása mellett, a párt céljainak a megvalósításáért dolgozott, a párt szervezeteinek egyikévé vált. Sorsa egybefonódott a Magyar Szocialista Munkáspárt sorsával.

A társaság a párttól anyagilag is függővé vált. Mivel megszűntek az egyéni befizetések előtérbe került a párt általi finanszírozás. Az 1980-as évek közepén, az ország akkori romló gazdasági helyzete a társaság akkori pénzügyi helyzetére is rányomta bélyegét. A társaság bevételeinek jelentős része, 85 %-a állami támogatásból, és csak mindössze 15%-a származott saját bevételeiből. Ez arra ösztönözte a szervezetet, hogy korszerűsítse a gazdálkodást, törekedjen az állami támogatás megtartására, valamint növelje saját bevételi forrásait, folytassa a kiadói és vállalkozási tevékenységet és alkalmazzon térítéses szolgáltatásokat.

Az 1980-as évek második felében nagy horderejű változások mentek végbe mind a magyar mind a szovjet társadalomban. Az embereknek elegük lett a hidegháborúból, a fegyverkezési versenyből és abból, hogy mindig megmondták nekik, hogy miről mit kell gondolni. Gorbacsov volt az, aki felismerte a változások szükségességét és tevőlegesen is hozzájárult ahhoz, hogy a Szovjetunióban és Kelet-Európában is visszafordíthatatlan politikai és társadalmi átrendeződések történjenek. Ezeknek az átrendeződéseknek a hatására a két nép egykori „megbonthatatlan és örök barátsága” lazulni kezdett. Ezekben a bizonytalan időkben kevéssé volt fontos a kulturális kapcsolatok szinten tartása. Így lassan a Magyar-Szovjet Baráti Társaság létjogosultsága is megkérdőjeleződött. Véleményem szerint a társaság nem ismerte fel időben a változások irányát, így nem is tudott alkalmazkodni ahhoz. Más részt viszont mivel ekkorra már szinte mindenben a párttól függött, úgy gondolom már nem is volt lehetősége a változásra. Erre az időszakra teljesen elveszítette újszerűségét és kezdeményezőkészségét, és háttérbe szorult azoknak a céloknak a megvalósítása, amelyekben az alapítók 1945-ben még őszintén hittek. Vajon választhatott-e volna másik utat a társaság? Egy olyan utat, ahol nem a párt akaratának végrehajtója, hanem mint egy független szervezet működik. A kérdés szerintem költői, de érdemes elgondolkodni rajta.

Az akkori kultúrpolitika egyik nagy hibája véleményem szerint is abban rejlett, hogy a nyugati kultúrát teljesen kiszorította. A hivatalos ideológia a kultúrát támogatandó, megtűrt és valamint tiltandó kategóriákra osztotta fel. Szent-Györgyi Albert úgy gondolta, a magyar-szovjet kapcsolatok kiszorítják a nyugati kapcsolatokat. Nagyon jól tudjuk, hogy a kultúrpolitikában kirekeszteni a másikat nem lehet, illetve lehet, de annak eredménye az, hogy az a kultúra folyamatosan tönkremegy és elszigetelődik. Ez a fajta egyoldalúság, erőltetettség nagy mértékben hozzájárult ahhoz, hogy a magyar kultúra a nyugati kultúrától erőteljesen elszigetelődött. Pedig Zilahy Lajos a társaság megalakulásakor így fogalmazott: „Megalakulásunk nem azt jelenti, hogy az egész magyar szellemi élet mereven kelet felé fordul. Semmi okunk sincs megtagadni azt a műveltségünket, amely a múltban a nyugati, de tiszta forrásokból táplálkozott. A jövőben is fel fogjuk keresni azokat a forrásokat a világ minden táján, amelyekben az emberi szellem magasabb rendűsége jelentkezik. Nem merevségről van szó, hanem ellenkezőleg, a merevség megtöréséről, mert hiszen eddig csak egy irányba nézhettünk”.

Egy másik fontos kérdés volt, hogy valójában mennyire tudott „részt venni” az emberek mindennapi életében? Ha őszinték vagyunk, belátjuk, hogy a társaság által szervezett kiállítások, előadások, vitaestek és más események a magyar társadalom csak egy szűk rétegéhez jutottak el. Hiába volt milliós tagsága, az emberek nagy többsége nem önszántából lett a tagja. Ez megmutatkozott az 1971 előtti tagok számában is, valamint a rendszerváltás után ismét bevezetett egyéni tagság következményeképpen is. Jól látható, hogy milyen kevés ember az, akinek valóban fontos volt az, hogy a társaság céljait magáénak tekintse.

A nyolcvanas évek közepétől felélénkültek a reformfolyamatok. Fokozatosan kialakult a többpártrendszerű, demokratikus Magyarország. A többpártrendszer kialakulása a megalakuló számos civil szervezet létrejötte kedvező feltételeket teremtett a reformtörekvések számára, mely ugyanakkor a hagyományos baloldal sokszínűségét is megmutatta. A nyolcvanas évek végére az MSZBT-n belül is voltak olyan erők, akik fel akarták számolni a társaságot, mint a múlt egyik csökevényét. Az 1988-as választások előtt az MSZBT-be az apparátuson keresztül „begyűrűződött a fellazítás”, a régiekkel szembeni bizalmatlanság. „Akik éppen olyan szerencselovagok voltak, mint a másik oldal, csak ezek így akartak tüntetni, beépülni az új rendszerbe.” Tehát nem csak a „külső” tényezőket kell figyelembe venni. Az interjúk során vált számomra világossá, hogy az MSZBT „berkein” belül is voltak olyanok, akik igenis haszonszerzés céljával, azon dolgoztak, hogy a társaság végleg, jogutód nélkül számolódjon fel. Hiszen, ha azt az űrt, ami így keletkezett volna, sikerül más módon, más formában betölteni, akár hasznot is húzhattak volna belőle. A társaság által végzett munka nem kérdőjelezhető meg. Azokban a nemes célokban, melyeket az alapítók 1945-ben kitűztek, még ekkor is sokak számára fontosak voltak. Úgy gondolom a társaság által végzett munka rendkívül nagy jelentőségű volt. A rendszerváltozás történelmi szükségszerűség volt, de szembeötlő, hogy mint azt már korábban is említettem, a milliós tagságból, a rendszerváltás után mindössze néhány tucat ember maradt. Ők voltak azok, akik őszintén hittek a társaság eredeti célkitűzéseiben. Hová lett az a sok ember, amellyel a társaság mindig is büszkélkedett? (Arra is gondolhatunk, hogy sokan elhagyták a süllyedő hajót.)

Úgy vélem azonban, a tagság számának csökkenése törvényszerű volt. Feltételezem, hogy a rendszerváltás mindenképp alapjaiban kellett, hogy megváltoztassa a társaságot. Az embereknek nem kellett semmi olyan, amely szovjet vagy orosz. Emlékezzünk azokra a plakátokra, amelyeken a „ruszkik haza” felirat szerepel, és amellyel tele volt az ország. A magyar társadalomban felerősödött a ruszofóbia, amelyről Drucker Tibor úr is beszélt. A ruszofóbia mindig is létezett a magyar társadalomban, és ma is sokan vannak olyanok, akik mindenféle megfontolás nélkül „ki nem állhatják” az oroszokat. De miért is van ez? Véleményem szerint, 1956 örökségének hatását is meg kell vizsgálni. 1956 emléke, Nagy Imre kivégzése a magyar emberek emlékezetében összefonódott a bevonuló orosz tankok képével.

Az MSZBT rengeteg munkát fektetett abba, hogy kialakítsa és elmélyítse a két nép barátságát, a kulturális kapcsolatokat fejlessze. Most újra nem sorolom fel azokat a tevékenységeket, amelyeket véghezvitt. Ez elvitathatatlan. De ez messze elmaradt azoktól az elképzelésektől, melyet az MSZBT megálmodott. A rendszerváltás után a társaságnak valójában a diplomáciai kapcsolatok révén sikerült talpra állnia. Az orosz nagykövetek segítették, támogatták az új Magyar-Orosz Baráti Társaság munkáját.

Az újonnan alakult politikai pártok igyekeztek mindentől elhatárolódni, ami a rendszerváltás előtti időkben gyökerezett. A Magyar Szocialista Párt soha nem vállalta fel, hogy a Magyar Szocialista Munkáspárt jogutódja. Ha ezt megtette volna, talán segíthette volna a társaságnak a túléléséért való küzdelmét. A nehézségek ellenére a Magyar- Orosz Baráti Társaság megalakult és folytatta elődje a Magyar-Szovjet Baráti Társaság munkáját. A körülmények és az eszközök mások, de a célok változatlanok.

A rendszerváltozás okozta fordulat jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni. Az 1989. december 16-án összehívott IX. országos értekezleten elhangzott, hogy ezek után a társaság már nem lehet egyetlen egy párt „kiszolgálója”. Az új alapszabály egyik leglényegesebb újítása az egyéni tagság ismételt bevezetése. Keresték a választ arra, hogy a megváltozott társadalmi körülmények között, hol lesz majd a társaság helye? Úgy gondolom, lehet némi párhuzamot vonni 1945 és 1989 között. Természetesen a hasonlóságot nem a megtörtént eseményekben látom. Hanem magukban a  „változásokban”. 1945-ben és 1989-ben is változások előtt állt az ország. Ha nem is azonos mértékű, hisz tisztában vagyunk azzal, hogy teljesen más „változások” mentek végbe, de mindkét alkalommal volt néhány ember, hazánk jeles értelmiségei, akik megértették, tenniük kellett valamit azért, hogy az országot „megmentsék”, hogy utat keressenek egy jobb világ megteremtése érdekében. Szent-Györgyi Albert nem sokkal a halála előtt a következőket mondta: „Nem voltam politikus. De engednem kellett. A kialakult helyzetben az országot kellett megmenteni… Éreztük, hogy az új Magyarországot csak úgy lehet felépíteni, ha az oroszokkal megértjük egymást… Ezért - a barátság, a jobb megértés érdekében – hoztuk létre a Magyar-Szovjet Baráti Társaságot.”

Drucker úr 2015-ös találkozásunk alkalmával egy Népszabadság cikket adott a kezembe, melyben arról írtak, „ma minden bizonnyal megszűnik a Magyar-Szovjet Baráti Társaság.” 1990. szeptember 14-ét írtunk ekkor. Az erre a napra összehívott országos elnökség feladata lett volna az, hogy kimondja a társaság jogutód nélküli feloszlatását. A cikkből kiderül, míg 1989-ben kétezer tagcsoporttal rendelkezett a társaság, addig 1990 szeptemberére már eggyel sem. A vállalatok, munkahelyek megszűnésével ezek a tagcsoportok mind szétestek. Ezért erre a rendkívüli értekezletre már nem is küldtek meghívókat, hanem a különböző napilapok közlemény-rovatában hirdették meg a tanácskozás időpontját. Erre próbált meg reagálni Drucker úr a társaság tiszteletbeli elnökének Straub F. Brúnónak írt levelében, melyben kifejtette miért nem ért egyet az MSZBT feloszlatásával. „Nem hiszem el, hogy népem érdekei kívánnák meg ezt az állásfoglalást. Nem vagyok biztos abban, hogy a Szovjetunió népeinek önrendelkezési jogára hivatkozva, a Gorkij fasorban kellene megkezdeni a Szovjetunió felszámolását. Amíg az ENSZ és a nagyhatalmak – meg okos kormányok által kormányzott szerencsés népek – elismerik a Szovjetunió létét, amíg az Egyesült Államokban, a Brit Királyságban nem oszlatták fel az ott működő baráti társaságokat, nem látom szükségesnek, hogy én másként ítéljem meg a helyzetet. Persze értem az Ön helyzetét, és érzékelem az Önre nehezedő nyomást. Felkavaró és nem spontán indulatok korában szükséges azonban igazán a higgadt, bölcs döntés…”

Egy másik fontos momentum volt, amit meg kellett vizsgálnunk, és amely a társaságra is közvetlenül hatott, az az 1989-ben bevezetett idegennyelv-oktatási reform, amelyben eltörölték a kötelező orosznyelv-oktatást. Az orosz nyelv propagálása, tanítása mindig is a szervezet egyik fontos feladata volt. Ezzel a reformmal, melynek akkoriban annyian örültek, súlyos hibát követett el az akkori politika. Akkor nem gondoltak abba bele, hogy ez milyen negatív következményekkel fog majd járni. Számos orosznyelv tanár veszítette el munkáját, és a magyar oktatás szegényebbé vált egy kontinensnyi ország, történelmi nép nyelvének megismertetésével.

Az elmúlt évtizedekben úgy gondolom, a dolgok a helyükre kerültek, bár ezt sokan megkérdőjelezik, és a politikát ma is inkább összemossák a kultúrával. Az orosz irodalom, az orosz zene, az orosz kultúra elfoglalta méltó helyét, az őt megillető helyet a magyar emberek tudatában. Édesanyám az általános iskolában az 1970-es évek elején még kötelezően tanulta az orosz nyelvet. A 2000-es évek végén viszont, mégis az ő hatására kezdtem el érdeklődni az orosz nyelv és irodalom iránt. Jó példa ez arra, hogy valóban voltak pozitív hatásai is azoknak a törekvéseknek, amelyek a Magyar-Szovjet Baráti Társaság és a Magyar-Orosz Baráti Társaság is képviselt.

Egy dolog bizonyos. Jöhetett bármilyen politikai éra, a rendszerváltás, a társaság mindig „talpon tudott maradni”. Mindig voltak, maradtak olyan emberek, akik tovább vitték elődjeik példamutató munkáját, kiket nem a nyereségvágy vezérelt. A társaság Magyar-Orosz Művelődési és Baráti Társaság néven ma is aktívan tevékenykedik. A mai magyar-orosz kulturális kapcsolatok előmozdításának, fejlesztésének egyik meghatározó alappillére.

Mai nap is azt gondolom, hogy a Magyar-Szovjet Baráti Társaság és a Magyar-Orosz Baráti Társaság által kitűzött célok még mindig időszerűek. Sajnos a mai magyar fiatalok nagy többségében még mindig jó részt ismeretlen az orosz kultúra, tehát bőven van mit tenni ezen a területen. Ehhez a munkához kívánok a mai Magyar-Orosz Művelődési és Baráti Társaságnak kitartást, hogy legyen sikere a kitűzött célok elérésében, hiszen az valamennyiünk számára nagyon fontos és hasznos.