1936-ban Finnországban jelent meg először Vlagyimir Nyikolajevics Vojejkov visszaemlékezése az Orosz Birodalom utolsó éveiről A cár nélkül és a cárral címmel. (A mű oroszországi kiadására 1995-ig kellett várni.)

Vojejkov II. Miklós orosz cár „biztonsági szolgálatának” a főnöke volt, ő felelt az uralkodó személyes épségéért. Mintegy tíz éven át rendszeres napi kapcsolat volt közte és az uralkodó között, ezért visszaemlékezése értékes forrásnak tekinthető, noha Vojejkov intellektuális értelemben nem volt éppen egy briliáns, mélyenszántó elme, „csak” egy, a dolgát a maga szempontjai szerint becsületesen végző katonatiszt. Vojejkov 1906-tól szolgált a császár közvetlen környezetében, egészen 1917. március 5-éig (18-áig). (II. Miklós 1917. március 2-án (15-én) mondott le). Ahogy a volt uralkodót, az Ideiglenes Kormány Vojejkovot is letartóztatta, Moszkvában és Petrográdban tartották fogságban néhány hónapig, szabadulása után egy ideig Kijevben élt, majd Románián át Finnországba, később Svédországba költözött, és ott is halt meg 1947-ben.

Vojejkov végig megmaradt II. Miklós hívének. Negatívan viszonyult a bolsevikokhoz, de a liberálisokhoz és a cári udvar kékvérű intrikusaihoz is (mint például Nyikolaj Nyikolajevics nagyherceg); de az Oroszországban „kavaró” külföldi hatalmak (Anglia, Franciaország, USA, Németország) képviselőiről is elítélően nyilatkozott. Talán konzervatívnak lehetne nevezni, bár igazán konzisztens politikai nézet nem rajzolódik ki a könyvéből – az egyetlen biztos pont az életében a II. Miklós felé érzett személyes hűség.

A visszaemlékezés azt követően válik igazán érdekessé, ahogy az 1914-es évhez érünk. Érdekes, ahogy leírja az első világháború kitörését. Ausztria-Magyarország 1914. július 28-án megtámadta Szerbiát, az orosz hadsereget mozgósították. Németország azt követelte, hogy Oroszország hagyjon fel a mozgósítással, de erre II. Miklós nem volt hajlandó – igaz, az orosz uralkodó megígérte, hogy nem veti be a hadsereget, amíg van remény a béketárgyalásokra, és a remény megvolt. Vojejkov szerint 1914. július 31-én (18-án az orosz időszámítás szerint) este olyan jelzések érkeztek, miszerint Bécs hajlandó lenne megfontolni a semleges országok közvetítését, de másnap Németország mégis hadat üzent Oroszországnak.

Vojejkov szerint az orosz titkosszolgálat információkkal rendelkezett arról, hogy 1914 júniusában, még a szarajevói merénylet előtt megkezdődött a német ipar átállítása hadi üzemmódra, és a németek partraszállást készítettek elő a Finn-öbölben.

Az első világháborús harcok kapcsán Vojejkov is azt hangsúlyozza, ami népszerű vélemény Oroszországban, hogy kelet-poroszországi támadásukkal az oroszok mentették meg Párizst attól, hogy a németek elfoglalják, mert így kénytelenek voltak erőket átcsoportosítani keletre.

1914 decemberében a cár végiglátogatta a kaukázusi frontot, egészen közel merészkedve a harci cselekményekhez is. Ekkor még Jekatyerinodarban (a mai Krasznodar), Tifliszben (Tbiliszi) is ováció, ünneplő tömeg, hűségmegnyilváulások fogadták az uralkodót.

1915-ben, a nagy visszavonulás idején már megváltozott a helyzet. Maga Vojejkov írja, hogy 1915 tavaszán az oroszok úgy vonultak vissza a lengyel területekről, hogy közben fosztogattak, raboltak, a zsidók elleni hajsza miatt azok tömegesen menekültek a belső orosz területekre. 1915-ben váltak széles körben elterjedtté a pletykák, hogy a cárnő Raszputyin szeretője és német kém (ez persze azt is jelentette, hogy II. Miklós gyenge uralkodó, gyenge férj, aki sem az udvarban, sem a családban nem tud rendet tartani). Vojejkov szerint részben ez a demoralizálódás okozta volna az orosz hadsereg drámai vereségét és visszavonulását Lengyelországban és Galíciában.

A testőrparancsnok szerint az orosz forradalom igazi kezdőpontja: 1916. november 1. Ekkor hangzott el a Dumában Pavel Miljukov liberális politikus nagy visszhangot kiváltott beszéde, amiben immáron az orosz parlament soraiból harsogta, német újságokat a kezében lobogtatva, hogy bizonyítéka van arra: a német származású cárné kém és áruló. Innentől kezdve a régóta érlelődő összeomlás egyre gyorsuló fázisba váltott.

1916 decemberében – válaszul a német békeajánlatra – II. Miklós manifesztumot tett közzé, amiben biztosította a hadsereget és a közvéleményt, hogy a győzelemig kíván harcolni, s az orosz hadicélok között nevezte meg „az etnográfiai határok kialakítását”, Konstantinápoly megszerzését, és egy „szabad lengyel állam létrehozását” (ekkor már a Központi Hatalmak ellenőrizték Orosz-Lengyelországot, ahol létrehozták a maguk lengyel bábállamát). Ez gyakorlatilag Ausztria-Magyarország feldarabolását jelentette volna („etnográfiai határok”), nyilván úgy, hogy Galícia Oroszországhoz kerüljön. A Konstantinápolyra vonatkozó orosz igény viszont már Londont is nyugtalanította. Sir George Buchanan petrográdi angol követ Vojejkov szerint 1916 végétől intenzívebb kapcsolatot teremtett az orosz reformerőkkel, és 1917 elején magát a cárt is az elkerülhetetlen demokratikus átalakulás elfogadása irányába bátorította.

Meglehet, ez a külföldi nyomás azért is vált aktuálissá, mert talán (?) ez készíthette elő az Egyesült Államok hadbalépését az Antant oldalán. Az USA akkor lépett be a háborúba, amikor Oroszországban megtörtént a demokratikus fordulat, és ezután már joggal jelenthette ki Woodrow Wilson amerikai elnök 1917 áprilisában, hogy az Antant a demokratikus államok koalíciója, szemben az avítt német és osztrák császárságokkal. Tehát Amerika a demokráciáért harcol, mondta Wilson – ehhez azonban előtte el kellett távolítani az orosz cárt.

1917 januárjában került sor Petrográdban a szövetséges hatalmak konferenciájára. Ekkor az angolok és franciák már egyenesen azt követelték, hogy tisztjeik ott lehessenek az orosz vezérkarban döntéshozó jogkörrel (!); és hogy politikai reformokra kerüljön sor Oroszországban (a Duma tagjai vegyenek részt a kormányzásban) – de mindezt a cár visszautasította.

Vojejkov az alábbiakban nem valamilyen összeesküvéselmélettel magyarázza a későbbi történéseket, ami gyakran olvasható orosz munkákban (például hogy Petrográdban szándékosan gerjesztettek volna éhséglázadást 1917 februárban, visszatartva a városba irányuló szállítmányokat), csak a maga szempontjából írja le a fejleményeket.

A hatalomátvételre akkor került sor, amikor a cár elhagyta a fővárost, és Mogiljovba utazott a főhadiszállásra. Petrográdban felkelés tört ki, a hadsereg egy része a felkelőkhöz állt. A Duma február végén (február 28., március 13.) átvette a vasutak feletti ellenőrzést, ezzel paralizálni tudták az uralkodót, aki a hírek hallatán vissza akart térni a fővárosba. „A Duma ideiglenes bizottsága” február 28-án (március 13.) felhívást tett közzé, amiben tudatta, hogy a „régi kormányzat által okozott belső összeomlás körülményei közepette” átvette „az állami és társadalmi rend feletti ellenőrzést”, vagyis a hatalmat.

Március 2-án (15.) a pszkovi vasútállomáson Ruzszkij generális, az Északi Hadsereg parancsnoka ismertette az uralkodóval a helyzetet – Vojejkov szerint szándékosan eltorzított információkat közölve – és azt javasolva neki, hogy mondjon le. A beszélgetés után Vojejkov szavai szerint a cár vonásai megváltoztak, arckifejezése is más lett. „Körben árulás, gyávaság, ármány” – írta ezen a napon a nevezetes szavakat II. Miklós a naplójába. A cárnak nem sok választása maradt, a hatalomátvétel gyakorlatilag már megtörtént, az uralkodó paralizálva volt, a katonai és a politikai elit jelentős része támogatta az uralkodó távozását és a demokratikus átalakulást.

II. Miklós lemondott fivére, Mihail javára, aki másnap maga is lemondott, az Ideiglenes Kormány támogatására biztatva. II. Miklós a lemondás után azt kérte, hogy Carszkoje Szjelóban élhessen a családjával, illetve az északi Romanov Portba (Murmanszk) távozhasson. Az Ideiglenes Kormány először beleegyezését adta, később mégis letartoztatták a volt uralkodót és feleségét (március 22.).

Vojejkov három nappal később március 5-én (18.) búcsúzott el a volt uralkodótól – ekkor látta őt utoljára. Érdekes, amit erről a találkozásról ír. II. Miklós nagyon megviselt volt, és elmondta neki, hogy az összes reform, amit megvalósított, ellenére volt, ő úgy akarta volna megőrizni Oroszországot, abban a despotikus rendben, ahogy örökül kapta 1894-ben. Vagyis II. Miklós, akinek az idején jelentős változások történtek Oroszországban (alkotmány, választott parlament, politikai pluralizmus, sajtószabadság, földmagántulajdon) nem volt őszinte reformer, bár most éppen ezen reformok miatt tisztelik azok, akik tisztelik.

Vojejkovot két nappal később, március 7-én (20.) letartóztatták. Moszkvában és Petrográdban tartották fogva néhány hónapig. 1917 novemberében az orosz főváros már apokaliptikus képet mutatott. A havat, szemetet senki nem takarította, döglött lovak hevertek az utcákon. 1918-ban Vojejkov biztonsági okokból megváltoztatta a külsejét, úgy húzta meg magát Petrográdban.

1918 nyarán Ukrajnába, Kijevbe távozott, ahol az egykori cári generális, Szkoropadszkij hetman német bábrezsimje uralkodott ekkor. A Szkoropadszkij-rezsim 1918 decemberében a Központi Hatalmakkal együtt bukott. Egy ideig Petljura ukrán nacionalista alakulatai vették át az irányítást, akik elkezdték levadászni a Kijevben rejtőzködő orosz tiszteket. Ez az álruhás Vojejkovot is nyugtalanította: megdöbbenéssel ír arról, hogy egyik kijevi alkalmi női ismerőse milyen lelkesen támogatta az orosz tisztek felkutatását és levadászását. Vojejkov egyébként az ukrán nacionalizmust valamiféle Habsburg-osztrák ármánynak tartotta, tehát nem nagyon sikerült neki a dolgok mélyére látni.

Kijev után Odesszába ment, ahol akkor éppen francia csapatok állomásoztak. A francia tisztek lenézően kezelték az orosz menekülteket, és Vojejkovnak is súlyos korrupciós pénzeket kellett fizetnie ahhoz, hogy papírokat, engedélyeket szerezzen be a tovább utazáshoz. Romániába távozott, ahol gyanakvással és bizalmatlanul kezelték az oroszokat. Végül Finnországban telepedett le.

Az 1936-ban megjelent könyvben ír a szovjet rendszerről is. A munkatáborokról, Szolovkiról, a Fehér-tengeri csatorna rabmunkával történő felépítéséről. Szerinte a szövetkezetesítés valójában a parasztság rabsága taszítását jelentette. Tehát a szovjethatalom egy nagy rabteleppé változtatta az országot. Vojejkov visszaemlékezéseiben több helyen is antiszemita ízű megjegyzések olvashatók. Szerinte a zsidó értelmiségiek és diákok bomlasztották a régi Oroszországot, a felforgatók pedig külföldi, amerikai zsidó köröktől kaptak támogatást. A forradalomban és szovjethatalomban előkelő szerepet játszottak a zsidók, ugyanakkor azt is tudni véli, hogy a szovjet rabtáborokban egyetlen zsidó sincs.

Vlagyimir Nyikolajevics Vojejkov visszaemlékezésében végig hű marad II. Miklóshoz, de furcsa módon a könyv elolvasása után az olvasóban aligha támad nagy szimpátia a volt orosz uralkodó iránt. II. Miklós politikájáról csak annyi derül ki, hogy azok a jelentős és pozitív reformok, amik uralkodása idején történtek, valójában akarata ellenére valósultak meg. Ez az apológiának szánt írás is csak megerősíti a II. Miklósról kialakult képet egy sodródó emberről, aki nem akart reformokat, mégis reformokat csinált; nem akart háborút, mégis háborúba keveredett; kormányozni ugyan akart de nem tudott; kritikus helyzetben megingott; az ország alatta széthullott.

 

Cimkék:

Országok: Oroszország