Az az elképzelés, hogy az önvédelmi háborúját vívó, független magyar állam képviselői az osztrák császári hatalmat megsegítő orosz cári haderővel esetleg politikai (!) kérdésekről is tárgyalhatnának, minden jel szerint Pesten, az 1849. június 26-án tartott minisztertanácson merült fel először. A hadügyminiszter, Görgei Artúr tábornok az orosz benyomulás hírei kapcsán – többek között – nemcsak azt javasolta, miszerint a kormány „[i]smerje el annak lehetetlen voltát, hogy meglévő eszközeinkkel egyszerre győzedelmeskedjünk mind az orosz, mind az osztrák hadsereg felett”, továbbá „máris vonja össze valamennyi seregünket a Duna jobb partjára, az Ausztria elleni utolsó csapásra”, de azt is, hogy „az orosz hadsereg előrehaladását […] békés alkudozások megkísérlésével próbálja meg késleltetni.”[1]

Vajon miről szólhatnának ezek a „békés alkudozások”? A körülmények úgy hozták, hogy a közelebbi „témakör” megjelölésére is a tábornoknak nyílt alkalma először. Történt ugyanis, hogy a nyári hadjárat során, miközben a főhadsereg egy részét Komárom várából a délvidéki összpontosításra vezette, az egyik üldöző orosz seregparancsnok, „[Alekszander Sztyepanovics] Hruljov ezredes július 20-án Losoncra ért, s itt közvetlenül szemben találta magát egy körülbelül 9000 emberből és 40 ágyúból álló magyar haderővel (I. hadtestünkkel Apátfalván), tehát abban a nyilvánvaló veszélyben forgott, hogy megtámadják és tönkreverik, hiszen többnapi járóföldnyire volt minden segítségtől. A veszélyből Hruljov ezredes hadikövetek küldésével iparkodott szabadulni.”[2]

A hadicsel ősi eszköze a háborúnak, így amikor Görgei – az először Nagysándor József tábornoknál, majd Rimaszombaton nála jelentkező – hadikövetektől, Kotljarovszkij kapitánytól és Rüdiger főhadnagytól hiába kérte az írásos felhatalmazást, és így rögtön átlátott a szitán, nem „sértődött” meg a próbálkozáson, hanem igyekezett azt előnyére fordítani. A beszélgetés során nemcsak az orosz üldöző csapatok helyzetéről nyert értesüléseket, de világossá vált számára, hogy az azonnali fegyverszüneti javaslat „célja […] nem lehet más, mint visszavonulásunk késleltetése.” A hadikövetek Görgei felszólítására írásba is foglalták az „ajánlatot”, ami a hadsereg megadása esetén kizárólag a legénység és a tisztek további sorsára vonatkozóan tartalmazott jövőbeli garanciákat. A tábornok emlékirataiban ugyanakkor megjegyzi, „[f]igyelmeztettem gróf Rüdiger [fő]hadnagyot, hogy a hadseregnek mindenekelőtt az ország jövőjére nézve kellenek biztosítékok”, mire „[ő] úgy vélekedett, az ország érdekében megígérheti, hogy a cár szószólója lesz ügyünknek az osztrák császárnál.”[3]

A valóságban azonban Görgei még tovább ment a célozgatással. A helyzetet arra használta fel, hogy megpróbálja Iván Fjodorovics Paszkevics herceget, az orosz fővezért kifejezetten poltikai irányban informálni a tárgyalások lehetséges irányáról. Visszaküldve a hadiköveteket, rájuk bízott levelében nemcsak azt jelezte, hogy a fegyverszünetet egyelőre nem fogadhatja el, mert arról előbb tábornoktársaival és hadparancsnokaival tanácskoznia kell, hanem azt is, hogy „[n]ézeteimet egész Magyarország lehető megbékéltetése iránt Katlaroff[4] kapitány úrral négy szem közt közöltem”. Amikor pedig e levelének másolatát a közben a délvidéki összpontosítás helyszínére, Szegedre tartó magyar kormánynak is megküldte, ehhez a ponthoz a következő értelmező magyarázatot fűzte: „A kormánynak felvilágosító irányzóul szolgáljon, hogy a negyedik pontban említett közlés abból állott, hogy Magyarország a maga szorongatott helyzetében hajlandóbb lenne egy orosz, mint egy osztrák fejedelmet elfogadni, s hogy Paskevics ez iránt a magyar kormánnyal alkudozásba léphetne.”[5]

Íme, csírájában előttünk áll az, amit a címben orosz „alternatívának” neveztünk: egy olyan politikai perspektíva koncepciója, amely a végzetes katonai helyzetben nemcsak éket verne a független Magyarország elnyomására szövetkező abszolutista nagyhatalmak közé, de – kellően kidolgozva – mintha valamiképp „megoldást” kínálna arra az alapvető probléma is, ami miatt a magyar önvédelmi háborúra egyáltalán sor került. Nehéz, sőt kétségbeesett helyzetben váratlan, merész javaslatok születhetnek, és ha nem is oldják meg azonnal a problémát, már maga a fölvetésük időt nyerhet, újabb mozgásteret nyithat a legnehezebb helyzetben lavírozóknak. Az orosz „alternatíva” mérlegelése több szinten is kaphatott ilyesféle értelmet az élethalálharcát vívó magyar katonai és politikai vezetők szemében. Ha hadicsel volt Hruljov ezredes időhúzó békeajánlata, éppúgy bizonyos értelemben „hadicsel” lehetett megcsillantani egy szélesebb hatalompolitikai perspektívát azon orosz hadvezetés előtt, amelynek az osztrákokkal kialakuló súrlódásairól ekkoriban már kaptak bizonyos híreket a magyar oldalon is.

Görgei valóban körbekérdeztette tisztikarát a Hruljov-Katljarovszkij-Rüdiger-féle ajánlatról, majd újabb levélben arról tájékoztatta az orosz fővezért, hogy serege szerint az 1848 tavaszán szentesített törvényekhez ragaszkodás bármely fegyverletétel előfeltétele.[6] Ezt a második levelet még július 22-én megbízottai, Batthyány László gróf és Mednyánszky Ede báró századosok jutatták el Hruljov ezredeshez, aki a helyzetről minden bizonnyal tájékoztatta felettesét, Fjodor Vasziljevics Rüdiger lovassági tábornokot.[7] Ám a jelek arra utalnak, hogy a III. orosz hadtest parancsnoka közben maga is gondolkodhatott azon, amire Hruljovék időnyerő hadicselből kényszerültek: vagyis hogy Görgei leleményes hadmenetét esetleg tárgyalások kezdeményezésével lehetne lassítani. Számára ugyanis súlyos csalódást okozott a váci orosz kudarc: az, hogy nem sikerült megsemmisíteni a magyar főseregnek a Délvidékre tartó, jelentős csoportosítását. Saját akcióját ugyanakkor – amiként Rosonczy Ildikó meggyőzően bizonyítja – alighanem egy idealista honleány, özv. Bory Miklósné Hellenbach Karolina bárónő unszolására döntötte el, aki szeretett volna segíteni abban, hogy véget érjen a vérontás, és fel is ajánlotta, hogy titokban elviszi üzenetét és választ is hoz rá.[8] A július 19-én, Balassagyarmaton kelt levelet az asszony 24-én reggelre valóban letette a közben már Alsózsolcán tartózkodó magyar seregvezér asztalára. E levélben Rüdiger egyfelől elismerő szavakkal méltatja ellenfele vitéz és becsületes „katonai jellemét”, másfelől utal szerinte kilátástalan katonai helyzetére, majd így folytatja: „teljes bizalommal kínálom fel önnek, uram, a tárgyalások útját. Kérem, tudassa velem azokat a föltételeket, amelyek mellett lehetőnek tartaná az önre nézve most már egyenlőtlen küzdelemnek véget vetni; s én sietek őfőméltóságának, az orosz császári hadsereg fővezérének erre vonatkozó rendelkezéseit kikérni.”[9]

Görgei tábornok nem kezdett önálló útkeresésbe, így elegánsan visszafordította Rüdiger gesztusát. Leszögezte, hogy „Magyarország megmentéséről van szó, melynek politikai létét az osztrák császár és közvetlen környezete meg akarja semmisíteni, [és így] […] nekünk mindaddig küzdenünk kell, amíg békés polgártársainkat meg nem mentjük a leigáztatás veszélyétől, vagy amíg az egyenlőtlen küzdelemben el nem vérzünk.” Ám épp ezért „kötelességemnek tartom a Magyarország ideiglenes kormánya és herceg Paszkevics orosz tábornagy közti titkos tárgyalások útját megnyitni és egyengetni, ha ez utóbbi jónak látná tudatni velem, milyen feltételek mellett köthetne Magyarország őfelségével, az orosz császárral békét; és hogy ebben az esetben én Oroszország részére még Magyarország tökéletes leigáztatásánál is kedvezőbb eredményt helyezhetek remélhetőleg kilátásba.”[10]

Ha a magyar-orosz érintkezés e pontján megállunk egy pillanatra, megállapíthatjuk, hogy még ha fel is bukkant korábban a magyar oldalon az a gondolat, hogy az orosz hadsereggel legalább időnyerés céljából föl kellene venni a kapcsolatot, valójában két véletlen (Hruljov katonai hibája, illetve Boryné föllépése miatt az ingadozó Rüdiger váratlan, egyéni akciója) eredményezte azt, hogy erre végül az orosz oldal kezdeményezése révén került sor. És miközben Görgei nagyon helyesen megragadta a kínálkozó lehetőséget, hiszen nem tudhatta, milyen valóságos esély rejlik mögötte, az már a helyzet jóformán akaratlan következménye volt, hogy a tárgyalások hírei hamarosan terjedni, sőt dagadni kezdtek, hamar egybekapcsolódva különféle alaptalan vágyakkal és reményekkel. A tábornok – ahogy emlékirataiban is utalt rá – végig nyilvánosan tárgyalt a hadikövetekkel, és lényegében semmit sem titkolt e lépésekből, márcsak azért sem, mert ezzel vélte a legjobban cáfolni a róla terjedni kezdő gyanúsításokat.[11] Horváth Mihály is jelzi, hogy „Görgey főhadi szállásának tisztjei már széltében kezdték volt beszélni, hogy a magyar koronát az orosz czárnak Konstantin nagyherczeg, vagy Leuchtenberg herczeg számára kellene felajánlani.”[12] A tábornok arra is fölfigyelt, hogy „a tudvalévő pisztolycsere[13] híre is elterjedt Szegeden. Jelentőségét túlbecsülték. Azt újságolták, hogy én máris a legjobb egyetértésben vagyok az oroszokkal; megbízottaik állandóan ott járnak főhadiszállásomon; a parancsom alatt álló hadsereg tisztjei fraternizálnak az orosz tisztekkel; a háború már csak színleg folyik tovább, és ha nekem szabad kezem lenne a kormánytól, Magyarország és Oroszország már régen békét kötött volna, a kormánnyal azonban az oroszok nem állnak szóba; a haza megmentése már csak békés úton képzelhető el, és csakis énáltalam; mert csak énvelem – az 1849. április 14-i függetlenségi nyilatkozat nyílt ellenzőjével – tárgyalnának akár az osztrákok, akár az oroszok; és így tovább.”[14] Az orosz „alternatíva” tehát mint híresztelés is elindult a maga útján, méghozzá szorosan hozzákapcsolódva a Görgei tábornok személyéhez tapadó illúziókhoz, mindinkább elterjedve abban a közegben, amely az események résztvevőit, környezetét, a velük érintkezőket egyre tágulóbb gyűrükben körbevette.

A rimaszombati tárgyalásokról és az ezzel kapcsolatos saját lépéseiről szóló üzenet (Bonis Sámuel kormánybiztos részletes jelentése és annak okmány-mellékletei) közben valóban utolérte a Szegedre érkező kormányt és a július 30-i minisztertanács megvizsgálta a tábornok intézkedéseit. Nem csodálkozhatunk azon, hogy bizalmatlanságot keltett a seregvezérnek az az eljárása, miszerint „az orosz fővezérnek adott válaszában a volt király által jóváhagyott 1848 évi törvényekre, mint a harcznak a jelen stádiumban is végczéljára hivatkozik”, amit pedig már a tavasz óta fölülírt az április 14-iki Függetlenségi Nyilatkozat új közjogi ralitása.[15] Ebben a helyzetben Szemere Bertalan miniszterelnök és Batthyány Kázmér külügyminiszter „Görgei táborába küldetnek a végre, hogy minden fenforgó kérdéseket a felső tábor és Görgei hadvezér irányában a haza érdekében, az egyetértés és törvényes függés szilárd biztosításával intézzenek el.”[16]

És vajon mit szólt a minisztertanács az orosz „alternatívához”? Nos, e vonatkozásban a kormány egyértelműen azon az úton lépett tovább, amelyet Görgei nyitott meg. A minisztertanácsi határozat ugyanis így folytatódik: „a kormány szükségesnek tartja az oroszok által nyújtott közlekedési fonalat felfogni s magának ez úton az orosz udvar Austria és Magyarország iránti politicája felől tájékozást szerezni. – Ez okból a két kiküldött ministert e tárgyban is megbízva olly utasítással látja el, miszerint ha Görgei táborába érkeztökkor akár közvetlenül, akár felügyelletök alatt a megkezdett ösvényen rés nyittatnék előttök a magyar nemzet politicai helyzetéről és szándékairól az orosz hatalom organumaival értekezni, ebbeli eljárásunknak alapjául és kiindulópontjául tekintsék azt, hogy a magyar nemzet […] függetlenségét s területi épségét tüzte ki véres küzdelmeinek czéljául – de azzal az ország jövendő kormányrendszerére nézve semmit előre nem határozott, sőt kezeit szabadon tartotta meg arra nézve is, hogy a körülményekhez képest önállóságának alapján akár fejedelmet is válasszon más uralkodóházból, kirekesztettnek csak az ausztriait tekintvén.”[17]

Görgei tábornok Vámospércsen, augusztus 2-án találkozott a miniszterekkel és tőlük arról értesült, hogy a politikai cél immár a magyar korona fölajánlása lehetne a cári dinasztia, a Romanov-ház valamelyik tagja számára. Ennek kapcsán emlékirataiban komoly igyekezettel próbálta cáfolni azt a beállítást, mintha az ő egykori, június 26-i minisztertanácsi javaslata (időhúzó alkudozások kezdése az oroszokkal) lett volna az egyedüli előzménye ennek a fordulatnak. Állította, hogy „Kossuth már jóval 1849. április 14-e előtt a haza megmentése felől már akkor kétségbeeső hazafiakat azzal a biztatással vigasztalta, hogy ő már megkezdte a diplomáciai tárgyalásokat a külföldiekkel avégett, hogy a legrosszabb esetben – azzal a kötelezettséggel, hogy Oroszország protektorátusa alatt alkotmányosan kormányoz – Leuchtenberg herceg foglalja el a magyar királyi széket.”[18]

Bár ez a kossuthi állítás Görgei előadásában mint kérkedés és szemfényvesztés jelenik meg, vagyis röviden: hazugság – ám ebben a tábornok tévedett. A magyarellenes osztrák-orosz együttműködés első tényleges jelei láttán a magyar oldalon már nagyon korán fölbukkant a szövetségesek közötti zavarkeltés gondolata is, elsők között éppen a cár francia-német vejéhez fűződő kombináció megszellőztetésével. Amikor 1849 februárjában arról szóltak a hírek, hogy Brassó körül esetleg orosz katonákkal csaptak össze a székely határőrök, az Országos Honvédelmi Bizottmány elnöke parancsba adta Csány László kormánybiztosnak: „Az orosz kormánnyal minden esetre méltóztassék diplomaticai érintkezés be lépni. [...] Használja ezen alkalmat a kormány nevében országos biztos úr a muszka udvarnak ügyünket fővonásokban előterjeszteni. […] Szóval – de írásban nem – ha biztos követe leend Önnek, óvatosan említhetné a Leuchtenberg nevet.”[19]

Görgei ugyanakkor tudatosan is vállalta a – bizonyos mértékig a véletlen által neki juttatott – szerepet. Bár jelentősnek ítélte az orosz „alternatíva” és egy esetleges lengyel fővezér kinevezése között feszülő ellentétet, hozzátette: „[e]zzel azonban korántsem azt akarom mondani, hogy én az oroszokkal való békekötés eszméje fölött föltétlenül pálcát törtem. Sőt ezt az eszmét – ha megvalósítható – még ma is az egyetlen eszmének ismerem el, mellyel az akkori körülmények közt az Ausztria ellen fegyverben álló hazai pártok mindegyike egyetértett.”[20] A következő napokban azután a két miniszter együtt utazott Görgei hadoszlopával Nagyvárad felé, és több ízben eszmét cseréltek arról, milyen üzenettel lehetne mielőbb kipuhatolni az oroszok föltételezett és remélt tárgyalási hajlandóságát. A tábornok – fenti nyilatkozatával összhangban – azt tanácsolta, „a kormány úgy intézze a kérdést az oroszokhoz, hogy ha nem érkezik felelet, az is érthető felelet legyen. Tessék a cárt egyenest megkínálni a magyar koronával: ha erre nem kap a kormány semmiféle választ, akkor is tudni fogja, amit tudni kíván.”[21] Szemere miniszterelnök ennek ellenére diplomáciailag finomabb tónusban fogalmazta az augusztus 5-i államiratot, és a hangsúlyt a magyar nemzetet ért sérelmekre, az ezek miatt jogos önvédelemre helyezte.[22] Ám közben megérkezett Kossuth levele, amely szintén a bátrabb kérdésfeltevést ösztönözte: „[M]it mondanak egy orosz fejedelmi házbóli uralkodóhoz az 1848-ik alkotmánynyal? – Emlékeztetés a párisi, bécsi békekötésekre, melylyeknél az Autocratia nem mutatkozhat szenvedelmes ellenségnek az alkotmányosság irányában.[23] – […] Ha Paskievicsnek erre nincs felhatalmazása, adjon salva gvardiát [oltalomlevelet] s útlevelet egy pár követünknek, kik egyenesen Pétervárra mehessenek a czárhoz.”[24] Erre föl a misszióra önként vállalkozó Poeltenberg Ernő vezérőrnagy és kisérője, Beniczky Lajos ezredes – az újabb államirat átadása mellett – „szóbeli azon utasítást kapták, hogy az ausztriai házon kívüli király elfogadását megemlíthetik”.[25]

Poeltenbergék augusztus 8-án találkoztak Rüdiger tábornokkal Ártándon, és mialatt Paszkevics tábornagy válaszára vártak, hogy továbbutazhatnak-e hozzá, igen kedvező benyomásokat szereztek arról a nagyrabecsülésről, amellyel az orosz tisztek a magyar sereget, és annak élén Görgei tábornokot megtisztelték. Ilja Sztyepanovics Frolov tábornokkal, Rüdiger vezérkari főnökével teázva ismét latolgatták az esélyeket, és nem zárhatjuk ki, hogy a vendéglátó maga is elhitte, amivel a vendégeit kapacitálta: „[b]ízzák úgy a saját, mint országuk sorsát Uramra, a Cárra, a nagy Oroszország lovagias uralkodójára és a jövő meg fogja győzni önöket, hogy a feltétlen megadás általi elért eredmények legmerészebb reményeiket is felülmúlandják.” A beszélgetést lejegyző Beniczky ezredesben azonban joggal ébresztett kételyt, miszerint egyenes kérdésére Frolov „kijelentette, hogy az osztrákoknak való kiszolgáltatás elhárítását nem tudja garantálni.”[26]

Mielőtt végül a Paszkevics hercegtől megérkező válaszra térnénk, érdemes röviden elhelyezni a cárnak szóló magyar ajánlatot – az orosz „alternatívát” – a 19. századi hazai polgárosodási és önrendelkezési törekvések összképében is. Kiindulópontunk az, hogy a nemesi eredetű hazai közjogi szemlélet az 1790. évi X. törvénycikk alapján vallotta azt a fikciót, hogy a magyar állam függetlensége akkor is töretlenül érvényesül, ha közben a Pragmatica Sanctio révén hazánk perszonálunióval kapcsolódik a Habsburg Birodalomhoz. Ezt az alaphelyzetet az 1848-as törvények is átvették, és rugalmasan egybekapcsolták az emberi jogi gondolkodással és a népszuverenitással, melynek következtében a lényeges mozzanatnak elsősorban az önrendelkezést tekintették: ebben nyilatkozik meg a szabadság – akkor vagyunk szabadok, ha magunkról szabadon rendelkezünk. Mivel pedig a népképviseleti úton megválasztott parlament tagjai a modern jogfelfogás szerint így cselekszenek, ezért az országot a többi államokkal összefűző legkülönfélébb kapcsolatok (föderáció, konföderáció, perszonálunió, reálunió, stb.), vagy akár az államforma kérdései (monarchia, köztársaság) ehhez képest mindig másodlagos kérdéseknek tekinthetők. Ugyanis ha az ezekre vonatkozó döntésünk mindig szabadon megmarad, akkor ezek valójában nem korlátozzák szabadságunkat – csak külső formák, amelyeket mindig aszerint érdemes változtatni, ahogyan az a konkrét érdekviszonyoknak éppen megfelel. E szemléletet alkalmazta Kossuth 1848 februárjában, amikor Csánynak szóló javaslatát fogalmazta. A király uralkodik, de nem kormányoz – ez a parlamentáris demokrácia hatalmi képlete. Így akár a leuchtenbergi herceg is nyugodtan lehet a mi alkotmányos királyunk, mert ha a 48-as törvények érvényesülnek – márpedig érvényesülnek! –, akkor az alkotmányos monarchiában mindenképpen a magyar nemzet kormányoz – és ezért tkp. mindegy, ki is urakodik… Abból a konkrét okból pedig valóban érdemes a Habsburgok helyett éppen a leuchtenbergi herceget választani, mert ezzel az orosz cár mint hatalmi ellenfél semlegesíthető a háború porondján… Bármennyire is egy nehéz helyzetben fölmerülő, merész ötletről volt tehát szó, megfogalmazói valójában nem árulták el azokat az emberi jogi és nemzeti önrendelkezési eszméket, amelyeken az egész 1848/49 ethosza nyugodott. Az összes kombinációnak ugyanis mindig a 48-as törvények mint alapfeltétel elfogadása volt a nélkülözhetetlen kiindulópontja.

Visszatérve Paszkevics tábornagy debreceni főhadiszállásának asztalához, augusztus első napjaiban immár összegyűltek rajta mindazok az akták, amelyek tartalmazták az orosz „alternatíva” esélyében bizakodó magyar kezdeményezések összes dokumentumait. Ekkori valódi perspektívájukat azonban világosan kirajzolta a megjegyzés, amelyet a herceg a hozzá intézett Görgei-levél szélére írt: „Semmit nem válaszolni erre az arcátlanságra. Csodálkozom azon, hogyan lehetett ezt a levelezést elkezdeni.”[27] E véleményén a Szemere-féle államiratok sem változtattak: elutasította a hadikövetek fogadását, és Rüdiger tábornokkal augusztus 9-i levelében megíratta Görgeinek, hogy a hadsereg csak a feltétel nélküli megadást választhatja, illetve „ha ön törvényes uralkodójának való meghódolásáról óhajt alkudozni, az osztrák hadsereg parancsnokához kell fordulnia, aki az evégre szükséges teljhatalommal hihetőleg el van látva.”[28] Kételymentes döntésének hátterét az adta, hogy az „ajánlat” tartalmi részéről nagyjából már előre ismerte a cár véleményét, hiszen a szóbeszéd – utaltunk már rá – sok mindent megelőlegezett abból, amit az államirat tartalmazott. A kulcselemet például I. Miklós így kommentálta július 28-i levelében: „A magyarok Kosztyával[29] kapcsolatos ötelete, vagy az, hogy a mi fennhatóságunk alá tartozzanak, csupán értelmetlenségük bizonyítékaként érdekes, lám, ebben a lengyelekhez hasonlítanak; éppen elég lesz hát megfelelő erők és az ország helyzetének kellő ismerete nélkül újból rendet csinálnunk. Ez legalább annyi erőfeszítést kíván, mint a háború.”[30]

Röviden: a cár a konzervatív autokraták középkorias szolidaritását választotta a hatalompolitikai térnyerés modernebb szempontjával szemben. A végnapokban született, merész elképzelés tehát végül nem járt sikerrel. „Arad és Szentpétervár” – szép, szimbolikus távlat… amiből a valóságban jóval szerényebb dimenzió: csupán „Szeged és Debrecen” lett… De éppen azért választottam címnek a „nagyotmondó” változatot, hogy jelezzem: az orosz „alternatíva” nemcsak azzal befolyásolta e rövid időszakban az események menetét, amit a hatalmi tényezők valóban megcselekedtek érte, hanem azzal is, amit a szélesebb tömegek hittek róla. Akaratlanul is hozzájárult ugyanis egy lényegében tőle független, de a magyar történelemben szintén nevezetessé váló másik eseménysorozat fölerősödéséhez is.

Már utaltunk az oroszokkal zajló tárgyalások körül a politikai fantáziavilág gyors kivirágzására, a vágyteljesítő gondolatoknak a tájékozatlan, de a háborús világvégében csodára vágyó tömeg körébeni sebes felfutására, amely kezdettől Görgei nevéhez kötődött és része lett a vele kapcsolatos, fokozott várakozásoknak. Amiatt, hogy a végnapokban a teljhatalom birtoklására volt szüksége ahhoz, hogy a küzdelem méltó befejezésére vonatkozó terveit megvalósíthassa,[31] csak tovább ajzotta az alaptalan reményeket. Ez a túlfeszített elvárás a gesztuserejű, de mégiscsak feltétel nélküli fegyverletétel megvalósításával természetesen alapjait veszítette, így Görgei akaratlanul is szélesebb tömegek számára okozott előbb félreértést, majd hatalmas csalódást.[32] Ezek körében pedig már azelőtt formálódni kezdett az „árulás” vádja, mielőtt a menekülő kormányzó – immár a bolgár Duna partján, száműzetésének első szeptemberi napjaiban – nekiült volna a nevezetes, ún. viddini levél megírásához, abból a célból, hogy mítikusan áthangolja és a küzdelem új igényeihez igazítsa a szabadságharc végnapjainak egész történetét.

 

Irodalom:

 

Beniczky 1924 = Beniczky Lajos bányavidéki kormánybiztos és honvédezredes visszaemlékezései és jelentései az 1848/49-iki szabadságharcról és a tót mozgalomról. Szerk. Steier Lajos. Budapest, 1924.

 

Görgei 1988 = Görgey Artúr: Életem és működésem Magyarországon 1848-ban és 1849-ben. Bev., jegyz. Katona Tamás. II. Budapest, 1988.

 

Hajnal 1927 = A Kossuth-emigráció Törökországban. Szerk. bev. Hajnal István. I. Budapest, 1927.

 

Hermann 2009 = Hermann Róbert: 1849. június 26. A komáromi összpontosítás. In: 1848–1849. A forradalom és a szabadságharc képes története. Szerk. Hermann Róbert. Bp. 2009.

 

Hermann 2020 = Hermann Róbert: A fegyverletétel problémái. In: Görgei Artúr, „a tiprott hős”. Válogatás a 2016. és 2018. évi Görgei-konferenciák előadásaiból. Szerk. Balogh Ádám, Bobay István, Hermann Róbert. Bp. 2020.

 

Horváth 1865 = Horváth Mihály: Magyarország függetlenségi harczának története 1848 és 1849-ben. III. Genf, 1865.

 

KLÖM XIV = Kossuth Lajos az Országos Honvédelmi Bizottmány élén. II. 1849 január 1.–április 14. S.a.r. Barta István. (Kossuth Lajos Összes Munkái XIV.) Budapest, 1953.

 

KLÖM XV = Kossuth Lajos kormányzóelnöki iratai 1849. április 15. – augusztus 15. S.a.r. Barta István. (Kossuth Lajos Összes Munkái XV.) Budapest, 1955.

 

Kosáry 1999 = Kosáry Domokos: Magyarország és a nemzetközi politika 1848–1849-ben. Budapest, 1999.

 

Rosonczy 2019 = Rosonczy Ildikó: Egy 1849. augusztus 20-ai Rüdiger-levél előzményei és eredménytelensége. Hadtörténelmi Közlemények 132. évf. 2019/1. sz. 161–162.

 

Scserbatov 1984 = Scserbatov, Alekszandr Petrovics: Paszkevics Magyarországon. Budapest, 1984.

 

Szemere 1990 = Szemere Bertalan: Politikai jellemrajzok a magyar szabadságharcból. Gróf Batthyány Lajos, Görgei Artúr, Kossuth Lajos. Okmánytár. Budapest, 1990.

 

A tanulmány eredeti megjelenési helye: Apologia Historiographiae. Az orosz történelem évszázadai. (szerk. Krausz Tamás, Radnóti Klára, Sashalmi Endre), Martin Opitz Kiadó, 2023. 285-298.

 

Cimkék: Görgei Artúr,Ivan Paszkevics herceg

Országok: