A kínzó magányosság (a bűntudat, a szorongás és a kisebbrendűségi érzés mellett), miként a másik utazó, Arthur Holitscher[1] esetében, Koestler életének is alapmotívuma.[2] Önéletírása szerint kisgyermekként is játszótársak, barátok nélkül nőtt fel. „Egyedüli gyerek voltam, magányos, koraérett és neurotikus. Tanáraim és iskolatársaim csodáltak az eszemért, és megvetettek a jellememért.”[3] Holitscherhez hasonlóan ő is arra panaszkodik, hogy túlzottan szigorúan nevelték, állandóan büntetésben részesült. Míg a Drei Monate szerzője a házitanítókra panaszkodott, Koestler felett a szobalány zsarnokoskodott, mindketten szenvedtek továbbá az állandósult bűntudattól, szorongástól és nem utolsó sorban a kisebbrendűségi érzéstől.[4] A Vas István által rajzolt portré hűen tanúskodik arról, hogy ezek a karakterbéli gyengeségek a már felnőtt Koestlert is jellemezték. A Miért vijjog a saskeselyű? című memoár szerzője Németh Andor és Déry Tibor írók társaságában találkozott a Moszkvai tartózkodása után rövid időre Pestre látogató Arthur Koestlerrel.

Kávéházról kávéházra jártunk, közben nem győztem bámulni: ez az a legendás hírű kommunista hős, ez a vibráló idegnyaláb, akinek arroganciáját láthatóan kisebbrendűségi érzések táplálták, és akinek szavait olyan áhítattal hallgatta a két szürrealista mester? És meglehetett az a kaján tanú-élményem, hogy Tibort, aki velem szemben akkor éppen a zordon bolsevikot játszotta – őszintén játszotta –, és akinek a Befejezetlen mondatá-t, illetve addig elkészült részleteit mohón, mindig megújuló izgalommal olvastam, itt meglehetősen felülről lefelé kezelik, mint kávéházi passzív, polgári értelmiséget. […] Koestler két órán át Heidegger egzisztencializmusát magyarázta az egyik kávéházban.[5]

Az 1949-ben megjelentetett, a megtérés és a kiábrándulás folyamatát összegző írásában, A bukott istenben is hangsúlyozza, hogy az 1920-as évek gazdasági nehézségei, az infláció, a jómódú középosztálybeli életforma, a „közép-osztály-idill”, a hagyományos értékek összeomlásához vezetett. Ez a teljes elbizonytalanodás ágyazott meg számára a mindenre megnyugtató választ adó „zárt rendszerek” vonzerejének.[6]

Ahogy Koestler palesztinai tartózkodása idején sem tudott beilleszkedni a kavuca közösségébe, úgy az Ullstein-Kiadónál sem voltak barátai – hiába vált igen fiatalon jól fizetett „sztárújságíróvá” –, saját bevallása szerint élete végéig idegen, kívülálló maradt. Részben a gyermekkori magányossággal, a gyökértelen kozmopolita háttérrel, az igazi otthon hiányával[7] magyarázza az utópiák, új, testvéri közösségek, az új „otthon” iránti vonzódását, részben pedig a korszellemmel: „Az a kor, amelyben én nőttem fel, a kiábrándulások kora volt, s a vágyódásoké.”[8] Az abszolút, a végtelen iránti vágyakozás, ami korábbi korokban Isten megtalálására irányult, sokakat, így Koestlert is az utópiák felé fordította. Először a cionizmus, majd a kommunizmus irányába köteleződik el. Az új társadalom iránti vágyakozása, így a kommunizmus, a kommunista párt és a Szovjetunió is bevallottan vallásos színezetet kap. Plasztikus példa erre, hogy a kommunista párthoz való viszonyát A bukott isten című önéletírásában az ószövetségi Jákob történetével, Ráhel iránti szerelmével illusztrálja: „Hét évig szolgáltam a Kommunista Pártot – ugyanennyi ideig őrizte Jákob Lábán nyáját, hogy lánya Ráhel kezét elnyerje.” Az illúzióvesztést újabb hét év követte. „És a hét év csak pár napnak tűnt neki, akkora volt az ő szerelme.”[9] Az Ószövetségre egyébként számos további utalás történik: a Szovjetunió az új fény, az „Új Cion”, az Ígéret Földje. Koestler szinte vallásosan beleszeret a Szovjetunióba, az ötéves terv szépsége apropóján az Énekek éneke modernizált változatának megírásán gondolkodik.[10] „Mert Oroszország csak egy új alkalom volt, egy, az emberiséggel egyidős archetípus felidézése. Akárcsak a régi szimbólumok: az Ígérte Földje, az Aranykor, a Mennyek Országa, ez is dicső elégtételt kínált a szorongásokkal teli élettel és az értelmetlen halállal szemben” – értelmezi a szerző később az Egy mítosz anatómiája című írásában a Szovjetunió iránt tanúsított vallásos rajongását. [11]

Koestler önéletírásai plasztikusan dokumentálják a szerző kommunizmushoz való viszonyát: a megtérés és a kétségbeesés, majd a szakítás folyamatát. Az 1932–1933-as szovjet út ennek a lassú kiábrándulásnak egyik meghatározó állomása. A Nyílvessző a végtelenbe című önéletírásban számol be a szerző a kommunizmussal való első találkozásáról, amelyre 1919-ben Budapesten, a kommün kínált alkalmat. A kommunista mozgalom, majd a Tanácsköztársaság a memoárban valamiféle romantikus, ifjúi hevület, új kezdet letéteményeseként értelmeződik. Koestlert nemcsak a Chopin gyászindulójára felvonuló munkások, a Vörös Újság, a külvárosi proletárok, mint „az emberiség afféle romlatlan, nemes lelkületű példányai”, a május elsejei népünnepély nyűgözik le, de még a Koestler-lakásban szobát rekviráló vörös katonákra is nagy rokonszenvvel emlékszik vissza. „A kommunizmus új szó volt 1919-ben, és jó, igazságos, reményteli szónak hangzott” – írja a memoárban.[12] A Tanácsköztársaságról szóló beszámolót azzal zárja, hogy az akkor szerzett élmények hatására tizennégy évesen érzelmileg már biztosan kommunista volt.[13] A budapesti kommün iránti lelkesedés okára ugyanakkor nem kapunk érdemi magyarázatot. Nem tudunk arról, hogy a szerzőt és családját Budapesten bármiféle hátrány, sérelem érte volna: antiszemitizmusról, a fehérterrorról Koestler memoárjaiban, de más írásaiban sem tesz említést.[14]

A megtérés kapcsán később viszont akkurátusan sorakoztatja fel a szerző azokat a külső tényezőket és eseményeket, amelyek számos kortársával együtt a szerzőt is a kommunizmus, illetve a Szovjetunió felé fordították. Érzékletesen rajzolja meg az 1920-as évek második felének németországi miliőjét, az általános kiábrándulást, az európai liberális értékrend, a kapitalista rendszer lassú összeomlását, a gazdasági válságot, a német szocialisták opportunizmusát, elvtelen politikáját, Németország fasizálódását. Ráadásul Koestler tapasztalata, ahogy sok kortársáé is, az volt, hogy „[a] Rajnától keletre 1930-ban nem lehetett megúszni a választást fasizmus és kommunizmus között.”[15] Európa egyre súlyosbodó válsága mellett a szovjet mítosz megrendíthetetlennek tűnt. Nem volt olyan aspektus (munkanélküliség, válság, sztrájkok), amely alapján a Szovjetunió ne a jövőt jelentette volna. Koestler úgy látta, a Szovjetunió a haladás, az európai humanizmus, a zsidó-keresztény hagyomány folytatójaként, maga a végtelenbe kilőtt nyílvessző, az új remény, az „Új Cion igazi letéteményese volt.[16] „Oly szembeszökő és nyilvánvaló volt a kontraszt a kapitalizmus hanyatló íve és a szovjet tervgazdálkodás meredek felemelkedése között, hogy ugyanilyen kézenfekvő volt a következtetés is: ők a jövő, mi a múlt.”[17]

Az író 1931. december 31-én sztárújságíróként lép be a Német Kommunista Pártba. Szinte eggyé olvad a párttal, minden igyekezetével azon van, hogy maximálisan eleget tegyen a pártfegyelem, a párt iránti feltétlen engedelmességgel kapcsolatos elvárásoknak. Megtanulja azt is, hogy a megkövetelt éberség nincs tekintettel sem a tisztességre, a lojalitásra, sem a barátságra, és nem tűri a kritikát. Ám az azonosulás a gyakorlatban mégsem sikeredik tökéletesre: Koestlernek folyamatosan illeszkedési nehézségei támadnak a kommunista létet, ideológiát, a szervezetet illetően egyaránt. Először Ivan Steinberg álnéven kommunista hírszerző lesz, ám igen gyorsan és meglehetősen ostoba módon lelepleződik, így az Ullstein kiadó minden feltűnés nélkül elbocsátja. [18]

Koestler nemcsak beépített ügynökként, de pártalkalmazottként, majd propagandistaként is kudarcot vall. A párt megbízásából készített közleményei rendre nem nyerik el a főnökei tetszését.[19] Ráadásul értelmiségiként is számos frusztrációt él meg a pártban. Koestler több oldalt is szentel a kommunisták és az értelmiség közötti ellentmondásos viszony elemzésének. Ő is magáévá tette a párt értelmiség iránti megvetését, az értelmiségi megtűrt voltát, ezért önmagát is megvetette, alábbvalónak tartotta az idealizált, romlatlannak és egészségesebbnek látott proletároknál. Holitscherhez hasonlatosan igazi kisebbrendűségi komplexussal, sőt szégyenérzettel, bűntudattal tekintett arra, hogy az értelmiséghez tartozik, műveltségét pedig nem előnyként, de igazi csapásként fogta fel. Ahogy a többi kommunistává vált értelmiségi, mindezt „bűnhődéskomplexussal” és „intellektuális önkasztrálással” igyekezett kompenzálni.[20] Súlyos kudarcként éli meg a Vörös nappalok és fehér éjszakák című, német nyelven közreadott útibeszámolójónak[21] szovjetunióbeli sikertelenségét is, az 1932–1933-as szovjet út során szerezett tapasztalatok pedig összességében elbizonytalanítják hitét a kommunizmusban, illetve a Szovjetunióban, bár egy jó időre még kommunista marad.

A következő, az 1933 és 1936 közötti életszakaszt Koestler az „együgyű elkötelezettség” időszakának nevezi. Az Oroszországgal kapcsolatos kételyek a nácizmus előretörésének árnyékában, ezekben „az elmélkedésre alkalmatlan időkben” zárójelbe kerültek, elbizonytalanodó hite a kommunizmusban új megerősítést kapott.[22] A Komintern utasításának megfelelően a Reichstag-per idején, 1933 szeptemberében Párizsba utazik, ahol bekapcsolódik a Komintern nyugati szekciójának propagandafőnöke, a Willi Münzenberg vezette csapat antifasiszta propagandamunkájába. A párt nagy irányváltásainak – nemrég még a szocialisták a kommunisták közellenségének számítottak – elbizonytalanító, frusztrációt okozó voltát is csak később ismeri fel. A Koestler által készített anyagokkal azonban nem elégedettek megbízói, a propaganda céllal írt első regényéért pedig súlyosan megszégyenítik kommunista barátai.[23] Miközben Koestler rajong Münzenbergért és Otto Katzért, a kommunista propaganda gátlástalansága és álságossága kétségbe ejti. A fasiszta rezsimek tanulmányozására felállított kutatóintézet (INFA) munkatársaként hamarosan azzal szembesül, hogy a párt voltaképp semmilyen diktatúrát nem akar kutatni, a tervezett nemzetközi antifasiszta kiállítást sem engedik megszervezni, sőt a kirakatintézményt hamarosan be is zárják.

Koestler a párton belül elszigetelődik, depresszióban szenved. „A párton kívül nem voltak barátaim: A párt volt a családom, fészkem, szellemi otthonom. […] Nem szerettem a pártbeli népséget, de ők voltak a magamfajták, és kedveltem a pártonkívülieket, de már nem tudtam velük szót érteni.”[24] Az 1934 végétől kezdődő időszakot Koestler a párttól való folyamatos visszavonulással jellemzi. Úgy ítéli meg utólag, hogy kommunistaként csúfosan megbukott, amit leginkább jellembéli „fogyatékosságaival” magyaráz.[25] Mire befejezi Gladiátorok című történelmi regényét (1938) Koestler már szakított a kommunista párttal. Az 1939-ben minden különösebb visszhang nélkül Londonban megjelent művében Spartacus Napállamának összeomlása, csődje bemutatásán keresztül Koestler már egyértelmű kételyeinek ad hangot a forradalmi cselekvést, „a cél szentesíti az eszközt” elv morális tarthatóságát, az utópia megvalósíthatóságát, az általában vett népboldogítást illetően.

A Szovjetunióból, a Kirov-gyilkosságról, az 1936-os koncepciós perről, a bebörtönzésekről, likvidálásokról érkező híreket egy időre zárójelbe tette a spanyol polgárháború kitörése, ami a szerző számára újabb testhezálló feladatot kínál: Koestler Willi Münzenbergtől engedélyt kér, hogy csatlakozhasson a spanyol Köztársasági Hadsereghez. A Komintern ügynökeként, magát újságírónak kiadva, magyar útlevéllel a Pester Lloyd sajtóigazolványával és a londoni News Chronicle tudósítói papírjaival utazik el Spanyolországba, ahol már két hónapja dúl a polgárháború. Sevillába látogat a fölkelők hadiszállására, ahol felismerik és lebukik ugyan, de még sikerül kimenekülnie az országból. A második spanyol küldetés során kifejezetten sikerrel jár: megszerzi a Francóék és a németek közötti szoros együttműködésről szóló bizonyítékokat. 1937 elején harmadszorra is Spanyolországba küldik az Agence Espagne és News Chronicle című lapok tudósítójaként, hogy a malagai fronton történtekről tudósítson. Ezúttal elkapják, letartóztatják és halálra ítélik. Koestler önéletírásában hosszasan ismerteti a sevillai börtönben eltöltött heteket. A láthatatlan írás szerint a sevillai börtönben megy végbe az a szellemi fordulat, az a mélyreható személyiségátalakulás, amelynek nyomán Koestler eljut a kommunizmussal való teljes szakításig. A spanyol tapasztalat nyilvánvalóvá teszi, hogy a kommunizmus, így a spanyol köztársaság ügye, áldozatul esik a nyers szovjet hatalmi érdekeknek, ahogy a börtönben ismeri fel a csalást, a hazugságot tudatosan eszközként felhasználó Münzenberg-propaganda cinikus és gátlástalan természetét is. Végül felesége és Otto Katz lelkes erőfeszítésének, az általuk elindított kampánynak köszönhetően túszcserével szabadul ki a börtönből, jóllehet senki sem tudja, hogy voltaképp egy álcázott kommunista kimentéséről van szó.[26] 1938-ban jelenteti meg Spanyol testamentum címmel börtönélményeit, amely a Left Book Club ranglistáján első helyezést kapott, és több nyelvre le is fordították.

A párttal való szakítás mögött összetett morális motívumok húzódnak meg. Az elfordulásban döntően közrejátszik Éva Weissberg Lubjankáról, a kívánt vallomás kicsikarásához alkalmazott GPU-módszerekről szóló, személyes élményeken alapuló beszámolója, ami a Sötétség délben című mű meghatározó forrásanyagául szolgál majd.[27] Hasonlóképp megdöbben, amikor azzal szembesül, hogy a francia kommunista újság címlapja Gestapo-ügynöknek nevezi a Németországban öt év kényszermunkára ítélt német, egyébiránt hithű kommunista fiatalembert és szintén kommunista menyasszonyát.[28] Az 1937-ben zajló nagy perek, amelyeken kiderül, hogy a bolsevik vezetők, így Buharin is német és brit ügynökök voltak, további erkölcsi érveket szolgáltatnak a kommunizmustól való elforduláshoz. 1938 tavaszán Koestler már tudatosan elhatárolódik a kommunista irányvonaltól. Párizsban a Menekült Német Írók Szövetsége felkérésére tartott előadásában nemcsak hogy nem marasztalja el a spanyol Egyesült Marxista Munkáspártot (POUM), de kifejezetten kárhoztatja a szovjet kommunisták riválisokkal szembeni fellépését.[29] Hamarosan megírja azt a levelet, amelyben tájékoztatja a pártot a szakításról, de ekkor még a Szovjetunió mellett hűségnyilatkozatot tesz. A végső csalódást, a teljes kiábrándulást a szovjet rendszerből, az illúzióvesztés egyik legfontosabb állomása a Hitler–Sztálin paktum 1939-es megkötése eredményezi. „Felismerni és kimondani az igazságot: hogy a rendszer, amely ma már a világ egyharmada felett uralkodik, a történelem legigazságtalanabb és legembertelenebb társadalmát hozta létre; ez a legnagyobb kihívás, amivel az emberiség szembe került és szembenézni legtöbbünknek olyan nehéz, mint a gótika emberének elfogadni, hogy nincs mennyország.”[30] Koestler az 1941-ben angol nyelven publikált A föld söpredéke című önéletrajzi írásában[31] számol be arról a szívélyes fogadtatásról, amelyben Sztálinék Ribbentropot részesítették moszkvai látogatásakor: a repülőtér felett horogkeresztes zászlót tűztek ki, és Horst Wessel-nótát játszott a forradalmi zenekar.[32] Ugyanebből a kötetből tudjuk meg, hogy a kommunizmussal való szakítás, a sztálini zsarnokság, a bolsevizmus igazi természetének felismerése mély apátiához vezetett, lelki, szellemi űrt hagyva maga után. [33] „[…] hátat fordítottunk Oroszországnak, de bárhová fordultunk vigasztalásért, sehol sem találtunk semmit.” Plasztikusan fogalmazza meg, hogy miként vélekedett 1939-ben arról a Szovjetunióról, amely nemrég még rajongása tárgya volt: „Olyasféleképpen éreztünk Oroszország iránt, mint a férfi, aki elvált sokat imádott feleségétől; gyűlöli őt, és mégis valamiféle megnyugvást nyújt számára, hogy az asszony ott van, ugyanazon a bolygón, élve és egészségesen. De ez az asszony már nem élt, semmiféle halál nem lehet szomorúbb és véglegesebb, mint egy illúzióé.” [34]

1940 tavaszára elkészül a Sötétség délben című mű is, a kommunizmusból való kiábrándulás nagy, megrendítő dokumentuma, amely Koestlert végül világszerte ismertté tette. A kötet a kommunizmussal való szakítást, a kiábrándulást tematizáló nagy tanúságtételek egyike, jóllehet műfajilag ki is lóg közülük. Itt ugyanis nem a szerző saját élményeinek egyes szám első személyű elbeszéléséről van szó, Koestler ráadásul nem is útirajzot, útibeszámolót ír. Bár a szerző személyesen átélt tapasztalatai, a szovjetunióbeli élmények, a kommunista mozgalomban eltöltött időszak vagy a sevillai börtönélmények, ahogy más tanúk, úgymint Éva Weissberg beszámolói, a szövegben jól kitapinthatóan hasznosulnak. A szereplők kitaláltak ugyan, mégis konkrét történelmi figurák ismerhetők fel bennük. Ahogy Rubasov alakját Buharin, illetve Radek (a velük való rövid moszkvai találkozó) ihlette, úgy a már említett kis Lévy, illetve a két kihallgató tiszt megformálásához is a szovjet élmények, az út során megismert konkrét személyek szolgáltattak mintát. Koestler regényt ír, a kommunista eszme csődjét, a főszereplő által hozott áldozat hiábavalóságát igyekszik megragadni az esztétikum erejével, az irodalom eszközeivel.

„Úgy futottam a kommunizmushoz, mint friss vizű forráshoz, és úgy hagytam el, ahogy az ember kimászik egy mérgezett folyóból, melynek piszkos habjain elöntött városok törmelékei úsznak, és megfúlt emberek tetemei”[35] – ekként értelmezi Koestler életének 1932-től 1938-ig tartó periódusát. A messianisztikus hittől a totális kétségbeesésig, a rajongástól a végleges szakításig mintegy hét éven át tartó gyötrelmes időszakon keresztül jut el. A szovjet tapasztalat a lelkesedés lassú elvesztését, a lejtőn való elindulást, az elbizonytalanodás, a lelki eltávolodás és kiábrándulás első komolyabb állomását jelentették ezen az úton.