OROSZVALOSAG.HU


I. Péter szupersztár 

  |  2010-02-14 09:31:41  |  
Szvák Gyula

I. Péter szupersztár 

I. Péter helye az orosz történelemben

 I. Péter szupersztár 

A rendszerváltást követő két évtizedben I. Péter mindig „dobogós” ( ha nem éppenséggel az első) helyre került minden történelmi közvélemény kutatásban Oroszországban. Ezért volt meglepő, hogy a 2008-as „Oroszország neve” című reprezentatív TV-műsorral egybekötött össznépi szavazáson egészen az 5. helyre csúszott vissza. Mielőtt e váratlan eredmény okait találgatnánk, vessünk egy pillantást magára a bizarr „versenyre”.

A végeredmény több hónapig tartó, háromfordulós versenyben dőlt el. Először egy 500 fős listát szűkítettek ötven főre, majd abból választotta ki a közönség közel 45 (!) millió szavazat alapján a legjobb tizenkettőt. Ezt követően a nagy polémiákat kiváltó és a közvéleményt erősen megosztó verseny, - amelynek egyes etapjain hol Szergij Radonyezsszkij ( egy 14. századi szent szerzetes), hol Lenin vagy Sztálin vezetett - a Rosszija nevű TV-csatornán folytatódott. A 12 „versenyzőt” 12 adásban 12 felkért, nem annyira dühös, mint inkább ihletett ember képviselte. E harmadik versenyszakaszban a mezőny hamar hármas bolyokra oszlott. Korán megszökött az Alekszandr Nyevszkij, Sztálin és Nagy Péter hármas, őket a Lenin, Puskin, Sztolipin üldöző trió követte. Erősen leszakadva következett Nagy Katalin, II. Sándor, a „reformer” cár és Szuvorov, a 18. századi nagy hadvezér. A mezőny végén Mengyelejev, Dosztojevszkij kullogott, míg az utolsó helyet tartósan IV. (Rettegett vagy Félelmetes) Iván foglalta el. Ez utóbbi számára már a döntőbe jutás is erőn felüli teljesítménynek számított, hiszen arról lemaradt Zsukov, a berlini győző, vagy a magyarok számára még váratlanabbul – Lev Tolsztoj.

A finis hihetetlen izgalmakat és váratlan fordulatokat hozott. Az utolsó előtti héten Puskin néhány nap alatt megduplázta szavazatait és élre tört, miközben Sztolipin is felzárkózott a harmadik helyre. A sokáig az élbolyban lévő Sztálin és Nagy Péter visszacsúszott a 4. és 5. helyre. És akkor következett az utolsó, a Sztolipinnak szentelt adás, ahol a múlt századelő „nemzeti liberális”monarchista miniszterelnöke nevében a zsűri elnöke, a világhírű rendező és színész, Nyikita Mihalkov játszotta el a prókátor szerepét.

Itt azt hittük, hogy előre borítékolni lehet a végkifejletet. Amivel egyáltalán nem azt akarjuk állítani, hogy ez a közönségszavazásos verseny manipulatívabb lett volna, mint más internet- és SMS-szavazásokon alapuló szórakoztató show-műsorok, mint, mondjuk, nálunk a Megasztár, vagy a más országokban is lezajlott „Legnagyobb”-választások. A mintát adó BBC például 2002-ben csak a legnagyobb nehézségek árán tudta kihozni – egyebek között - Diana ellenében Sir Winston Churchillt. Még nagyobb botrány volt Ukrajnában, ahol a sajtóhírek szerint a honvédő háború idején a „nemzeti függetlenségre” hivatkozva a nácikkal együttműködő és a holokausztban résztvevő hírhedett Bandera lett volna a biztos befutó, ha a szervezők nem térnek jobb belátásra és nem nyilvánítják Bölcs Jaroszláv fejedelmet győztesnek. A 2003-as egyesült államokbeli szavazás pedig még ennél is abszurdabb listát eredményezett, hiszen a győztes Ronald Reagenen kívül a top 10 még másik öt elnököt tartalmazott, a hatodik helyen a később a népszerűségi listák legalján tanyázó George W. Bushsal ékesítve.

Az elemző inkább némi bizonytalanságot vélt felfedezni a műsor szervezőinek céljait, irányultságát tekintve. A hivatalos honlap szerint a korábbi fázisban sok millió szavazatot figyelmen kívül kellett hagyniuk, mert, egyebek mellett, Sztálin- és szent Radonyezsszkij-vírusok intéztek támadást a rendszer ellen. A legjobb 12 „beszavazását” így Alekszandr Nyevszkij nyerte meg több mint 2 millió szavazattal Puskin és Dosztojevszkij előtt. Ekkor még szinte biztosnak tűnt, hogy vele akarják megnyeretni a finálét is, mert szinte végig vezetett – igaz, Sztálin állandóan ott lihegett a nyakában. Ezenközben I. Péter egyre inkább lemaradt. Nem beszélve Leninről, aki pedig egy – korrekt módszerekkel végzett - reprezentatív, országos felmérésen Sztálin és I. Péter mögött még biztos harmadik volt. Most azonban mint galambot a cilinderből, úgy varázsolták elő Sztolipint, aki pár órával a szavazás lezárása előtt még vezetett. Végül kevesebb mint 1000 szavazattal szorult az 524 575 voksot kapott – Alekszandr Nyevszkij mögé. A harmadik helyre további négyezer szavazattal lemaradva Joszif Sztálin futott be.

Arra vonatkozóan lehetnek ötleteink, hogy miért Nyevszkij és Sztolipin és miért nem Sztálin lett a befutó. Alekszandr Nyevszkijnek, a pravoszláv egyház szentjének 21. századi médiagyőzelme nemcsak Oroszország „lelki egységét”, de a hatalom és az egyház szövetségét is kifejezi, amely egyúttal világosan „megüzeni” az orosz társadalomnak (és a világnak), hogy az orosz katonai vitézség megkérdőjelezhetetlen és szent. Egyébként is, ha végig tekintünk az eddigi „Ki a legnagyobb?” showk történetén, akkor azt a törvényszerűséget fedezzük fel, hogy amíg a nyugaton nemhogy nem szégyellik, hanem kifejezetten élre szavazzák 20. századi államférfiaikat, addig Kelet-Európában egész a középkorig kell visszamenniük, hogy többé-kevésbé konszenzusos jelölteket találjanak. Sztolipin „majdnem győzelme”, pedig a mai rendszer legitimációját, igazolását sokkal inkább képviseli a maga forradalom- és szocialistaellenes meggyőződésével, a tőkés magántulajdon és az orosz államnacionalizmus - tegyük hozzá, sikertelen - összeházasításával, mint bárki más a 12 jelölt közül.

Hogy Sztálin miért nem, annak megválaszolására kár időt pocsékolni – ellenben, hogy az orosz közvéleményben vitathatatlan tapasztalható Sztálin-reneszánszot kívánta ellensúlyozni az előbbi két történelmi figura előretörése, az vitán felülinek tetszik. Miközben egyikőjük sem menne át egy valamennyire is szigorú és értékorientált történészi rostán. Sztolipin – túl azon, hogy végül is eredménytelennek bizonyult, mégis csak az autokratikus rend forradalmárok ezreit lenyakaztató őre volt: nem éppen egy karizmatikus személyiség. Alekszandr Nyevszkij történelmi tettének részletesebb elemzésébe pedig nem is érdemes belemenni egy patrióta szempontokat előtérbe állító, „nemzeti” hőst kereső paradigmán belül. A „névai” csata katonai értelemben egy kis ütközet volt, perifériális jelentőséggel, míg a „vérei” ellen a tatárokkal kötött szövetsége stratégiai jelentőséggel bírt. Valójában tehát igen nehéz őt valamiféle világtörténelmi jelentőségű államférfiként és egyszersmind nemzeti hősként pozícionálni.

I. Pétert sokkal könnyebb lett volna. Amint mindig is könnyebb volt, hisz ennek nagy a hagyománya az orosz történelmi tudatban és történelmi tudat manipuláló praxisban.

A pozitív Péter-imágónak súlyos történelmi, történetfilozófiai okai vannak. Az átalakító cár az objektív történések okán volt az egyetemes történelem jelentős alakja. Sok tekintetben sikeres reformjai által Oroszország Európa egyik vezető hatalma lett. A modern Oroszország vita nélkül vele veszi kezdetét.

Törvényszerű tehát, ha minden orosz nemzedék hozzá viszonyítja magát. Azon nemzedékek, amelyek a felvilágosodás értékeit vallották, a középkor sötétségében fáklyát gyújtó félistent látták benne. A korlátlan cári hatalom hívei az autokrácia bajnokát, a birodalmiság elkötelezettjei a hódító hadvezért, az európéerek a nyugatosítót, a reformok sürgetői a nagy átalakítót, a mindenkori erőskéz-politika hívei a radikális vezért tisztelték és ünnepelték benne.

Péter cár azért megkerülhetetlen minden identitását kereső orosz generáció számára, mert az elmúlt háromszáz év alatt az orosz nemzeti önbecsülés kulcsfigurájává vált. E folyamatot, természetesen, koronként változó módon és intenzitással, de mesterségesen generálták és manipulálták. I. Péter ugyanis a mindenkori hatalom kedvelt előképe volt. De a mindenkori ellenzékének is. Sokan közülük a forradalmárt, még többen a reformert látták benne. Ezért a cárról alkotott magasztaló véleményekből önmagukban nem következtethetünk a megnyilatkozó politikai nézeteire vagy pártállására.

Amint súlyos torzítás lenne egyszerűen politikai okokkal magyarázni a Péter-kép alakulását. Ugyanúgy motiválták a történetfilozófiai rendszerek, a politikumnál általánosabb érvényű koncepciók az orosz fejlődésről. Hasonlóan fontos tényező a történettudomány önfejlődése, amely – hol erősebben, hol gyengébben, de – képesnek bizonyult autonóm szempontokkal árnyalni a politika és ideológia konstrukcióit.

Az orosz történelmi gondolkodás történetében végül is csak egyszer volt egy olyan hosszabb időszak, amikor I. Péter alakja háttérbe szorult. Legalábbis a másik rettegett cárral, IV. Ivánnal szemben. Ez azonban a sztálini időszakban történt, amikor Sztálin személyesen is többször beleavatkozott a IV. Iván- és I. Péter-értékelésbe. Az Eizenstein Rettegett Iván című filmje forgatása, sőt forgatókönyve kapcsán kifejtett véleménye világossá teszi prioritásait: ő egy, a Nyugat – s azon belül, a németek – ellen harcoló, s e küzdelmében a pártütő bojárokat megleckéztető (értsd: szükség esetén kiirtó) uralkodónak akarta a cárt láttatni, aki országát erős kézzel irányítja. I. Péter viszont csak részlegesen felelt meg ezen elvárásoknak, hírhedett „nyugatossága” miatt, ezért szorult hátrébb a sztálini panteonban.

Valami hasonló játszódik le manapság is. Természetesen a megfelelő változtatásokkal. Itt nincs szó sztálini típusú hatalmi aspirációkról, a véres kegyetlenség legitimációs kényszeréről. Szó van viszont rendteremtésről, a felbomlott birodalom legalább részleges újjáépítéséről, a nemzeti nagyság ideológiai, társadalomlélektani – sok tekintetben a pravoszláv egyházra bazírozó - alátámasztásáról. A revolúció helyett az evolúció ül ünnepet, a jelcini nyugati eredetű ultraliberális káoszt a tősgyökeres orosz talajban fogant rend váltja fel.

Sem a radikális átalakításoknak, sem az „európaizálásnak”, sem az egyház megregulázásának nincs tehát itt a szezonja.

Minden idők legnagyobb orosz szupersztárjának ma csak az 5. hely juthat.

 

 

 

Cimkék: I. Péter
Országok: Oroszország
Megosztás:
Add a Facebook-hoz

 

Oroszvalosag.hu | Impresszum  |  Kapcsolat