„Az utazó (vagyis Karamzin) egyáltalán nem „naiv”, hanem nagyon is figyelmes és mindenre tudatosan reflektáló megfigyelő, aki alaposan tanulmányozza a korabeli Európa három „modellértékű” országát: Svájcot „festői természetével, patriarchális szabadságával és jólétével”, Franciaországot, a felvilágosodás és a forradalmi megmozdulások központját, valamint Angliát, a Tőzsde és a Parlament országát. Karamzin úgy beszél ezekről az államokról orosz olvasóinak, hogy közben bevezeti őket az európai felvilágosodás történelemfilozófiai és kulturológiai koncepcióiba: Svájcra Rousseau, Angliára és Franciaországra pedig Voltaire szemével tekint. Míg azonban ez a három ország az európai gondolkodásban bizonyos mértékben szemben állt, „konkurált” egymással, addig az „orosz utazó” tudatában ezek a kulturális modellek annak az egységes európai civilizációnak a különböző változatai voltak, amelynek majd Oroszország is részévé válik. Következésképpen a kérdés végeredményben mindig az marad, hogy az európai civilizáció mely típusa szolgálhat mintául Oroszország számára és az ilyen mintakövetésnek mik a feltételei és a lehetőségei.

„…Az angolok felvilágosultak, pontosan tudják, mi áll az érdekükben, és ha valamiféle Pitt arra gondolna, hogy nyilvánosan a közjó ellen cselekedjen, akkor a parlamentben okvetlenül elveszítené a szavazatok többségét, mint varázsló a talizmánját. Tehát nem az alkotmány, hanem a műveltség vált az angolok igazi védőszellemévé. Minden polgári intézménynek összhangban kell lennie a nép szellemével; ami Angliában jól működik, az máshol rossz is lehet.”

Ezt a következtetést, amely szerint a polgári intézményeket a nép karakteréhez kell igazítani, nem könnyű összeegyeztetni azzal a gondolattal, amely szerint az emberiség fejlődésének útja egységes és az egyetemes emberi előbbre való a nemzetinél. Így hát már a Levelekben kirajzolódik Karamzin történelemszemléletének egyik legproblematikusabb része: az a dilemma, hogy a nemzeti tradíciók meghatározó fontossága vajon összeegyeztethető-e az egyetemes emberi fejlődés eszméjével…

A nyugati civilizáció lelkes csodálójából a nyugati civilizációt józanul megítélő, annak összetettségét és sokarcúságát felismerő, az egyetemes emberi magasztalójából a nemzeti sajátosságok fontosságára felfigyelő gondolkodóvá válik. Ez a változás mintha előre jelezte volna Karamzin egész alkotói pályáját, aki irodalmárként kezdte, meghonosította a nyugati irodalom formáit és eszméit Oroszországban, végül az orosz hagyományokat tanulmányozó történészként fejezte be életét.” (Filippov Szergej)

„… A történelem tanulmányozása arról győzte meg, hogy Oroszország számára az autokrácia az optimális kormányzati forma. Hiszen mély gyökerei vannak, és éppen az autokrácia „alapozta meg és támasztotta fel Oroszországot; államrendjének megváltoztatásától elveszett és el kell vesznie, mivel oly sok és oly különböző részből áll, melyek mindegyike sajátos polgári előnyökkel bír. A korlátlan egyeduralmon kívül mi tudná ezt a hatalmas testet egységes működésre késztetni?” Azonban Karamzin számára, amint már említettük, az autokrácia nem volt azonos a zsarnoksággal. Az uralkodó korlátlan hatalmának törvényességgel, a műveltség terjesztésével és a közvélemény szabadságával kell összekapcsolódnia. Nem véletlen, hogy miközben elveti a legfelső hatalom korlátozását, iskolák megnyitását és a szegény diákok anyagi támogatását követeli. Ez a „liberális autokrácia” karamzini elmélete, melynek alapvető vonásait később a szlavofilek is átveszik. „Sem alkotmányt, sem képviseletet nem követelek – írta Karamzin 1818-ban, élete vége felé közeledve közeli barátjának –, de köztársasági meggyőződésű maradok úgy, hogy közben az orosz cár hű alattvalója vagyok: ez ellentmondás, de csak látszólagos!” (Filippov Szergej)

(Nyikolaj Karamzin: A régi és új Oroszországról, szerk. Filippov Szergej, Ruszisztikai Könyvek L., Russica Pannonicana, 2021.)