Úgy jó tíz évvel ezelőtt Szaranszkban adományozta nekem Vlagyimir Kuzmics Abramov professzor saját kis monográfiáját a mordvin nép történetéről (Мордовское национальное движение, A mordvin nemzeti mozgalom, Szaranszk 2010). Abramov professzor a finnugor ügy elkötelezettje és nagyon önérzetes mordvin értelmiségi (apja neves mordvin író volt). Annak idején érdekes beszélgetéseket folytattunk Vlagyimir Kuzmiccsal Oroszország múljtáról, az oroszországi finnugor népekről, a mordvinokról, főleg amikor elvitt kocsikázni, bemutatva az akkor hatalmas léptékben fejlődő, futball világbajnokság rendezésére készülő Szaranszk szép és kevésbé szép, valamint egyedi helyszíneit (neki hála láthattam Oroszország egyetlen köztéri Pugacsov-szobrát, ami Szaranszk külvárosában van). Abramov professzor – természetesen – lojális Oroszországhoz, de a mordvin nép iránti pozitív érzelmei nemcsak lehetővé tették, de szinte kikívánták, hogy akár kritikusan is nyilatkozzon Oroszország múltjáról. A mordvinokról folytatott eme beszélgetések során gyakran felmerült a mordvinok történetének egyik legfontosabb problémája.

A helyzet az, hogy a mordvin népnév már a középkor eleje, a 6. század (Iordanes Geticája) óta ismert írott forrásokban, csak éppen maguk a mordvinok között nem volt elterjedt önelnevezésként ez a népnév. Az a nép, amit ma mordvinnak tekintünk, két ágból áll, az erzákból és a moksákból, akik a modern nemzetté válás folyamatáig csak ritkán nevezték magukat mordvinnak. Az erzák és a moksák nyelvét megkülönböztetik, földrajzilag eltérő etnográfiai csoportokról van szó, az erzák keletebbre élnek, a moksák nyugatabbra, és antropológialag is mások (az erzák jellemzően világosabb bőrűek, világosabb hajúak, a moksák erősebben pigmentáltak).

Nos, Abramov professzor mindig azt hangsúlyozta nekem, hogy nincsenek erzák és moksák, csak mordvinok vannak. Persze vannak erzák és moksák, de ezek csak olyan etnográfiai csoportok, mint mondjuk a pomoriak, a kozákok. Az erzák és a moksák megkülönböztetése csak valamilyen ármány, hogy a sokat szenvedett mordvin nemzetet megosszák.

Nos, ez a szemlélet jelenik meg elég erőteljesen a fentebb idézett könyvben is, mely érdekes és értékes összefoglalása a mordvin nép történetének.  Folyton az az anakronizmus köszön vissza a könyv lapjain, amely nemcsak azt feltételezi, hogy az egységes, öntudatos mordvin nép már legalább egy évezred óta létezik, hanem a modern nemzettudat középkorra való visszavetítését is megengedi (már a könyv címe is árulkodó). Mindjárt a munka első mondata megadja az alaphangot: „A 13. századtól, az államiság elvesztése után hét évszázadon át a mordvin nép a túlélésért, nyelve, hagyományai, önmaga, a nép egységének megőrzéséért harcolt.” Tehát az lenne az alapfeltevés, hogy a mordvin nemzeti öntudat már a középkorban is létezett, és ez volt a fő motivációs eleme a mordvinok cselekedeteinek – kíváncsian várjuk e tézis igazolását a következő lapokon, de a gyanúnk, hogy ez csak súlyos anakronizmus, nem tud oszolni a mű olvasása közben. (Megjegyzendő, az orosz középkorász klasszikusoknál, Pasutónál, Ligacsovnál is lehet időnként olyan kitételeket olvasni, melyek valamiféle modern nemzettudatot projektálnak a középkori ruszokra, akik állítólagosan a „nemzeti egységért” küzdöttek a Csúd-tavon vagyon Kulikovónál).

Az állítólagos középkori mordvin államiságot a tatárok zúzták szét, 1237-től (Batu), illetve 1395-ben (Timur). A mordvin földek 1552 után kerültek Oroszország ellenőrzése alá. Azon helyesen élcelődik Abramov professzor, hogy az orosz történeti emlékezetben elterjedt elképzelés a különböző népek, így a mordvinok „önkéntes egyesüléséről” Oroszországhoz inkább a fantázia műve.

A mordvinok, különösen a moksák körében a tatár fennhatóság idején elterjedt az iszlám. Az iratok arról árulkodnak, hogy a 17. században a moksa-mordvin elit szinte teljes egészében az iszlámról tért át az ortodox kereszténységre. Az orosz ortodox egyház az orosz kolonizáció fegyvere volt: a gyarmatosító ideológia terjesztője, a mordvin földek elfoglalója, a más hitűek üldözője – írja Abramov, aki könyve bevezetőjében büszkén említi a mordvin származású Nyikon pátriárkát a nagy mordvinok között.

A könyv jól bemutatja, hogy a mordvin földek „pacifikálása” hosszú ideig tartó folyamat volt. Biztonságos hátország nem is annyira Moszkvának, mint a hatalommal szemben állóknak. Az 1654-1667-es háborúban a mordvinföldi erdők megteltek katonaszökevényekkel. Sztyepan Razin fölkelésében mordvinok is részt vettek (Akaj murza). Abramov Akaj murza mozgalmában „mordvin nemzeti-felszabadító felkelést” lát, de ennek argumentációja nem kifejtett.

A 18. század elején a mordvinok jelentős része még pogány volt. I. Péter 1718-as rendelkezése szerint azok a mordvin földbirtokosok, akik nem hajlandók megkeresztelkedni, elvesztik birtokaikat. A mordvin elit után a köznép erőszakos krisztianizációja is lendületet vett a 18. században – ez vezetett a tyerjusevói pogánylázadáshoz (1743 – 1745). 1743-ban a tyerjusevói voloszty nyolc falujának mordvin lakossága levelet intézett a Moszkvában élő egykori grúz (kartli) uralkodóhoz, a befolyásos III. Bakarhoz, mondván, „nem akarjuk felvenni a keresztény hitet, a régi mordvin hitünkben akarunk élni ahogy eddig is, mecseteink nincsenek, a régi mordvin hit szerint imádkozunk az erdőkben és a mezőkön.” A levél nemcsak azért érdekes, mert a 18. században még nagyon is élő mordvin pogányság bizonyítéka, hanem önmagában a tény miatt, hogy mordvinföldi parasztok levél útján érintkeznek egy moszkvai előkelővel (nyilván valamiféle védelmet remélve tőle), illetve azért is, mert itt előfordul a mordvin (mordva) önelnevezésként, bár egyértelműen vallási kontextusban (mordva = pogány, nem keresztény, nem muszlim). A tyerjusevói erza pogánylázadást végül a hadsereg bevetésével verték le 1745-re.

Az orosz állam expanziója a mordvin területeken is a lakosság szabadságának korlátozásával járt, a falusi népesség röghözkötésével. Itt Abramov V. V. Mavrogyint idézi: a robotnapok száma akár heti hat nap is lehetett. A parasztok a saját földjeikkel csak éjjel és ünnepnapokon tudtak foglalkozni. A jobbágyokat adták-vették, kártyán eljátszották, nemesfajú kutyákra cserélték. A parasztlányok a földesúri háremeket töltötték fel, emlőikkel az urak kutyakölykeit táplálták.

1756-ban parasztfelkelés tört ki a Szaranszki járásban, s ez már mintegy az előszele volt a Pugacsov-felkelésnek. 1773 őszén Jemeljan Pugacsov emberei Szaranszkban mintegy 300 nemest és embereiket végeztek ki, ami a Pugacsov-felkelés során egy időben végrehajtott legnagyobb vérengzés volt. Egy szemtanúi beszámoló szerint a nemesek egy részét felakasztották, volt akit lefejeztek, volt akinek a végtagjait tépték ki. Pugacsov mégis Szaranszkban kapott szobrot.

1804-ben ismét felkelés tört ki a tyerjusevói volosztyban, aminek ismét nemzeti-felszabadító jelleget tulajdonít Abramov, mondván, ezen a területen főleg mordvinok (erzák) éltek. A felkelők megtagadták a robotot, iratokat semmisítettek meg, elkezdték használni a földesúr magánerdeit, földjeit. Végül ezt a megmozdulást is csak a hadsereg bevetésével sikerült leverni. Érdekes, hogy a Nagy Francia Forradalom híre a mordóviai erdőkbe is eljutott: elterjedt a híre, hogy a kereszténység megbukik. Újjászületett a pogány mordvin vallás. Az egyház és az állam kemény repressziókkal válaszolt: minden faluban egy felelősnek száműzetés terhe mellett föl kellett jelentenie a pogány szertartásokra járó rokonait, ismerőseit.

A 19. század a nemzeti ébredés kora – írja helyesen, de önleleplezéssel felérő módon Abramov. Oroszországban a 19. század második felétől jelentek meg az immáron ideológiai megalapozottságú ruszifikáló törekvések, míg korábban a nem orosz népek számára könnyebb volt a bejutás az elitbe (lásd az orosz elit nagyszámú tatár származású képviselőjét, vagy éppen Nyikon pátriárkát). Abramov a könyvében viszont a korábbi évszázadokra is extrapolálta a modern nemzettudatot, a mordvinokkal szembeni népirtásnak nevezve az orosz politikát a 17-18. században (83. oldal).

A szovjethatalom megadta a mordvinok számára az önálló köztársaság megalkotásának lehetőségét. A Mordvin autonóm terület 1930-ban jött létre Oroszországon belül, 1934-től autonóm köztársasági státuszban. 1933-ban hozták létre a Mordvin kultúra tudományos-kutató intézetét. Az 1930-as években publikálták azokat a forráskiadványokat, melyek ma is megkerülhetetlenek a mordvin történelem tanulmányozásához. Ugyanakkor a sztálini korszak repressziói a mordvinokat is érintették.

1932-ben zajlott Nyizsnyij-Novgorodban az ún. SZOFIN-per (az ún. „Finnségi népek felszabadító szervezete”, vagyis finnugor értelmiségiek elleni koholt eljárás). A Nagy Terror idején szintén repressziók indultak mordvin értelmiségiek ellen. 1938-ban a korábbi két évtizedeben kialakult mordvin értelmiséget úgyszólván teljesen megsemmisítették. Az újkeletű ruszifikáció eredményeképpen is 1926 és 1937 között mintegy 100 ezer fővel csökkent a mordvinok száma a Mordvin ASzSzK-ban. A háború éveiben megszűnt a mordvin nyelvű lapok kiadása. 1948-ban szétkergették a mordvin színházat.

Háború után ismét nőtt a mordvinok száma, de a kazahsztáni sztyeppe feltörésében sok mordvin vett részt, és az 1970-es években megkezdődött a „perspektíva nélküli falvak” felszámolása, a hagyományos falusi világra újabb csapást mérve. Az 1970-es évektől már a mordvinok számának csökkenését láthatjuk. Abramov a szovjetek mordvinok irányába folytatott politikáját is népirtásnak nevezi (140.), ami ismételten vitatható kijelentés.

Összességében, Abramov professzor mordvin története hasznos, adatgazdag olvasmány, jó kiindulópont lehet azoknak, akiket a mordvin nép története érdekel, ám a benne észlelhető anakronisztikus etnonacionalista szemlélet – amely egyébként nem irányul más népek, az oroszok vagy a tatárok ellen – miatt érdemes kritikusan értelmezni.

 

 

 

 

 

Cimkék: mordvinok

Országok: Oroszország