Az ifjú cár (Godfrey Kneller festménye, 1698)

Pétert jobban szerette utókora, mint saját kora. Az európaizálást kiteljesítő II. Katalin óta pedig kifejezett kultusza alakult ki az orosz közgondolkodásban. Nem véletlenül, hiszen alakja mintegy megtestesítette az oroszok viszonyát a fejlődésben élen járó Európához. A progresszív orosz gondolkodás hagyományosan történelmi előképének tekintette. Személye legitimálta a mindenkori reformokat, ami bizony mindig is ráfért az orosz birodalomra. Az orosz nagyhatalom létrehozásának történelmi tette miatt értékelése ugyanakkor hazafias színezetet is kapott: az orosz nemzeti büszkeség tárgyává vált.

I. Péter az orosz történetszemlélet idolja lett. De nem „szent tehene”, ugyanis a történelmi gondolkodásban időről időre megfogalmazódtak ellenvélemények is. A leghangosabban a 19. század második negyedében a szlavofilok által, akik a Pétert istenítő nyugatosokkal folytatott vitájukban a tősgyökeres orosz útról való letéréssel vádolták. Ezt ellenfeleik ugyan nem tagadták, de éppen ezt tekintették a „nagy átalakító” fő érdemének. A professzionalista történetírás fejlődésével megfogalmazódtak, elsősorban Kljucsevszkij és Miljukov munkáiban, más aggályok is. A konkrét történeti kutatás kimutatta a reformok felemás, sok tekintetben következetlen, félbehagyott vagy sikerületlen jellegét s mindennek aránytalanul nagy társadalmi árát. Később az osztályharcot szemléletének középpontjába helyező szovjet történetírás sokat foglalkozott a nép megnyomorodásával Péter uralkodása alatt. Ettől értékelése kettőssé vált, ugyanis más oldalról az orosz birodalom alapítójaként a cárt mindig nagyra értékelte.

Mára a legtöbb kérdésben konszenzus alakult ki a történészek között. Meggyökeresedett az a vélemény, amely a történelmi folytonosságot hangsúlyozza, tehát a péteri reformok előkészített, az orosz fejlődésből organikusan következő voltát. Senki nem vitatja, hogy Oroszországnak ki kellett törnie geopolitikai elzártságából, és szükségszerű volt a tengerek felé történő terjeszkedése. Abban is széles körű az egyetértés, hogy a nyugati átvételek elengedhetetlenek voltak e cél megvalósításához, a „modern” Oroszországhoz vezető út első jelentős állomását jelentették – anélkül hogy az „orosz utat” elhagyták volna. Senki soha nem kérdőjelezte meg a cár személyes érdemeit ebben a folyamatban, senki soha nem vitatta el rendkívüli képességeit, az egyetemes történelemben elfoglalt kivételes helyét.

Ezt a konszenzust törte meg az „Oroszország neve” sorozat, amely látványosan hátrébb sorolta I. Pétert minden idők legnagyobb oroszainak képzeletbeli csarnokában - pedig a 90-es években még minden közvéleménykutatás első helyén szerepelt. Nyilvánvalóan azért, mert a mostani kurzusnak „nemzetibb”, „igazhitűbb” ás evolucionistább hősökre van szüksége. Végül is ezt mondták ki a zsűri vezéralakjai, Nyikita Mihalkov és Kirill metropolita, amikor két dolgot vetettek Péter szemére: a Nyugatot és a revolúciót.

·

 

Amikor Fjodor Alekszejevics cár 1682. április 27-én elhunyt, a hagyományokkal ellentétben a bojárok, a pátriárka tevékeny segédletével, nem a cári család legidősebb férfi tagját, az ekkor már tizenhat éves Iván Alekszejevicset, hanem a tízéves Pjotr Alekszejevicset kiáltották ki még aznap cárrá. Vélelmezhetően mindez nem lett volna Fjodor ellenére, nem véletlenül kísérte mindvégig figyelemmel kisöccse sorsát, ám végrendeletet nem hagyott maga után. Ezért a helyzet meglehetősen tisztázatlan maradt, és súlyos legitimációs problémákat vetett fel. „Jogi” szempontból ugyanis édes mindegy volt, hogy az idősebb fivér fejlődésben visszamaradott, félig vak volt és dadogott, anyai rokonságát ez a legkevésbé sem zavarta abban, hogy őt lássa a törvényes trónörökösnek. Péter javára szólt ugyanakkor, hogy teljesen ép, egészséges kisgyermek volt, de uralkodásra éppen ő is alkalmatlan fiatalsága okán. A csata tulajdonképpen tehát a két gyermek feje fölött, velük takarózva, Alekszej cár első és második felesége rokonsága között folyt a hatalomért.

Őfelsége, a lump

Első pillanatban Péter hívei tűntek erősebbeknek, de mindenesetre hangosabbaknak, mert a Vörös-téren összeverődött tömegben az ő nevét kiáltozták bojár sugalmazásra hangosabban, így ő lett a cár. Ám az első feleség családja, a Miloszlavszkijok sem tétlenkedtek ez idő alatt… A moszkvai zavargások szinte forgatókönyvszerű menetrendje szerint, május 15-én, arra a terjesztett hírre, hogy a Nariskinok Iván cárevicset megölték, a sztrelecek dobpergés mellett betörtek a Kremlbe. A halálra rémült cáranya Péterrel és az állítólag halott Ivánnal együtt megjelent a felheccelt tömeg előtt, amelyet parancsnokaik nem tudtak megfékezni. Hiába derült ugyanis ki, hogy Péter féltestvérének semmi bántódása nem esett, a feldühödött sztrelecek parancsnokaikat, a Dolgorukijokat, apát és fiát a palotalépcső tetejéről alant lévő társaik kopjáira vetették. Majd megkezdődött egy előre elkészített lista alapján a mészárlás, amelynek során a cárné valamennyi feltalálható fivérét és hívét megölték, és egész rokonságát száműzték.

Ekkor egy kettős hatalom veszi kezdetét – legalábbis formailag, amelyben V. Iván a főcár, Péter a másoduralkodó. Valójában azonban becsvágyó nővérüké, Szofiáé régensként főhatalom. Ez a berendezkedés hét esztendeig tart. A konfliktus1689 januárjára lett kódolva, amikor Natalja Nariskina megházasította az ekkor alig több, mint tizenhat és fél éves fiát. A kiválasztott egy tipikus moszkvai családból származó fiatal lány, egy bizonyos Jevdokija Lopuhina lett. Az esküvőnek az volt az igazi jelentősége, hogy a korabeli orosz viszonyok között a házasságra érett fiatalembert számították felnőttnek, így ettől kezdve formailag okafogyottá vált a kiskorú cár feletti gyámkodás.

Szofia nagyhercegnő a Novogyevicsi kolostorban (Ilja Repin műve, 1879)

Nem teljesen világos ma már, hogy a cár anyja ilyen meggondolásból cselekedett-e, vagy csak le akarta zárni kisfia hosszúra nyúlt gyerekéveit. A társuralkodó és családja ugyanis a Moszkvától nem messze fekvő Preobrazsenszkoje faluban lévő palotában lakott, ahol Péter meglehetősen szabad életet élt. Apja egykori solymászaiból és a környékbeli falusi gyerekekből, játszó­pajtásaiból két több száz fős csapatot szervezett, és a Jauza folyón egy játék várat emeltetett, amelyet hol az egyik, hol a másik „ezred” rohamozott meg. Máskor meg a nyílt mezőn csaptak össze, és szinte észrevétlenül kitanulták a katonamesterséget. A rivalizáló egységekből pedig kialakult a Szemjonovszkojei- és a Preobrazsenszkojei-ezred, Péter későbbi hadseregének két legmegbízhatóbb gárdaezrede. Ugyanilyen passziónak indult a hajókázás is, ami annál figyelemre méltóbb, mivel a gyerek cár eredetileg víziszonyban szenvedett. Mégis vitorlást építtetett magának a Jauzán, majd a perejaszlavli tavon manőverezett, végül pedig Arhangelszknél a tengerre merészkedett újonnan ácsolt fregattjával. Majdani dicsőített flottájának alapját jelentik ezek a játék hajók.

Az államélet dolgai egyáltalán nem érdekelték. Részt vett ugyan a hivatalos ceremóniákon, vagy 1688-tól kezdve a bojár duma ülésein, de azok nagyon untatták, úgyhogy, ahogy tehette rohant vissza játszani. Szofiának meg nem volt ellenére ez az életmód, talán ezzel is van összefüggésben a fiatal cár feltűnő iskolázatlansága. Nővéréhez vagy Fjodor bátyjához képest az ő felkészítésével senki nem törődött, a nagy nehezen kijelölt Nyikita Zotov nevű tanítója pedig maga sem intellektusával tűnt ki. Így történik tehát, hogy a későbbi nagy reformátor csak a legszükségesebb alapokat sajátítja el, ráadásul azokat sem tökéletesen, mert élete végéig elképesztő helyesírási hibákkal ír. De legalább nem veszélyes a régensi  hatalomra.

Sose fogjuk megtudni, hogy mi történt valójában 1689. augusztus 7-én. Egy bizonyos: Péter éjjel kiugrasztják az ágyából, ingben-gatyában az erdőbe menekül, majd amúgy mezítláb a Troice-Szergijev kolostor vastag falai mögé vágtat. Ijedtében és sietségében még ifjú feleségét és anyját is magára hagyja. Tette ezt azért, mert állítólag hírt kapott arról, hogy nővére életére tör. Akárhogy is volt, miután megnyugodott és biztonságban tudta magát, a régensnőt kolostorba csukatta és átvette tőle a hatalmat.

A történet azonban ugyanott folytatódott. Az immár önálló cár ezután sem törődik az ország ügyeivel. Helyette anyja, a megmaradt Nariskinok kormányoznak. A korán házasságba kényszerített és 18 évesen  már az apaszerepet is kipróbáló, ám azt csak igen lanyha lelkesedéssel vállaló ifjú uralkodó senki által nem korlátozott csapongásainak és kicsapongásainak évei ezek. Mintha semmi nem történt volna, úgy folytatja Péter korábbi gyerekes játékait, amelyek eztán néhány kiváltképp „nagykorú” kedvteléssel is gyarapodnak.

Az új passziók az un. Német-városrészhez kapcsolódnak, amely egy zárt település volt Moszkvától nem messze, Preobrazsenszkojéhoz azonban közvetlen közel, a Jauza-folyónál. A fővárosban szolgáló vagy ott kereskedő külföldiek laktak itt, meglehetősen tarka társaság, a legkülönfélébb nációkból toborozva, a legkülönbözőbb vallásokat gyakorolva. Az oroszok által „Kokuj”-nak is csúfolt, több ezer lakosú kis város már jelentős előtörténettel bírt és nagy hagyományokat mondhatott magáénak. Ekkortájt a hollandok élnek itt a legtöbben, közöttük egy Mons nevű aranyműves, aki orosz földön leginkább borkereskedelemmel próbálkozott.

Az ő eladó sorban lévő lánya miatt látogatta gyakorta házát Péter, aki már 1690-től szinte napi vendég a Német-városrészben, és egyre jobban belemerül a számára idegen kultúra kínálta szórakozásokba. Perspektívájában azonban az oktalan játékból hamarosan komoly dolognak kell kijönnie – hiszen a homo ludens egyben homo autokrator, „minden oroszok cárja”.

Nyugati „tanulmányút”

Az édesanyja 1694-ben bekövetkezett halála után ténylegesen önálló uralkodó már a következő évben nagy tettre szánja el magát: annyi év játék katonáskodás után immár valóságos hadjáratot indít a déli ellenség ellen. Ám a hónapokig tartó meddő ostrom után serege dicstelenül kullogott el Azov falai alól. Valójában e kudarcot követően mutatta meg először a cár oroszlánkörmeit. Igazolva látva hajók iránti vonzalmát, hazatérése után azonnal lázas hajóépítő tevékenységbe kezdett, s már a következő év húsvétjára harminc tengeri hajóval és számtalan folyami bárkával rendelkezett. A tengeri és szárazföldi sereg együttes nyomására még ugyanezen év nyarán a török erőd megadta magát az ostromlóknak.

Az azovi győzelemnél Péter már elárult valamit a személyiségét feszítő elszánt tetterőből, ami még sokáig kevésbé magasztos célokat ugyanúgy szolgált. Létrehozta pl. a „legesleghóbortosabbak, legeslegtréfásabbak és legeslegrészegesebbek zsinatát”, élén a „herceg-pápával”, aki a „preszburgi, jauzai és kokuji összbohóc pátriárka” címet is viselte. Ő egyébként – stílusos módon - Nyikita Zotov a cár gyerekkori tanítója volt. A „részeg zsinat” működését aprólékosan kidolgozott szabályzat irányította, amelyet a cár személyesen állított össze – nem kevés energiát és törvényhozói erudíciót megcsillantva. A „zsinati tagokat” egy beavató szertartás keretében választották ki, ahol a „hiszel-e?” kérdés helyett az „iszol-e?” kérdésre kellett igaz lelkiismerettel válaszolnia a kandidálónak. Nyilvánvaló megcsúfolása ez az orosz egyháznak, vallásnak. E díszes kompánia gyakran közbotrányt okozó duhajkodásaiban hiba lenne valamiféle tudatos egyházellenes politikai demonstrációt vélelmezni. Őfelsége egyszerűen csak lump volt – ráadásul az agresszív fajtából –, aki szívesebben ütötte agyon az időt a kocsmában, mint a kápolnában.

Ekkor már majd egy évtized eltelt azóta, hogy nővérétől visszavette a hatalmat, az államférfit azonban nem fedezhetjük fel benne. Nem látni még, mit akar kezdeni a rászakadt óriási hatalommal, de megmutatkozik csillapíthatatlan tudásszomja és a körülötte levő világra való nyitottsága. Egy koronás fő számára kissé megkésett, de reménykeltő jellemvonások. Végső soron a gyerekes kíváncsiság hajtja egy újabb extrémnek tetsző kalandba is. Elhatározza, hogy részt vesz az európai országokba indítandó diplomáciai körutazáson, az ún. „nagy követségben”. A jauzai német városrészt, ezt a „kis-Európát” megismerve és megszeretve, a cár úgy dönt, hogy az igazit is látni akarja.

A "nagy követjárás"

A kísérőkkel együtt kb. 250 fős küldöttség vezetője a „karrierdiplomata” Fjodor Golovin és a cár ivócimborája, Franz Lefort, a meghirdetett célja pedig a törökellenes koalíció kiszélesítése és radikalizálása. A követek ugyanakkor utasításba kapják azt is, hogy különösen a hajóépítésre, tengerhajózásra vonatkozóan minél több információt gyűjtsenek, titkot kifürkésszenek és mesterembereket toborozzanak. Az orosz diplomácia ez utóbbi célját szinte maradéktalanul teljesítette, az előbbivel pedig teljes kudarcot vallott az európai udvarokban.

A „nagy követjárásban” inkognitóban résztvevő Péter hazatérése után már nem az az ember, aki otthonról elindult. Nem mintha külföldön kicserélték volna, ahogy később ellene forduló kortársai suttogták. Magától cserélődött ki a Nyugaton őt ért élmények és benyomások hatására. Tetszett neki, amit ott tapasztalt, és megértette, hogy hazája nagyon messze van még az európai hatalmaktól. (S ha magától nem vette volna észre, tárgyalópartnerei nem haboztak mindezt értésére adni.) Azért ment Nyugatra, hogy megtanuljon jó hajókat építeni, s úgy jött haza, hogy belátta, ehhez bizony egész Oroszország alapzatát kell újraácsolni. Arról is megbizonyosodott továbbá, hogy nemcsak a déli, de az északi irányban is lehet tengert hódítani. Ez utóbbira jószerivel még szövetségest is könnyebb találni. Annyi év tétovasága, bizonytalansága, haszontalanságokra elvesztegetett energiája után ekkor egy valóban uralkodóhoz méltó cselekvési program körvonalazódott. Péter felnőtté és tudatos politikussá vált.

Vaszilij Szurikov: A sztrelecek kivégzésének reggele (1881)

Ezt bizonyította akkor is, amikor Moszkvába érkezve vadállati kegyetlenséggel számolt le a fellázadt sztrelecekkel. Az igazsághoz tartozik, hogy mire hazaért, emberei már rég leverték a lázadást. De a cár nem feledte tizenhat évvel azelőtti kremlbeli megaláztatását. A bosszú még a nyugati tanulmányútnál is fontosabb volt számára. Ez utóbbi során kétségtelenül sokat tanult. De amint a késsel és villával evést továbbra sem tartotta elsajátításra érdemesnek, úgy a kifinomult európai kesztyűskéz-politika sem vált a krédójává.

 

 

Cimkék: I. Péter, II. Katalin, Fjodor Alekszejevics, Szofia Alekszejevna,"Nagy követjárás", Kokuj

Országok: