Kirill Razumovszkij

Az 1654-ben Oroszországhoz önkéntesen csatlakozott ukrán területekből kiformálódó Hetmanátus hivatalos elnevezése a Zaporozsjei Had lett, amely formula egyszerre jelölte a Romanovok szolgálatában álló 60 ezer fős kozák sereget és a kozákezredekre mint adminisztratív egységekre épülő ukrajnai közigazgatási rendszert. Alekszej Mihajlovics cár részéről az Ukrajna „befogadását” megfogalmazó „Márciusi cikkelyek” nem határozták meg konkrétan a Hetmanátus jogi státuszát Oroszország keretein belül, ezért mindkét fél másképp értelmezte a közük kialakult kapcsolatrendszer jellegét, ennek ellenére kijelenthetjük, hogy kisebb megszorításokkal ugyan, de az 1654. évi orosz-ukrán egyezmény eredményeképpen a Zaporozsjei Had helyzete széleskörű autonómián alapuló vazallusi státuszként értékelhető. Az 1654-1708 közötti időszakban Moszkva óvatos és viszonylag toleráns, ugyanakkor az idő előrehaladtával egyre határozottabb ukrajnai asszimilációs törekvéseinek lehetünk tanúi, de Ivan Mazepa „árulásáig” a Romanovok részéről a Hetmanátusban nem mentek végbe komolyabb megszorító intézkedések az ukrán területek privilegizált helyzetében. 1708-tól azonban kezdetét vette Kelet-Ukrajna szerves beintegrálásának folyamata Oroszország politikai kereteibe, így a Hetmanátus féltve őrzött autonómiája komoly veszélybe került. A cári kormányzat centralizációs törekvései ellenére a Zaporozsjei Had az 1760-as évek elejéig még meg tudta őrizni az autonóm jogkörrel rendelkező, katonai alapon szerveződő közigazgatási rendszerét, amelynek léte valójában „szabálytalanság” volt az orosz önkényuralmi rendszeren belül.

A 18. század közepén az Orosz Birodalom nehéz külpolitikai helyzetbe került: nyugaton a poroszokkal, délen pedig a törökökkel került összeütközésbe. Az ukrajnai kozákság feltétlen katonai segítsége érdekében a cári kormányzat hajlandónak mutatkozott engedni az ukrán sztarsina egyes politikai követeléseinek. Gyakorlatilag kölcsönös egymásrautaltság alakult ki a Romanovok és a kozák elit között, amely utóbbi réteg a monarchiában látta azt a reális erőt, amely biztosíthatja számára az alávetett rétegek – a közkozákok és a jobbágyság – feletti privilegizált helyzetét.
A Zaporozsjei Had utolsó hetmanja Kirill Razumovszkij (1750-1764) lett, akit Erzsébet cárnő utasítására 1750 márciusában Hluhivben hetmanná „választottak”, majd októberben a Zaporozsjei Szics irányítása is az ő hatásköre alá került. Jóllehet udvari teendői miatt gyakran távol volt Ukrajnától és a Hetmanátus irányítását a Sztarsina Radára bízta, kormányzása alatt a Hetmanátus ideiglenes újjáélesztésével mégis úgy tűnt, hogy elérkezett a kedvező alkalom a megnyirbált ukrán autonómia helyreállítására. 1762-től pedig a bal parti Ukrajna további sorsa II. Katalin (1762-1796) jóindulatától függött, aki a birodalma „eloroszosítására” törekedve, kezdettől fogva nehezen tolerálta a Hetmanátus privilegizált státuszát Oroszországon belül.

1763 szeptemberében Razumovszkij Hluhivbe általános gyűlést hívott össze, hogy megvitassák a Hetmanátus helyzetének megerősítésére és modernizálására irányuló reformok bevezetésének szükségességét. Az általános gyűlés megkülönböztetett figyelmet szentelt az ukrán autonómia problémakörének. A jelenlévők arra az egységes álláspontra jutottak, hogy a Zaporozsjei Had hanyatlását oly módon lehetne visszafordítani, ha visszaállítják a teljes körű autonómiát és visszaszerzik a nemesség, a papság és a kozákság megnyirbált kiváltságait. A Hluhivi Rada a II. Katalinhoz benyújtott kérvényében azt indítványozta, hogy a cárnő újítsa fel azt a korábbi szokást, miszerint a Romanovok minden új hetman választásakor megerősítik az 1654-es perejaszlavi egyezményt és egyben biztosítékot kértek az azonnali hetman-választás engedélyezésére Razumovszkij esetleges halála esetén. Az ukrajnai vezető körök a kérvényben hangsúlyozottan emelték ki azon meggyőződésüket, hogy a múltbéli „interregnumok”, azaz a hetman nélküli időszakok károsan hatottak a Zaporozsjei Had működésére és a hetman-választás tilalma egyértelműen az ukrán jogok drasztikus megsértéseként értékelhető. Szemmel láthatólag a hetmani kormányzat céljai között első helyen a bal parti Ukrajna teljes körű autonómiájának a visszaállítása merült fel annak ellenére, hogy ez a törekvés teljesen eltért a Romanovok összbirodalmi terveitől. A hluhivi gyűlésen Razumovszkij felvetette az örökletes hetmanátus bevezetésének szükségességét arra hivatkozva, hogy ezáltal meg lehetne állítani a Zaporozsjei Had helyzetének hanyatlását és megőrizni annak jogait illetve privilégiumait, a hetman dinasztiaalapítási kísérletét azonban mind a kozák sztarsina, mind a cári kormányzat kategorikusan elutasította.

A hluhivi eseményekről értesülve, II. Katalin 1764 januárjában magához kérette a hetmant a cári udvarba, ahol a személyes audiencián Razumovszkij – némi ráhatásra – maga mondott le a hetmani címéről. A kozák vezető „bukásához” valójában események sorozata vezetett el, melyek közül elsőként azt kell kiemelnünk, hogy miközben a hluhivi rada az ukrán autonómia kiszélesítésére törekedett, az orosz kormányzat éppen a Hetmanátus szorosabb ellenőrzésének lehetőségeit fontolgatta. 1763 nyarán Grigorij Tyeplov cári hivatalnok egy memorandumot fogalmazott meg II. Katalin megbízásából, amelyben úgy tekintett a bal parti ukrán területekre, mint a cárnő különleges szerződésen alapuló hűbérbirtokára és megerősítette I. Péter azon korábbi állítását, miszerint minden hetman áruló, vagy legalábbis hajlamos az esküszegésre. A memorandum szerzője megvádolta az ukrán vezető köröket a kozák földek törvénytelen kisajátításával és a népszámlálás meghamisításával, továbbá kihangsúlyozta azon véleményét, hogy az ukrajnai jogrendszer valóságos káosznak tekinthető, amely a zavaros litván törvényeken és a szokásjogon alapul, valamint hiányzik belőle az ésszerűség.

1764. november 10-én a cárnő több dekrétumot adott ki: az elsőben elrendelte a hetman megfosztását a hivatalától, de egyben megerősítette őt az Erzsébet cárnőtől kapott birtokaiban és elvesztett jövedelmeiért kárpótolta évi 10 ezer rubellel; a második dekrétum kimondta a Hetmanátus megszűntetését és a bal parti Ukrajna területén az orosz közigazgatási rendszer bevezetését. Ezt követően II. Katalin mint feleslegesnek tekintett intézményt, beszűntette a Kisoroszországi Kollégium működését is, majd az orosz fennhatóság alatt álló ukrán területek élére kormányzót nevezett ki Rumjancev személyében, akinek elsődleges feladatául Ukrajnának az Orosz Birodalomba történő fokozatos ütemű beolvasztását tűzte ki a cári kormányzat.

Az önkormányzattal rendelkező Hetmanátus intézményrendszerének felszámolása és Kelet-Ukrajna beolvasztása az Orosz Birodalomba két fázisban ment végbe. Az 1764-1782 közötti periódusban fennmaradt ugyan az ukrajnai közigazgatási szervezet, de – autonómiájától megfosztva – teljesen a birodalmi kormányzatnak lett alárendelve. Ezt követően az 1782-1835 közötti időszakban, az 1775. évi orosz kormányzósági reformnak Ukrajnára történő kiterjesztése következtében ment végbe az egykori Hetmanátus teljes integrálása az orosz birodalom kereteibe. 1775-ben került sor az új közigazgatási alaptörvény kihirdetésére, amely az Orosz Birodalmon belül állandósította a kb. 3-400 ezer lakost magába foglaló provinciákat /= tartományokat/ és a 30-40 ezer lélekszámú körzeteket.

Rumjancev tanácsára hallgatva, az uralkodónő támogatta a reform fokozatos ütemű bevezetésének elvét a korábban kiváltságolt helyzetben lévő peremtartományokban, köztük Ukrajnában is. 1779-ben az új adminisztratív rendszer sikeres oroszországi kipróbálását követően II. Katalin elrendelte a kisoroszországi kormányzónak, hogy készítse elő annak bevezetését az egykori Hetmanátus területén is. Ezeket a változtatásokat – mint ahogyan az várható volt – nehezen lehetett összeegyeztetni az ukrajnai hagyományokkal, hiszen a közigazgatási reform életbe léptetésével párhuzamosan leépítették a katonai alapon szerveződő, ezredekre és századokra tagolódó ukrán adminisztrációt.

1783-ban II. Katalin a bal parti kozák ezredeknek az orosz hadsereg állandó /=reguláris/ egységeivé történő átszervezéséről rendelkezett, vagyis az 1654-től a Romanovok szolgálatában álló, megkülönböztetett jogokkal és privilégiumokkal rendelkező Zaporozsjei Had hivatalosan megszűnt létezni. A volt Hetmanátus területén minden adóköteles polgár besorozhatóvá vált, ezáltal megszűnt a fegyveres erők kizárólagos kozák karaktere Ukrajnában. Az ugyan többször előfordult, hogy vészhelyzet esetén ideiglenes jelleggel speciális kozák egységeket hoztak létre, de a háborús konfliktusok lezárulása után minden esetben felbomlasztották azokat. II. Katalin 1783-ban rendeleti úton végleg megszűntette annak lehetőségét, hogy a jobbágyok egyik földesúr birtokáról a másikéra költözzenek, így gyakorlatilag Ukrajna területén jogilag röghöz kötötték a jobbágyságot, aminek következtében a kozák sztarsina tagjai az orosz nemességgel azonos jogkörű földesurakká váltak.

A Hetmanátus intézményeinek eltörlését és a birodalmi adminisztráció bevezetését az ukrán elit és az orosz társadalmi struktúra fokozatos összeolvadása kísérte. 1781-ben a kozák sztarsina még annyira helytelenítette a reformokat, hogy a cári kormányzatnak figyelmeztetnie kellett az „autonómisták” vezetőjét, Hrihorij Poletikát, hogy fogja vissza patriotizmusát és engedje az eseményeket menni a maguk útján. Poletika 1784-ben bekövetkezett halála és II. Katalin 1785-ös Nemesi Adománylevele következtében lényegesen megváltozott a helyzet: az ukrán vezető rétegek nemesi címet kaptak, testületi önkormányzatot és elérték a jobbágyság legalizációját. Ezentúl az ukrán nemesség azonos jogállásba került az orosz dvorjansztvo-val, ami erős ösztönzést adott az ukrán és az orosz elit egyesüléséhez és kiváló lehetőséget teremtett a birodalmi karrierek elérésére. Gyakorlatilag az ukrán nemesség többsége elfogadta, hogy már nem egy részlegesen különálló, autonóm állam uralkodó osztályát alkotják, hanem az Orosz Birodalom egységes részeként léteznek.

 Hrihorij Poletika