Danyilo Aposztol

Az orosz történelemben az I. Péter (1689-1725) halálát követő időszaknak, amely egészen 1762-ig, vagyis II. Katalin trónra lépéséig tartott, különböző megnevezései ismertek a történeti szakirodalomban. Szokás palotaforradalmak vagy gárdapuccsok korának nevezni, azt azonban nagyon fontos kiemelni, hogy a tárgyalt korszakban tényleges katonai puccs nem történt, hiszen tábornok sosem lett uralkodó, de a hadsereg szerepe felértékelődött és a gárda „cárcsináló” szerepe megkérdőjelezhetetlenné vált. Egyes történészek egészen 1796-ig tolják az időhatár végét, arra hivatkozva, hogy mivel II. Katalin (1762-1796) is palotaforradalommal jutott hatalomra, így az ő uralkodása is a korszak szerves része.

A történeti szakirodalom nevezi még az időszakot második zavaros időknek, vagy nőuralom korának, hiszen többségében cárnők uralkodásáról beszélhetünk. Joggal aposztrofálható a korszak „zavaros időszaknak”, mivel 40 év alatt hét uralkodó váltotta egymást és minden esetben konfliktussal történt az uralkodóváltás. Az uralkodónők kora is helytálló megnevezés, hiszen a „75 esztendőből, amely Péter halálát a század végétől elválasztotta, 66-on át nők foglalták el az orosz trónt”. Korábban az Orosz Birodalomban elképzelhetetlen volt, hogy nő kormányozza az államot, de I. Péter 1722. február 5-én kiadott rendeletében engedélyezte, hogy az uralkodó kijelölhesse méltó örökösét. A dokumentum értelmében nem számított a születési sorrend és a jelölt neme sem. Tulajdonképpen ez a rendelet alapozta meg a nőuralom korát Oroszországban.

A palotaforradalmak korának cárnői és cárjai Ukrajna tekintetében nem folytattak következetesen centralizáló politikát. Az adott helyzet határozta meg, hogy éppen engedményeket tettek vagy esetleg folytatták a centralizációt. Ennek két oka volt: egyrészt katonailag még szükségük volt a kozák haderőre, ezért jó viszonyt kellett velük fenntartani, másrészt személyiségükben sem voltak olyan elszánt reformerek, mint Péter. Befolyásoló tényező még az is, hogy maguk az uralkodók hogyan viszonyultak I. Péter személyéhez és reformjaihoz, valamint, hogy milyen társadalmi támogatottságot élveztek.

I. Péter és az orosz-ukrán kapcsolatok Hmelnyickijtől Mazepáig (1654-1708)

Az ukrán területek 1654-ben a Bogdan Hmelnyickij (1654-1657) vezette felkelés során csatlakoztak Oroszországhoz. Az ukrán-orosz kapcsolatrendszer alapját a „perejaszlavi egyezmény” és az ún. „Márciusi cikkelyek” jelentették. Ezen dokumentumok alapján az ukrán területek jelentős autonóm jogokat élvezhettek, a Hetmanátus élén a hetman állt, a kozákság rendelkezett a szabad hetman-választás jogával, valamint szabadon választhatták meg a katonai vezetőiket is. A hetman önálló belpolitikát gyakorolhatott és részlegesen korlátozott külpolitikai jogkörrel rendelkezett, mely azt jelentette, hogy a baráti államokkal szabadon, az ellenséges államokkal pedig az orosz kormányzat beleegyezésével létesíthetett diplomáciai kapcsolatot. Az orosz cár a lajstromozott kozákság számát 60 ezer főben határozta meg, akiket a saját katonai vezetőjük vezetett a harcok során. Az így kialakult ukrán-orosz kapcsolatrendszert hűbéri viszonynak tekinthetjük, viszont mind a két fél teljesen másképp értelmezte azt. A Hetmanátus számára ez az autonóm államhoz vezető első lépcső volt, ahol az orosz uralkodóval egyfajta protektorátusi viszonyban állnak. Ezzel szemben az orosz fél behódolásnak tekintette, bizonyos fokú alávetettségként értelmezte, amiben az ukrán területek privilégiumai az ő „jóindulatából” létezhettek.

A cári kormányzat Bogdan Hmelnyickij halálát követően az ukrán területek birodalomba integrálására törekedett. Ivan Vihovszkij (1657-1658) vezetésével a nyugat-ukrán területek Lengyelországhoz csatlakoztak, így Ukrajna két részre szakadt. 1667. január 13-án a hosszú lengyel-orosz fegyveres konfliktus után az andruszovói egyezmény szentesítette az így kialakult állapotokat, ettől kezdve az orosz fennhatóság alá már csak a Dnyeper bal partján fekvő ukrán területek tartoztak. Elnevezése Zaporozsjei Had, amely jelenti az orosz kötelékbe tartozó ukrán területeket, valamint a 60 ezer fős kozák sereget is. Az orosz kormányzat integrációs törekvéseinek megvalósításához tökéletes alkalmat adott az új hetmanok kinevezésekor a „hetmani cikkelyek” megfogalmazása. Hmelnyickij halála után szinte minden új hetman esetében alkalmazta ezt az orosz kormányzat, és így mindig „lecsippentett” valamennyit az ukrán különállásból.
I. Péter uralkodása jelentős változást hozott az ukrán-orosz viszonyban, ugyanis 1708-ban Ivan Mazepa „árulását” követően, mintegy megtorlásként az ukrán autonómia drasztikus csökkentésébe kezdett. A cár közvetlenül nevezte ki a hetmanokat, megsértve ezzel a Zaporozsjei Had egyik sarkalatos jogát, a szabad hetman-választást. 1708 novemberében ugyan Ivan Szkoropadszkijt (1708-1722) a Hadsereg Rada választotta meg, de személyét a cár jelölte ki. Szkoropadszkij halála után 1722-ben Pavlo Polubotokot (1722-1724) nevezte ki a cár, a hetman-választó gyűlés összehívása nélkül. Ugyanebben az évben létrehozta a Kisoroszországi Kollégiumot, amelynek feladata az ukrán területek ellenőrzése és ügyeinek koordinálása volt. A Kisoroszországi Kollégium azonban, „csak gyűlöletet ébresztett maga iránt a kisorosz vidéken”, így még tovább mélyítette az ukrán-orosz ellentétet. 1724-ben Polubotok halálát követően a cár nem engedélyezte az újabb hetman-választást, és maga I. Péter sem nevezett ki kozák vezetőt, így tehát 1727-ig kozák katonai vezető nélkül maradt a Zaporozsjei Had.

Orosz-ukrán viszony a palotaforradalmak korában

I. Péter 1725. január 18-án bekövetkezett halála után, felesége, I. Katalin (1725-1727) követte az orosz trónon. Katalin uralkodása nagyszerűen példázza a péteri reformok hatását a palotaforradalmak uralkodóinak politikájára, valamint jól mutatja a nem egységes ukrán-politika mozgatórugóit. Katalin a hatalomra jutása után igyekezett a péteri centralizációs utat folytatni, mind az Orosz Birodalom, mind a Hetmanátus tekintetében. Létrehozta a Legfőbb Titkos Tanácsot, amely uralkodása alatt a legfőbb állami szervként működött, valamint hatásköre az ukrán területekre és ügyekre is kiterjedt. 1726-ban azonban változtatnia kényszerült ukrán-politikáján, ugyanis egy esetleges török háború veszélye miatt engedményeket kellett tennie, a cárnőnek ugyanis szüksége volt a Zaporozsjei Had katonai erejére. A kozákságot alapvetően a könnyűlovas harcmodor jellemezte, így a törökökkel szembeni harcok során eredményesen bevethető katonai erőt jelentettek. A kozákságban rejlő hadipotenciál következtében I. Katalin nem engedhette meg a kisorosz nép „elidegenedését” a cári kormányzattól. I. Katalin ennek következtében engedélyezte a kozákok számára a hetman-választást, az adózás mértékét pedig az 1654-es perejaszlavi egyezmény alapján határozta meg. Az új hetman megválasztására csak 1727-ben került sor, ez azonban már a következő cár, II. Péter (1727-1730) uralkodása alatt következett be, ugyanis I. Katalin 1727 májusában elhunyt.

II. Pétert már hatalomra jutása előtt is a nemesség és a bojárság támogatta, akik a tradicionális, Péter előtti Oroszország szimbólumaként tekintettek rá, majd uralkodása során is az ő befolyásuk alatt állt. Egyértelmű volt tehát, hogy nem folytatta az I. Péter által megkezdett és I. Katalin által folytatott modernizációt. A fiatal cár az ukrán területek vonatkozásában sem folytatta I. Péter központosító politikáját. 1727-ben a Hadsereg Rada megválasztotta a 70 éves Danyilo Aposztolt, aki 1734-ig töltötte be a pozícióját. Az új hetmannak beiktatásakor újabb „Hetmani cikkelyekbe” kellett beleegyeznie, amelyek bizonyos tekintetben tovább csökkentették az ukrán autonómiát. A hetmani cikkelyek értelmében a hetman elveszítette korlátozott külpolitikai jogkörét, innentől nem kezdeményezhetett diplomáciai kapcsolatot egyetlen idegen állammal sem, valamint az orosz kötelékben harcoló kozákság csapatok irányítása is az orosz hadvezetés kezébe került. Ezeken felül fontos változást jelentett, hogy a cár kizárólagos jogkörévé vált a földek adományozása a Zaporozsjei Had területén, ezzel komoly lehetősége nyílt az orosz kormányzatnak az ukrán területek eloroszosítására.

Danyilo Aposztol (1727-1734) hetmanságáról alapvetően elmondható, hogy egy békés időszaka volt az ukrán-orosz kapcsolattörténetnek. Az idős hetman belenyugodott a kiváltságok egy részének elvesztésébe, a Hetmanátus szociális és gazdasági fejlesztésére törekedett. Elsősorban egy kincstári intézmény létrehozását tűzte ki célul, ami azért volt szükséges, mert a hatalmas összegeket felemésztő adók kimerítették az ukrán területek anyagi forrásait. Igyekezett javítani az ukrán kereskedők helyzetén is, akiket komoly megkülönböztetések értek, szemben az orosz kereskedőkkel, akik szabadon kereskedhettek a birodalom területén. Illetve Danyilo Aposztolnak sikerült elkönyvelnie néhány kisebb győzelmet is az orosz kormányzattal szemben; maga nevezhette ki a legfontosabb kozák vezetőket és ezredeseket, lecsökkentette az orosz hivatalnokok számát a Hetmanátus adminisztrációjában. Jelentős sikernek tekinthető 1734-ben, I. Anna (1730-1740) cárnő uralkodása alatt a Zaporozsjei Szics újrafelállítása, valamint a zaporozsjei kozákok visszatelepülése. Összességében véve elmondható, hogy Danyilo Aposztol hetmansága bizonyos értelemben az ukrán autonómia részbeni újraéledése volt. Az integrációban bekövetkezett enyhülés azonban nem volt hosszú életű, a hetman 1734-es halála után az új cárnő, Anna minden előrelépést elsöpört és folytatta a Péter által elkezdett centralizációt.

 I. Katalin