Oroszország és Ukrajna kapcsolattörténetének a mai napig is egyik leghevesebben vitatott kérdése egy 1708. október 26-i eseményhez fűződik. Ezen a napon a Romanovokat mindaddig feltétlenül szolgáló ukrán hetman, Ivan Mazepa csatlakozott az Oroszország ellen támadni készülő XII. Károly svéd királyhoz. A felbőszített cár számára Mazepa cselekedete az árulás tipikus esetének számított, ugyanakkor a hetman mindvégig makacsul állította, hogy ő a helyes utat választotta, sőt hazája érdekében kötelessége volt így tennie.

Orosz-szovjet és ukrán történészek generációi vitatták ezt a kérdést, mely probléma középpontjában a cárok és az ukrán Hetmanátus közötti kapcsolat értelmezésének a nehézsége állt. Hogy közelebb kerülhessünk az "árulás" problémakörének tisztázásához, különbséget kell tennünk az orosz cár és az ukrán hetman tetteit motiváló politikai értékek és elkötelezettségek között és mindeközben betekinteni a köztük kialakuló kapcsolat jellegébe. Már a kortársakat is megdöbbentette az az esemény, hogy 21 évnyi oroszpárti kormányzás után Mazepa átállt az ellenséghez. Az okokat kutatva a cári kormányzat arra a következtetésre jutott, hogy a hetman soha nem volt őszinte a lojalitását illetően. Az ukrán vezető körök részéről pedig az a vélemény körvonalazódott, hogy egy olyan ukrán hazafi, mint Mazepa, valójában nem is lehetett hű az orosz önkényuralmi rendszerhez.

A hetman a saját hatalmi érdekeit is figyelembe vette, emellett mély szeretetet érzett a "drága öreg Ukrajna" iránt és a cárhoz is hűséges volt, ugyanis az utóbbi két tényezőt nem tekintette egymást kölcsönösen kizáró kötelezettségeknek. Valójában Mazepának éppen ezekkel az eltérő kötelezettségekkel kapcsolatos koordinációs képessége lehetett a titka a két évtizedig tartó politikai sikereinek és a cárral kialakított harmonikus kapcsolatának.

Példaként a hetmannak az azovi hadjáratok és a jobb parti Ukrajna kérdésében megmutatkozó hozzáállását kell megvizsgálnunk. Ellentétben elődeivel, Mazepa teljes mértékben támogatta a cárt az oszmán törökök és a krími tatárok elleni háborúiban, aminek eredményeként méltán érdemelte ki Péter jóakaratát, ugyanakkor azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy az ukránok hasznot húztak a hadjáratokból- bármennyire is költségesnek bizonyultak -, mert azok enyhítettek a tatár rabszolgavadász portyák állandó fenyegetésén.

A 17. század közepétől Ukrajna egyesítésének kérdése azért vált a hetmanok állandó politikai célkitűzésévé vált, mert 1662-ben a Hetmanátus területe két részre szakadt: a Dnyeper bal partján elhelyezkedő ezredek megmaradtak a cár hűségében, míg a jobb parti Ukrajna visszakerült a lengyel-litván állam függésébe. Az 1667. évi andruszovói béke értelmében Lengyelországhoz került jobb parti ukrán területek megszerzése mindvégig a bal parti hetmanok dédelgetett álmának számított. Ukrajna megosztottsága azonban végig fennmaradt annak ellenére, hogy több alkalommal is kísérlet történt az egység helyreállítására. 1668-ban a jobb parti ukrán hetman, Petro Dorosenko félreállította a hatalomból a bal parti kozák vezetőt és ideiglenesen egyesítette az ukrán tartományokat. 1674-ben pedig a bal parti hetman, Ivan Szamojlovics szerezte meg a „Dnyeper mindkét partjának hetmanja” címet, de az ő sikere sem tartott sokáig, mert két évvel később Petro Dorosenko krími tatár és török csapatokra támaszkodva visszaűzte Kelet-Ukrajnába a riválisát.

Az ukrán területek újbóli egyesítéséhez 1701-ben érkezett el a kedvező alkalom, amikor a nyugat-ukrán lakosság fellázadt a lengyel uralom ellen. Miután 1704-ben a svédbarát Leszczynski Szaniszló került a lengyel trónra, a cár felszólította Mazepát, hogy 30 ezer kozákjával menjen a jobb parti Ukrajnába és segítse vissza a trónra a Romanovokkal szövetségben álló II. Ágostot. Ezt a helyzetet a hetman arra használta fel, hogy a parancs teljesítése mellett egyúttal egyesítse Ukrajnát, mintegy a cár nevében. Vagyis képesnek bizonyult összehangolni az érdekeit és a kötelezettségeit, és sikerült továbbra is I. Péter leghűségesebb szolgájának" feltűntetni magát.

„…Őfelsége, a cár szolgálatában öregedtem meg… hű vagyok és mindig is hű voltam a jelenlegi cárhoz, testvéréhez és apjához. Sem a lengyel király, sem a krími kán, sem a doni kozákok nem tudtak befolyásolni engem…” - ezt a kijelentést Mazepa akkor tette, amikor XII. Károly követei először keresték meg őt egy szövetségi ajánlattal.

A fenti idézetből világosan kiderül, hogy Mazepa a cárral kialakított kapcsolatát egy hűbéres uralkodó iránti hűségként értékelte, vagyis Ukrajna kötelezettségei az ő - és elődei - szemében mindig a Romanovokkal szemben jelentek meg, nem pedig az orosz állammal szemben. Nem a két állam igényei és érdekei között kellett a hetmannak "manővereznie", hanem az orosz uralkodó és az ukrán elit elvárásai között. Feltehetően Mazepa tisztában volt azzal, hogy a szuverén állam kialakulása intézményi értelemben – megkülönböztetve a cár személyétől és birtokaitól, még nem lehetett reális alternatíva a szomszédos nagyhatalmak szorításában. Függetlenül az 1708-as politikai irányváltástól, a hetman, aki az orosz-ukrán ellenségeskedés szimbólumává vált, képesnek mutatkozott jobban kielégíteni mind a cár, mind a sztarsina igényeit, mint bármelyik elődje. Mindaddig hűen támogatta I. Péter külpolitikáját, amíg az nem veszélyeztette Ukrajna területi épségét.

Az Északi Háború azonban messze esett az ukrán érdekektől. Annak ellenére, hogy a cári és a hetmani kormányzat között fennálló szerződések értelmében Ukrajna csak saját határainak fenyegetettsége esetén volt segítségnyújtásra kötelezhető, a kozákoknak ez esetben határaikon túlra kellett vonulniuk a Balti-tengerhez és a svédek ellen kellett harcolniuk, akikkel eredetileg ők nem álltak konfliktusban. Ezt megelőzően a kozákok kizárólag saját vezetőik irányítása alatt és önállóan harcoltak, a cári vezetés egyenrangúként kezelte őket az orosz csapatokkal. Az Északi Háborúban ellenben I. Péter a modern hadviseléshez szokott orosz és német katonatiszteket nevezett ki az ukrán ezredek élére, akik alsóbbrendű katonai egységként, "ágyútöltelékként" kezelték a büszke kozákokat. Nagyszámú orosz haderő tartózkodott Ukrajna területén, amelyek hódítókként viselkedtek, erőszakoskodtak a helyi lakossággal. Nagy kárt okozott a háború az ukrán városoknak és kereskedőknek is, különösen a Danziggal, Königsberggel és Rigával folytatott kereskedelmi kapcsolatok szenvedtek kárt.

Ukrajna a gazdag gabonatermésével és hatalmas sertésállományával a cári hadsereg élelmiszerellátója lett, miközben az ukrán lakosságnak éheznie kellett. Ugyanakkor az orosz hadvezetés nem gondoskodott az ukrán segédcsapatok élelemmel és lőszerrel való ellátásáról, a kozákoknak a katonai szolgálat mellett ráadásul erődépítési munkálatokban is részt kellett venniük. A hosszú és kimerítő háború arra ösztönözte a cári kormányzatot, hogy az összes rendelkezésére álló készleteket, így Ukrajna katonai és gazdasági erőforrásait is a végletekig kihasználja. A Romanovok a Zaporozsjei had jogait és privilégiumait ugyanakkor komoly korlátnak tekintették a cári centralizációs törekvések útjában, ezért minden lehetséges alkalmat megragadtak a Hetmanátus autonómiájának korlátozása érdekében. Úgy tűnt, hogy Ukrajna 1654 óta féltve őrzött autonómiája forog veszélyben.

A háború pusztításai és I. Péter központosító törekvései miatt a kozák sztarsina kezdett pánikba esni és határozottabb fellépésre szólították fel a hetmant:

„Ahogy mi állandóan imádkoztunk Istenhez Hmelnyickij lelkéért és áldottuk nevét azért, hogy megszabadította Ukrajnát a lengyel rabszolgaságból, úgy fogjuk mi és gyermekeink mindörökké átkozni lelkedet és csontjaidat, ha (hetmanságod eredményeként) ilyen rabszolgaságban hagysz minket.”

Mazepa természetesen nem akarta figyelmen kívül hagyni ezeket a kéréseket, ugyanis Péter újításai az ő személyes érdekeit is kezdték sérteni. Mintegy válaszként, a Zaporozsjei Had vezetősége számára a következőkre esküdött fel:

„A mindenható Isten előtt esküszöm és tanúsítom, hogy nem a saját hasznomra, nem nagyobb dicsőségre vágyva, hanem csak értetek…drága öreg Ukrajnáért Isten segítségével meg akarom tenni, hogy sem Ti, sem szülőföldünk, sem orosz, sem svéd részről ne pusztuljon el…”

Vagyis csak akkor, amikor Péter támadást intézett az ukrán tradicionális rend ellen, vonta le a hetman azt a következtetést, hogy a továbbiakban képtelen lesz összeegyeztetni az uralkodó, saját maga és Ukrajna érdekeit. Mazepa a kozák sereg főparancsnokaként és az autonóm Ukrajna vezetőjeként egyre több sérelmet volt kénytelen elszenvedni. Az első sokkoló hírt az a rendelkezés jelentette számára, amelyben a cár a Zaporozsjei Hadat kivonva a hetman közvetlen irányítása alól, Mensikov ideiglenes parancsnoksága alá helyezte.

”Lehetne e nagyobb sértés, megalázás és kigúnyolás személyemmel szemben, mint ez. Alekszej Danyilovics herceg (Mensikov) meglátogat és beszélget velem minden nap… és mégis tudtom nélkül parancsolgat az embereimnek. Ó, Uram, tanúsítsd sérelmeimet és megalázásomat.” - fakadt ki egy alkalommal a hetman. Ráadásul 1706 és 1707 folyamán I. Péter és az orosz tábornok több kijelentése is arra utalt, hogy Moszkva az ukrán önkormányzati jog megszűntetésére és a Hetmanátus orosz vajdák hatásköre alá rendelésére készül.

1707-ben azonban a svéd csapatok elindították sikeres támadásukat északon és XII. Károly győzelmének lehetősége, valamint a svédek lengyel szövetségesei diadalmas visszatérésének veszélye Ukrajnába, ijesztően reálisnak tűnt a kozák vezetés számára. Ebben a helyzetben a svéd uralkodóval kötendő szövetség alternatívája kézenfekvőnek tűnt a hetmani kormányzat tervei között. A svéd orientációnak voltak előzményei a Hetmanátus történetében, melyek Bogdan Hmelnyickij és X. Gusztáv által kötött 1656. évi szerződésre nyúlnak vissza.   A XII. Károly által lengyel trónra ültetett Sztaniszlav Leszczynski már 1705-ben felvette a kapcsolatot Mazepával, de a hetman svéd oldalra csábítására tett kísérletei egyelőre kudarcot vallottak.