1927-ben, majd fokozottabb ütemben 1929 végén vette kezdetét a szovjethatalom fennállásának talán legnagyobb „projektje”, a kollektivizáció, melynek eredményeképpen a korábban rurális Oroszország (Szovjetunió) urbanizált-iparosodott állammá vált. A 20. század elején Oroszország népessége jelentős részt archaikus, falusi közösségekben élt, az ország modernizációja csakis e nagy tömeg mobilizálása révén volt elképzelhető. Mivel az oroszországi/szovjet paraszti társadalom elutasította a földmagántulajdont, és ez adódott az országot vezetők ideológiájából is, a falu/ország modernizációja csakis úgy mehetett végbe, hogy a földhasználat valamilyen kollektív módját veszi alapul – innen egyenes út logikai út vezet a szövetkezetek gondolatáig.

1929 novemberében, a Központi Bizottság ülésére időzítve jelent meg Sztálin cikke a „Nagy áttörés évéről”, amely a „tömeges kollektivizációt” jelölte meg célként, majd decemberben a főtitkár a „kulákság, mint osztály” megsemmisítését helyezte kilátásba. Rögtön a KB ülése után megkezdődött e program realizálása, a jómódú, sikeres, a kollektivizációt valósan vagy potenciálisan ellenző paraszti népesség, vagyis a „kulákság” elleni tömeges represszió (kitelepítések, letartóztatások, koncentrációs táborokba zárások formájában). A kollektivizáció kezdetektől fogva erőltetett és erőszakos módon zajlott (a helyzet abszurditását mutatja, vagyis inkább hatalomtechnikai módszertan, hogy 1930 januárjában a szovjet pártvezetés, Sztálin és Molotov a helyi pártvezetőknek küldött direktíváiban elítélte az erőszakos kollektivizációt; néhány nap múlva azonban ugyanők titkos utasítást adtak a repressziók fokozására).

1930 tavaszán a szovjet parasztság ellenállása a kollektivizációval szemben szinte – a tömegtájékoztatásban eltitkolt – parasztháborúvá alakult át. Az ellenállás lehetett aktív, vagy passzív (az emberek elhagyták háztartásaikat, levágták állataikat, eladták javaikat, a városokba menekültek). Egy 1930-as OGPU jelentés mintegy 14 ezer erőszakos paraszti fellépésről számolt be a kollektivizációval szemben. Ezekben összesen kb. 3,5 millió ember vett részt.

A szovjet titkosrendőrség, az OGPU jelentéseiből kiderül, hogy az Ukrán SzSzk parasztsága ellenségesen viszonyult a szövetkezetesítéshez. Sokan szervezkedni kezdtek ellenállás kifejtése céljából, az ukrajnai paraszti mozgalomnak azonban nem volt „nemzeti ellenállás” jellege – a gazdasági okok mellett még politikai (szovjetellenesség) és vallási (a kolhoztagok számára, úgymond, betiltják a vallást) szempontok merültek fel a kollektivizáció ellenzőinek szemében.

Az erőltetett kollektivizációval szemben nyilvánosan lépett fel Sztálin, 1930. március 2-án a Pravdában megjelent cikkében (Akiknek fejükbe szállt a siker). Sztálin az alsóbb szintű végrehajtókra helyezte a felelősséget a kollektivizáció visszásságai miatt, holott ők csak végrehajtották a központ utasításait. Március 15-én aztán valóban enyhítették a kulákellenes fellépést. Mintegy 7,5 ezer embert elítéltek az erőszakos kollektivizáció során történt jogsértések miatt, és leállt a szövetkezetesítés (a kitelepített kulákok egy részének lehetővé tették a hazatérést). Júniusban a párt XVI. kongresszusán elítélték az erőszakos kollektivizáció visszásságait. A parasztok tömegesen léptek ki a szövetkezetekből. Júliusban a KB úgy ítélte meg, a regionális sajátosságoknak megfelelően kell támogatni a kollektivizációt, 15-75 %-ban megállapítva annak mértékét. A hatalom meghátrálása azonban csak ideiglenes volt.

Már 1930 nyarán élelmezési problémákat észleltek az Észak-Kaukázusban, a Volga-Urál vidéken, a Krímben és Ukrajnában. Különösen Kelet-Ukrajnában volt aggasztó a helyzet. Egyes falvakban az emberek felpuffadtak az éhség miatt – áll egy OGPU jelentésben. Miközben Kelet-Ukrajnában már a súlyos éhínség jelei mutatkoztak, Sztálin a gabonaexport „forszírozását” követelte, annak ellenére, hogy Mikojan egy neki intézett leveléből kiderült, Ukrajna „problémás övezet” (a Szovjetunió 1930-ban 4,8; 1931-ben 5,2 millió tonna gabonát exportált, de még az 1932-1933-as tömeges éhhalál éveiben is folytatódott a kivitel, igaz, lényegesen kisebb mennyiségben, és igyekeztek támogatásban részesíteni az éhező vidékeket). 1930 augusztusában kezdett elfajulni a helyzet. Éhséglázadásokról érkeztek jelentések Bergyanszkból, Herszon környékéről (ahol belelőttek az éhező parasztokba) – de hasonló jelenségekre került sor Szibériában és az Észak-Kaukázusban is.

A problémák ellenére a KB 1930 decemberében visszatért az erőltetett kollektivizáció tervéhez – 1931-re több mint 50 %-os kolhozosítást előirányozva (a sztyeppei Ukrajnában 80 % fölötti, az erdős sztyeppei Ukrajnában legalább 50 %-os mutatóval számolva). Az ún. kulákok elleni repressziók nagy arányban érintették az ukránokat, hiszen az ukrán területeken történelmi okokból nagyobb hagyománya volt nemcsak a farmergazdálkodásnak, de a piacra termelésnek is (a 20. század elején az orosz gabonaexport jelentős része az ukrán területekről származott, és a Fekete-tengeri kikötőkön keresztül távozott). 1930 januárjában 20 ezer kulákot telepítettek ki az Észak-Kaukázus vidékéről, a Kubány térségéből, akkor még ukrán többségű területekről (ezen intézkedésnek nemzetiségi eredője nem volt, kizárólag az osztályjellegű, politikai, esetleg vallási szempontok érvényesültek). 1930-ban egyébként összesen 115 230, 1931-ben már 265 795 paraszti családot deportáltak a Szovjetunió „ritkán lakott területeire”. Jelentős részük ukrán volt: egy 1930 februári OGPU összesítés szerint Ukrajnában volt a legtöbb kitelepítendő, 50 ezer fő, és a családjaik.

Az ellenállás a kollektivizációval szemben Ukrajnában volt a leghevesebb. Egy 1931 márciusi OGPU jelentés szerint a legtöbb, kollektivizáció elleni fellépésre Ukrajnában került sor (több mint kétszer annyira, mint Közép-Oroszországban). A központ 1931-ben tovább emelte a beszolgáltatandó gabona mennyiségét. A létrejött szövetkezetek – represszióktól tartva, vagy azok súlya alatt – annak ellenére is igyekeztek megfelelni az előírt normának, hogy ennek következtében éhínség sújtotta őket.

1932 májusában a párt és a kormány ismét „engedményeket tett”. Lehetővé tették a kötelező beszolgáltatás után megmaradt áruval a szabad kereskedelmet. Augusztus elején azonban bevezették a drákói szigorúságú rendelkezéseket „a szocialista tulajdon védelméről”. Az erőszakos kollektivizáció szörnyű éhínséghez vezetett a Szovjetunió több régiójában, így az Ukrán SzSzK-ban is.

Íme egy beszámoló Vinnyica megyéből, 1932 nyár: „A falvak üresek. Még kutyaugatást sem lehet hallani, mert a kutyákat megölték – megették. Kiásták a döglött lovakat és azokat is megették. Az éhség miatt gyakoriak lettek a jószáglopások. A parasztok éjjelente beviszik a jószágot a házba, hogy el ne lopják. Gyakoriak a gyilkosságok. Két pud lisztért leszúrtak egy őrt, egy tyúkért megöltek egy 13 éves fiút, egy bárányért kiirtottak egy egész családot stb. A dolgok odáig fajultak, hogy egy kolhoztag megölte a saját kétéves gyermekét, megfőzte és megette. Előfordulnak esetek, hogy megölik a gyerekeket, mert nincs mit enni adni nekik.” Eközben Sztálin azt követelte, hogy a Pravdában tegyenek közzé cikkeket a kollektivizáció sikereiről (és instrukciókat is adott arra nézvést, hogyan kell megírni a cikkeket), 1932 év végén pedig ukrán pártvezetőkkel történt találkozóján szemforgató módon mesebeszédnek nyilvánította az ukrajnai éhínségről szóló híreket.1933 elején már a tömeges éhhalál pusztított Ukrajnában (is).

Arra vonatkozóan, hogy lehet-e klimatikus okokkkal magyarázni az 1932-1933-as éhínséget, többféle értelmezés olvasható a szakirodalomban. Noha 1932-ben szárazság pusztított a Szovjetunió több régiójában, a hivatalos adatok szerint ekkor több gabonát sikerült begyűjteni, mint a megelőző évben (kérdés, mennyire lehet hinni a vonatkozó szovjet statisztikának?). Oroszország, a Szovjetunió történetében többször is előfordult már éhínség, most először azonban az, hogy a hatalom megpróbálta eltitkolni az éhínség tényét. Sztálin hű maradt egy 1929-es megnyilatkozásához, miszerint a Szovjetunió semmilyen körülmények között nem importálhat gabonát, mert az „aláásná tekintélyünket külföldön és megnehezítené nemzetközi helyzetünket.” A sztálini korszakban nem is pótolták importból a hiányzó gabonát, ez az oka annak, hogy az élelmiszerhiány állandó jelenség volt.

1932. december 27-én bevezették az igazolványrendszert, ami gyakorlatilag a parasztság röghözkötését jelentette, mivel utazni csak igazolvány birtokában lehetett, a kolhozparasztoknak pedig nem adták ki a dokumentumokat. 1933. január 22-én Sztálin és Molotov szigorúan titkos direktívája megtiltotta az éhező észak-kaukázusi és ukrajnai parasztoknak, hogy elutazzanak az ország más vidékeire, miközben a falusi lakosság tömeges menekülését eszerek, lengyel ügynökök, „a szovjethatalom ellenségei által szervezett” akcióként értékelte. Megtiltották, hogy a parasztok vonatjegyet vegyenek, a vasútállomásokon „filtrációs pontokat” állítottak fel. Egy beszámoló szerint „Legyengültek, kimerültek, éhségtől felpuffadt, mozogni csak alig tudó felnőttek és gyerekek töltötték meg a pályaudvarokat. Sok, éhségtől és betegségtől gyötört menekült a vagonokban, a peronokon, a várótermekben haldoklott.”

Sztálin minden felelősséget a problémákért az alsóbb szintű párttagokra kent. A terror a kommunistákat sem kímélte, sőt, elsősorban rajtuk kérték számon a fentről megállapított terv végrehajtásának elmaradását (1932 őszén például a Kubány vidéken tömeges repressziókkal sújtották a kommunista pártszerveket). Holott éppen az alsóbb szintű, helyi pártszervek kongatták többször is a vészharangot, és próbáltak valamit tenni a helyzet enyhítése érdekében.

A kollektivizáció következtében katasztrofálisan csökkent a szovjet mezőgazdaság teljesítménye. A szovjetunióbeli állatállomány fele elveszett. 1929 és 1933 között a lovak száma 34-ről 16 millióra esett vissza, a szarvasmarháké 68,1 millióról 38,6 millióra; a juhoké és kecskéké 147 millióról 50,6 millióra. Csak 1958-ban sikerült elérni a jószágállomány 1928-as szintjét. Viszont a hatalom kontrollja alá került a mezőgazdasági árutermelés, a mezőgazdaság gépesítésével sok millió falusi ember költözhetett városba, az indusztrializáció és urbanizáció bázisát szélesítve. A szövetkezetek elhozták a falvakba is a szovjet modernizáció vívmányait (technikai fejlődés, női emancipáció, ingyenes egészségügyi ellátás, hozzáférés a kulturális javakhoz). Viszont a legfőbb célt nem sikerült elérni, mert a szövetkezetesítés tönkretette a szovjet mezőgazdaságot.

Sztálin halála, a terror megszűnése után a szovjet mezőgazdaság egyre gyatrább teljesítményt nyújtott, és már a saját lakosságát is képtelen volt ellátni (a Szovjetunió a 20. század végére a világ legnagyobb gabonaimportőrévé vált, miközben Oroszország a 20. század elején a világ legnagyobb gabonaexportőre volt. A szovjet rendszer reformja jelentős részt azért vált elkerülhetetlenné az 1980-as években, a Szovjetunió rákfenéje volt, hogy a szövetkezeti rendszernek „köszönhetően” ez az ország még a saját népességét sem tudta ellátni alapvető élelmiszerekkel és egyre nagyobb terhet jelentett a szükséges gabona importja).

A legnagyobb tragédia, hogy emberek milliói haltak meg. A hivatalos szovjet statisztika természetesen nem tartotta számon az éhínségben elhunytakat, 1933-ban mindenesetre majd 6 millió fővel csökkent a Szovjetunió népessége. A legelterjedtebb vélekedés szerint 7-8 millió áldozata lehetett a kollektivizáció következtében fellépő éhínségnek. A legnagyobb emberveszteség Ukrajnát érte, de tömegesen szenvedtek éhhalált a Dél-Urálban, az Alsó-Volga vidéken, Kazahsztánban is. Az a politikailag motivált vélekedés, miszerint a kollektivizáció célja az ukrán nép kiirtása lett volna, már csak e tragikus tény miatt sem tűnik elfogadhatónak.

 

Cimkék: kollektivizáció, éhínség, "Nagy áttörés éve", Sztálin, OGPU, Ukrajna, Dél-Urál, Alsó-Volga, Kazahsztán

Országok: